ÉDES ANYANYELVÜNK SZÜLETÉSNAPJÁRA

 

November 13-án ünnepeltük a magyar nyelv napját. 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő 1844. évi II. törvényt.
A mai, magyarul beszélő ember el sem tudja képzelni, hogy közel 180 esztendővel ezelőtt, ha hivatalos ügye, dolga volt – ha nem tudott deákul (latinul), később németül--, akkor meg kellett kérnie  egy műveltebb , több iskolát végzett embert (némi fizetségért) - legtöbbször a település lelkészét vagy a tanító urat -, hogy fogalmazza meg a mondandóját az idegen nyelven.
Hiába éltek itt eleink  a Kárpát-medencében már akkor is közel 1000 esztendeje, tudjuk, már az állapalapítás korában gyönyörűen beszélték ezt a nyelvet. Amit aztán őriztek évszázadokon át. Azt a szép magyar nyelvet, amelyen megszólaltak a legnagyobb költőink 1844 előtt is. A Halotti Beszéd és Könyörgés, szertartását végző pap a fenn maradt írásos emlékek szerint már III. Béla korában, a 12. század végén magyar nyelven mondta el bibliai példabeszédét, imáját, könyörgését a meghalt hívő ember sírja felett.
Hivatalossá azonban nem lehetett, parlaginak, nehézkesnek, lefordíthatatlannak vélték a „művelt Nyugaton”.
Sok-sok harc előzte meg azt a bizonyos 1844-es nyelvrendeletet. Közben olyan támadások is záporoztak, mint annak a bizonyos Johann Gottfried Herdernek a jóslata a 18. század derekán, miszerint a magyar nyelv és a magyarság egy évszázadon belül eltűnik Európa térképéről. (Halkan jegyzem meg, nagyot tévedett Herr Herder, az ő nevét csak az igazán tanult emberek ismerik, mi viszont itt vagyunk és közel 15 millió ember vallja anyanyelvének a pusztulásra ítélt, lenézett  ékes, szép, mindent kifejezni képes magyar szókincsünket.)
Herder után egy évszázaddal a híres Collége de France tanára, bizonyos Monsieur Antoine Meillet kritizálta meg alaposan a nyelvünket, hasonló jövőt jósolva a nyelvnek és a művelőinek.
Kosztolányi Dezső, a híres nyugatos költőnk - aki számtalan tanulmányában védte, ápolta  anyanyelvünket - 1930-ban nyílt levélben utasította el Monsieur Meillet érveit.
 
És itt „álljunk meg egy szóra” (a jó Grétsy tanár úrtól kölcsönözve a kifejezést)!
Vajon, ma  2021-ben meg tudná-e védeni kellő érvekkel Kosztolányi a mai, sokak által használt magyar nyelvet?
A rohanó, egyre inkább technicizált világunkban semmire nincs kellő időnk. Nincs időnk a pontos, precíz munkára (szinten minden futószalagon készül), nincs időnk az elmélyült tanulásra, a memoriterek a, a szabályok megjegyzésére (felesleges, hisz ott a Wikipédia), mint ahogy ritkán üljük körbe a családi asztalt egy jó ebédre, értelmes beszélgetésre (egyszerűbb a „srteet food”, a menet közben bekapott gyorsétel, közben egy sms vagy csak egy ikon). Így nincs időnk a választékos beszédre, szavainkkal a mások megbecsülésére. Amit lehet, rövidítünk: a csoki és a fagyi köznyelvivé lett, de az ubisali, a pari,  a holnap tali bizony bántó. Nem a fiatalok sms-ében (az egy más világ), de immár a köznyelvbe is befészkelték magukat ezek a pongyola szavak.
Még az ún. mikrofonengedéllyel rendelkező médiamunkásokat is elragadta a „be” igekötő (bealszik, besokall, bevállal), mintha nem éreznék: más elszámolni, leszámolni, beszámolni vagy éppen felszámolni  igekötői gazdagsága.
Az idegen szavak gazdagítják a nyelvünket. Van, ahol nincs is magyar megfelelője (digitalizáció világa), de  túlzott használata nem csupán modoros, nyelvi szegénységről is árulkodik, amikor a tanár edukál és nem tanít/nevel.
A mai magyar nyelven beszélő vajon tudja-e, hogy  a múlt időt a magyarban is többféleképp idézhetjük meg? Vajon tudja-e a mai ember, hogy a magyar nyelv ereszkedő dallamú? Bármilyen médium bármely csatornájának bemondójának végképp nem volna szabad énekelve, hadarva, a szavak végét felkapva vagy éppen pattogóan beszélnie. Manapság sajnos van bőven példánk.
De a mostani alkalommal a köszöntés a célunk. A 177 éves hivatalos magyar nyelvünket köszöntjük igaz hittel. Isten éltesse gyarapodásában, bőségében, szépségében mindannyiunk örömére; gazdagodásunkra, megmaradásunkra!
Mielőtt Kosztolányi „védőbeszédét” elolvasnánk, jegyezzük meg Illyés Gyula bölcs tanácsát! Így leszünk méltók a nyelvi védelemre:

 

„Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez
Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból jellemkérdés.”
/ZE/

 

Részletek Kosztolányi Dezső A magyar nyelv helye a földgolyón
(Nyílt levél Antoine Meillet úrhoz, a Collège de France tanárához című írásából - Nyugat 1930/14.)
 
Tisztelt uram,
miután elolvastam könyvét (Les Langues dans l’Europe nouvelle), szükségét érzem, hogy a nyilvánosság színe előtt forduljak önhöz. Nem vagyok nyelvész. Író vagyok, aki anyagával bíbelődve sokszor és szívesen eltűnődik a nyelvi jelenségekről. Itt csak egy buzgó, lelkes érdeklődő érinti azokat a kérdéseket, melyekben Ön, az összehasonlító indogermán nyelvészet tudósa, szaktekintély.
Ahhoz, hogy levelem megírjam, a fájdalom ad erőt. Munkájában lekicsinyli azt a szellemi és lelki közösséget, melyhez tartozom, azt a nyelvet, melyet 11 millió ember beszél. Félig-meddig ezeknek a nevében szólalok föl. Ez ad bátorságot.
Reánk vonatkozó fejtegetéséből – a megállapításaiból, de még inkább a célzásaiból – körülbelül az derül ki, hogy sehonnai basáskodók vagyunk, hogy mindaz, amit eddig termeltünk az irodalom terén, haszontalan holmi, hogy nyelvünk gyökértelen és bárdolatlan, hogy nincs múltja, és jövője még kevésbé van, hogy annakidején oligarcha-erőszak odázta el halálát, mely még mindig esedékes lehet s talán kívánatos is, egy magasabb elv érdekében.
[…] Könyvének alaphangját az első fejezet legelső mondata üti meg: „A mai Európa nyelvi helyzete képtelen.”
Rápillantván a könyv végéhez csatolt nyelvészeti mappa piros, zöld, sárga, kék foltjaira, melyek egy-egy nyelvközösséget jeleznek, be kell vallanom, hogy ez még a politikai térképeknél is tarkább s az egész fölöttébb hasonlít egy toldott-foldott bohócköntöshöz. Szerencsétlen világrészünk ebben a bohócköntösben táncol a tragédiája fölött. Itt igazán tivornyáját üli a bábeli zűrzavar.
Utazás közben alighogy hozzászokott fülünk egy ismeretlen nyelvhez, máris új nyelv következik, még ismeretlenebb. Pár óra múlva más határok jönnek, más nyelvközösségek, s egy napon belül olykor négyszer-ötször is változnak a kalauzok, akik négyszer-ötször cserélik ki a táblákat, melyek négy-ötféle nyelven figyelmeztetnek arra, hogy „dohányozni tilos”. 
Akadnak olyan pirinyó európai nyelvek, melyeket csak a nyelvész lát meg és gombostűz föl. Például a liv nyelvet 1255 ember beszéli, a nakhev nyelvet csak 799, az arcsi nyelvet 797 (vagyis kettővel kevesebb), a lüd nyelvet pedig mindössze 494 ember. Egy-egy ilyen nyelvközösség kényelmesen beleférne egy bérházba vagy egy gőzhajóba. 
Ha ez a bérház történetesen leégne, és lakói benn vesznének, vagy ha a gőzhajó, melyen társas kirándulásra indulnak, elsüllyedne és utasai valami végzetes szerencsétlenség folytán mind a hullámokban lelnék halálukat, akkor ezek a nyelvek egyszer és mindenkorra megszűnnének, s örökre feledésbe merülne alaktanuk, mondattanuk, melyeket talán föl se jegyeztek, csak az eleven agytekercsekben éltek. 
Határozottan van ebben valami komikus. De valami tragikus is. A racionalistának, akinek az ész a bálványa, komikus. De annak, aki az életben nem az ész vonalait veszi észre először, mint rendszert, hanem a rendszertelenség rendszerét, a dolgok fölbogozhatatlanságát és megmagyarázhatatlanságát, inkább tragikus.
[…] A magyar nyelven is ugyancsak elveri a port. Megállapítom minden különösebb érzékenykedés nélkül –, hogy vele még keményebb. Minden nyelvre, irodalomra talál valami dicsérő szót, legalább mentséget.
A magyarra semmit. Olykor egyenesen úgy rémlik, hogy gyűlöli, a finn-ugor nyelvcsalád e csodálatos árváját, akinek korán elhaltak a szülei, atyjafiai a világtörténelem zűrzavarában messze idegenbe költöztek, de ő megélt a jég hátán is, rokontalanul és testvértelenül. Egy okkal több volna ez arra, hogy az összehasonlító nyelvészet gyöngéd tudósa annál kíváncsibb legyen, annál elnézőbb iránta. Ön azonban kegyetlen hozzá és mostohább, mint volt hozzá a sorsa.
[…] „Magyarországon az uralkodó rend erőszakkal terjesztette nyelvét.” E „tárgyilagos” történelmi jellemzés után a nyelvészeti jellemzés következik épp ily tárgyilagosan.
„Egyébként a magyar nem régi civilizációs nyelv. Szókincsében mindenféle külső hatás nyomát viseli; telis-tele van török, szláv, német, latin kölcsönszókkal, s ő maga alig gyakorolt a szomszéd nyelvekre tartósabb hatást.”
Civilizációnk gyökerességére vonatkozólag fölhozom, hogy budai nyomdánkban 1473-ban már két könyvet nyomtak, s Apáczai Csere János, Descart tanítványa, 1653-ban magyarul írta bölcseleti prózáját, akkor, mikor egész Európában csak Cartesius merte megszólaltatni a nemzeti nyelvet, s a többi tudós és író latinul írt. Kölcsönszavaink tekintetében is téved. 
Minden modern, európai nyelvész azt hirdeti, hogy egy nyelv eredetisége a szellemén múlik, a szerkezetén, és nem azon, vajon hány kölcsönszó hullott beléje a különböző népekkel való érintkezés közben. A fönti alapon bízvást elvethetjük az angolt is, mely felesen román és germán elemekből áll s angol-szász szókincse oly parányi, hogy alig mérhető. Az ön állítása egyébként adatszerűen is hamis.
Ha egy leírt magyar szöveget, vagy egy utcán hallott magyar beszédfoszlányt találomra elemzünk a szavak származása tekintetében, mindig az az eredmény, hogy az előforduló szavak kilenctized része régi-ősi, finn-ugor eredetű. Ezt beigazolták. Akadémiánk legutóbb kiadott címszójegyzékében, mely közel se teljes, 122.067 szót tüntet föl a magyar nyelvkincs. 
Ebből 330 régi-török, 756 szláv, 1393 német eredetű, de ezek az utóbbiak napról-napra senyvednek a köznyelvben, csak egyes dunántúli tájnyelvekben használatosak, úgyhogy német meghonosodott kölcsönszavaink száma ma már a felére se tehető. Latin kölcsönzésünk elenyészően csekély.
 
Megszakítom ezt a levelet, melyet a fájdalom indított meg és a harag dagasztott ily idomtalanná. Amint átolvasom, formátlannak tartom. Érzelmes és keserű. Nagyon szónokias is. Micsoda barbár levél. Udvarias se lehettem mindenütt annyira, amennyire szerettem volna. Mert akkor nem lettem volna őszinte. Elküldöm tehát így, ezen nyersen. Ha érdemesíti az elolvasásra, itt-ott talán talál benne egyet-mást, amit még az összehasonlító nyelvtudomány párizsi tanárja, az Institut tagja se vethet el. Mindenesetre értesülhet belőle, hogy érez és gondolkodik egy «kis» nép fia, sok «kis» nép és sok «nagy» nép fia. Ön francia. Szemünkben, akik e fényes műveltség áhítatában nevelkedtünk, franciának lenni annyit jelent, mint emberiesnek lenni és igazságosnak.
Igazságot kérünk!
Tisztelettel:
/Kosztolányi Dezső/