Az aranyszavú püspök_RAVASZ lÁSZLÓ

Az aranyszavú püspök

RAVASZ LÁSZLÓ ÉLETÚTJA

A magyar reformátusok évszázadok óta büszkén vallják, hogy az övék az igazi magyar vallás. Annyi bizonyos, hogy a kálvini reformáció a Kárpát-medencében élő sokféle nép közül szinte csak a magyarság körében talált követőkre, a Kálvin hitvallását valló közösség pedig számtalan jeles embert, tudóst, művészt, írót, költőt, politikust adott a nemzetnek közel félezer esztendő alatt. A 20. században a magyar protestantizmus szellemi, lelki, közéleti arculatát leginkább talán Ravasz László püspök, politikus, hitszónok, egyházépítő és tudós író határozta meg.

Ravasz László 1882-ben született Erdélyben, a Kalotaszeg vidékén fekvő Bánffyhunyadon. Családja apai ágon székely birtokos família volt, anyai felmenői között református lelkészeket találunk. Édesapja a helyi polgári iskola tanára volt, és az ifjú László is itt kezdte meg tanulmányait. Innen Székelyudvarhelyre került gimnáziumba, 1900-tól pedig a kolozsvári teológián és az ottani egyetemen tanult, közben diáklapokban kezdett publikálni. Lelkésszé avatták, majd Bartók György püspök titkára lett, akinek lányát néhány évvel később elvette feleségül. Rövid segédlelkészi szolgálat és egy berlini egyetemi év után Sárospatakon és Kolozsváron teológiai és bölcseleti doktorátust, magántanári képesítést nyert, és az utóbbi helyen, több más egyházi megbízatása mellett a gyakorlati, lelkipásztori teológia tanára lett. Ezt az állását 1921‑ig, a román uralom első éveiig megtartotta, közben pedig a háború alatt hadikórházi lelkészként is dolgozott.
Ebben az időben esztétikai munkákat, közéleti írásokat adott közre, egyebek között Schopenhauer széptanáról és Böhm Károly filozófiájáról. Református folyóiratokat szerkesztett, Erdély számára újat is alapított, komoly tekintélyre tett szert a magyar szellemi életben is. Intellektuális útkeresésének fontos vargabetűje, hogy 1910 és 1917 között tagja volt a szabadkőműves mozgalomnak.

A kulturális életben ellenfele volt Adynak és az avantgárd szellemiségnek, bírálója a liberális és szocialista eszmék szellemi térfoglalásának.

Trianon után Erdélyben maradt, 1921-ben azonban a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökévé választotta, így a Kálvin téri templom lelkészi tisztét is vállalva Budapestre költözött.

Ravasz László a hazai közélet meghatározó alakja, a keresztény-nemzeti eszme egyik emblematikus megjelenítője volt az 1920-as évektől a második világháború végéig tartó időszakban. A református egyház elismert vezetőjeként prédikációi, amelyek a lelki tartalom mellett komoly retorikai értékeket is hordoztak, tömegeket vonzottak.

Ahogy a katolikus értelmiség számára az 1920-as években Prohászka Ottokár püspök, később Bangha Béla jezsuita páter, úgy a reformátusok számára az ő Kálvin téri igehirdetései számítottak világnézeti-szellemi igazodási pontnak.

Sokat tett azért is, hogy új lendületet nyerjen a belmissziói munka, oldódjanak a hazai református egyházon belüli, időről időre kiújuló viták és ellentétek. Elismert hittudósként 1921-től egészen 1949-ig (a kommunisták által végrehajtott tagrevízióig) tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Vezette több református folyóirat szerkesztőségét, újakat is alapított, ezzel is biztosította a hazai reformátusság jelenlétét a magyar szellemi életben. Teológusi működése során közreadott gyakorlati teológiai kézikönyvet, dogmatikai kompendiumot, igehirdetési munkát. Keze alól püspöki szolgálata alatt került ki új szertartáskönyv, Újszövetség-fordítás, bibliamagyarázat, de tanulmányokat és beszédsorozatot is.

Református püspökként 1927-től hivatalból tagja volt a parlament felsőházának, a közös hit és konzervatív, nemzetépítő meggyőződés alapján közel állt Horthy Miklós kormányzóhoz. A református magyarság egyik vezetőjeként fő feladatának a Trianon utáni nemzeti traumából való kilábalást, a vallási élet megújítását tekintette, egyházán belül pedig az egyetértés útját igyekezett egyengetni. Ez utóbbira akkor nyílt igazán lehetősége, amikor 1937-ben ő lett a református egyház országos zsinatának lelkészi elnöke. A keresztény-nemzeti politika feltétlen támogatójaként vett részt a közéletben, kereste a hazai protestáns egyházak összefogásának útjait és a katolikus egyházhoz közeledés párbeszédes lehetőségét is. Írásaiban, beszédeiben a hit melletti kiálláson túl a magyar nemzet iránti elkötelezettséget tekintette a legfontosabbnak, egy olyan magyar református nacionalizmus jegyében, amelyet patetikusan így fogalmazott meg: „Istennek különösen megáldott népe a magyar. Szép, úri fajta, született előkelőség, az erő és a kellem rokonszenves és méltóságos vegyüléke.” Ez a meggyőződés vezette a baloldali, szocialista eszmék elutasításában, és ez volt az oka, hogy sok más egyházi közszereplőhöz hasonlóan erős ellenérzésekkel, bizalmatlansággal viseltetett a liberális és szocialista eszméket terjesztő hazai zsidóság iránt.

Az 1940-es évek elején a felsőházi vitában még támogatta az első és második zsidótörvény elfogadását, ebben az ügyben azonban álláspontja rövidesen megváltozott: a harmadik zsidótörvényt már elutasította, amint pedig hozzá is eljutottak az európai zsidóság tömeges német deportálásának és megsemmisítésének hírei, az ezek elleni fellépést sürgetők közé állt.

Így a német megszállók tudtával és jóváhagyásával indultak meg a református zsidómentő akciók.

Maga Ravasz nyilvános egyházi fellépést is sürgetett ebben az ügyben; 1944 júniusában Raffay Sándor evangélikus püspökkel közösen kérte fel Serédi Jusztinián bíborost, esztergomi érseket közös tiltakozó pásztorlevél közreadására. Ez nem valósult meg, ám Horthy kormányzó és környezete komoly ösztönzést kapott a püspöktől, hogy hivatalosan követeljék a deportálások leállítását.

A háború után a Kisgazdapártot támogatta, és az egyházi élet újraindítását tekintette fő feladatának, erre azonban kevés ideje maradt. 1948-ban Rákosi Mátyás személyes nyomására és a kommunistákkal kollaboráló egyházi körök sürgetésére lemondott minden hivataláról és Leányfalura vonult vissza. Az 1956-os forradalom idején, amelyben veje, Bibó István is komoly részt vállalt, visszahívták püspöki és lelkészi tisztségébe, és az egyház Országos Intéző Bizottságának élére választották. Kádár János uralomra jutása után, 1957 húsvétján ismét eltávolították tisztségeiből, és még a nevét is igyekeztek kitörölni a hívek emlékezetéből.

Csendes visszavonultságban élt ezután Leányfalun, a belügyi hatóságok állandó megfigyelése alatt.

Megírta emlékiratait, befejezte, rendezte műveit, szellemi értelemben jelen maradt a református közösségben. Igen magas kort ért meg, hiszen 1975-ben, kilencvenhárom esztendős korában távozott az élők sorából, lelki-szellemi rehabilitációjára viszont csak a rendszerváltás után kerülhetett sor. Világszemléletét, hitét ő maga így foglalta össze: „Az élet a maga egészében becsület ügye. Nem szabad megvetni, nem szabad elprédálni, nem szabad eladni vagy eldobni; mert a mi életünk Isten drága kincse, amit a mi becsületünkre bízott.”

/Horváth Pál filozófus/