IRODALMI KITEKINTŐ

A fordítás és költészet keskeny mezsgyéjén

RAB ZSUZSA

(1926-1998)

A kétszeres József Attila-díjas költőnő fordításai árnyékot vetettek saját költészetére. Rejtve és láthatatlanul című versében így vallott erről: „Jártam a földön keresztül-kasul, mások hangján szólaltam, száz alakban.”

 1926. július 3-án született Pápán református értelmiségi családban. Édesapja Rab István 1920-tól 1941-ig oktatott a pápai Kollégium Gimnáziumában, a tantestület jegyzője volt, illetve vezette az intézet konviktusát. 1921-ben tanított angol nyelvet is. Alaposan tanulmányozta a filozófiát, a pedagógiát (tankönyvbírálatot), valamint egyúttal a magyar gimnáziumi oktatás elméleti és gyakorlati kérdéseit. A pápai Református Nőnevelő Intézetbe járt; édesapja, Rab István a gimnázium igazgatója volt. Itt jelentek meg első versei a Pápai Hírlapban, illetve a Kollégiumi Lapokban, még középiskolás korában napvilágot látott első verseskötete Fény felé címmel. A kisváros légköre, az iskolavárosi szellemiség, akárcsak későbbi műfordítói tapasztalata rányomta bélyegét művészetére.

 Klasszika-filológus édesapja szerettette meg vele a nyelveket és az irodalmat, kiválóan megtanult németül, angolul, latinul, majd oroszul, s még érettségi előtt önálló verseskötete jelent meg. Egy évet járt az orvosi egyetemre, majd a bölcsészkar magyar-orosz szakos hallgatója lett.

 1949-ben a Budapesti Tudományegyetem orosz szakán végzett, ettől kezdve az orosz irodalom és népköltészet rendkívül termékeny tolmácsolója lett, majd kétszáz kötetnyi műfordítást hagyott hátra. Az orosz irodalom mellett fordított az akkori Szovjetunióbeli nemzetiségek (baskír, grúz, észt) népköltészetéből, valamint – ugyancsak orosz fordítások alapján – Andersen meséit is átültette magyarra.

1971 és 1984 között az Élet és Irodalom munkatársa volt.

 Több saját verseskötete is megjelent. A világról szerzett napi élményeit, személyes életének mélyebb impresszióit világos, áttekinthető szerkezetű, a népköltészet és a köznapi nyelv beszédmódját követő, gazdag formakultúrájú költeményekben rögzítette. 1981-ben Álombeli lakomák című esszékötetében családjáról, gyermek- és ifjúkoráról, az orosz irodalommal való találkozásáról mesélt.

 Munkásságáért két alkalommal, 1963-ban és 1973-ban is József Attila-díjat kapott, 1996-ban a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztkeresztjével jutalmazták életművéért.

 A mindig nagyon igényesen, szigorú munkarend szerint dolgozó, barátai szerint munkamániás volt. A  költőnő háromszor ment férjhez, első két párja "szakmabeli", Kormos István és Csanádi Imre, harmadik férje, Rassy Tibor néprajztudós volt. Az ő 1993-ban bekövetkezett halála után nem sokkal Rab Zsuzsa is megbetegedett, először agyvérzést kapott, megoperálták, majd mozgásában is korlátozott lett, s az írással is fel kellett hagynia.

1998. március 6-án halt meg Budapesten.

1955-ben a hazánkban addig szinte ismeretlen Szergej Jeszenyin költeményeinek fordítása egy csapásra ismertté tette a nevét. Hamarosan ő lett az orosz irodalom egyik leghitelesebb magyar tolmácsolója. Gondosan ügyelt arra, hogy a mű zeneiségéből, szelleméből és szótagszámából a fordítás során ne vesszen el semmi. Fordítói életműve páratlanul gazdag, mintegy 180 prózai művet ültetett át magyarra, versfordításai több mint 30 verses antológiában, önálló szerzői kötetben szerepelnek. Olvassuk, gyönyörködjünk a Jeszenyin-versben Rab Zsuzsa fordításában:

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére,
Szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
Fehér kezed hársméz illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók,  dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál , elhaló zene.
De tudom, aki formálta a vállad,
Fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom már többé soha.

Nálam avatottabb „versszakértők” vallják, az eredeti Jeszenyin-vers orosz nyelvű változata nem ilyen szépen zengő. Rab Zsuzsa fordítása, lelke, a magyar nyelv csodálatos tárháza tette azzá, aminek szánhatta, álmodhatta a költő.

Az azeri, észt, grúz, kazah, litván, örmény, ukrán, vogul nép irodalmának egy-egy színpompás szeletét is átnyújtotta a magyar olvasóknak. Két éven át dolgozott az észtek nemzeti eposza, a Kalevipoeg fordításán, amely végül 1985-ben jelent meg magyarul.

Több saját verseskötete is megjelent. 1981-ben „Álombeli lakomák” című esszékötetében családjáról, gyermek- és ifjúkoráról, az orosz irodalommal való feledhetetlen találkozásáról mesélt. Munkásságáért két alkalommal – 1963-ban és 1973-ban – vehette át a József Attila-díjat, 1996-ban a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztkeresztjére érdemesítették.

Életéről valljon ő maga versében!

Rab Zsuzsa

Rejtve és láthatatlanul

 Jártam a földön keresztül-kasul,

mások hangján szólaltam, száz alakban.

És mégis: rejtve, láthatatlanul.

És mégis: egyhelyben maradtam.

Mentem ezüst üröm-mezőkön át,

ahol kócos muszkalovak dobognak.

Hallgattam mély, folyamzúgású jajszavát

volgai gályavontatóknak.

Voltam havas pusztán utas,

harangszó himbált útfélen halálba.

Osontam mohos-kőkutas

örmény kolostor udvarára.

Alásüllyedt, gyökér-karokba zárt,

sokezer éves hindu isteneknek

láttam ifjúkorát,

ahogy mohó tigris-dühvel szerettek.

  Voltam zárdába-átkozott,

tánccal-káromkodó apáca.

Vonszolt magával számüzött

fegyencek jégzománcos lánca.

Sárga sörényű trubadúr dalát

gót torony alján számra vettem.

A reggel már Granadában talált,

fehér kövön, fülledt olajligetben.

Tatár surrantott rám nyilat,

fejem csecsenc lovas tipratta sárba.

Ringatott csengős pagodák alatt

kínai nádsipok gyereksirása.

Ágáltam ínséges muzsik helyett,

kiáltoztam szájat-betömő szélben.

Rabszolganőként hajtottam fejet.

Kövek helyett beszéltem.

A magam hangja elszökött.

Ivódott századok-szitálta porba,

széjjelszakadt fehér nyírfák között,

a zajló Néva elsodorta.

Megállok életem felett

nyárutó hűvösében.

Mit hagyjak még itt? Egy jelet.

Jelet, hogy én is éltem.

Halála után évtizedekkel is látjuk - a verseit, műfordításait olvasva-, jelet hagyott itt nekünk, a magyar irodalomban. Jelet arról, hogy költő volt (nem költőnő!), mert a legérzékenyebb emberi  élethelyzetekről, gondolatokról tudott tértől, helytől és időtől független sorokat megfogalmazni.

 /ZE/