KISKARÁCSONY, MÁS KARÁCSONY
A karácsony visszatér oda,
ahol született.
A keresztények legendája
szerint a karácsonyi történet színtere nem palota, nem fényes trónterem,
szereplői sem királyok és hercegek. Jászolban játszódik a karácsony, olyan
helyen, ahol az utazók és a pásztorok kényszerűségből a jószág mellett
tapasztalják meg a csodát. Ha a napkeleti bölcsek nem tennék tiszteletüket, az
egész eseménysor megmaradna az egyszerű, kétkezi emberek világában. Így az
arany, a tömjén és mirha fényt hoz az éjszakába, némi csillogást a kopárságba –
de a lényeg mégis a születés csodája.
A különféle keresztény
egyházak és felekezetek évszázadokon át mindig hangsúlyozták a tisztes
szegénység, az egyszerűség jelenlétét az ünnepi jelenetben. A karácsony
mindenkié, de elsősorban a szegény embereké, a kívülállóké, hiszen Isten anyját
nem fogadják be a házba, méltatlan, nehéz körülmények között ad életet a
Megváltónak. Ez a körülmény szakrális ünnepélyességet kölcsönöz a karácsonyi
történetnek. Éppen ezért a pogány időszakból megmaradt, harsány társasági
eseményeket az európai kereszténység kétezer évében sokszor korlátozták, Oliver
Cromwell például eltöröltetett mindenfajta ünnepséget a szent napon.
Nekünk, mai európaiaknak a
karácsony valamiképpen a pompáról szól. Már gyerekkoromban is, amikor a magyar
lakosság nagy része banánt és narancsot ehetett, amit gondosan elzártak előlük
az év többi napján. Az utóbbi harminc esztendőben a konzumidiotizmus legnemesebb
hagyományainak hódolva karácsony előtt izgága tömegek lepik el a
bevásárlóközpontokat, boltokat, vásárokat, hogy egymást letaposva jussanak hozzá
különféle árucikkekhez. Európaiak és magyarok milliói számára a karácsonynak már
réges-régen nincs vallásos, spirituális tartalma, maradt a család, a szeretet
ünnepe megnevezés, de még ezt is sikerül évről-évre lerombolni az esztelen
vásárlási lázzal.
Csakhogy – amint bevezető
mondatomban jeleztem – a karácsony idén visszatér a jászolba. Mert hogy az idei
esztendő nem a fényről, nem a pompáról, csillogásról, hanem a nélkülözésről
szólt. Hosszú-hosszú évtizedek után most tanulgatja a nyugati világ, hogy milyen
mozgásszabadság nélkül élni. A pandémia ugyanakkor belső száműzetést is hozott
számunkra: kénytelen-kelletlen magunkba szállunk egy teljes esztendőre, számot
vetünk helyzetünkkel, azzal, hogy mi fontos, és mi nem a számunkra.
Én úgy érzem, hogy a
világban nem paradigmaváltás, hanem korszakváltás zajlik. És mintha a járvány
ennek volna az első fuvallata, figyelmeztető jelként érkezett, legerősebbként az
eddigiek közül. Nem muszáj persze hinni a végzetben, de azért elgondolkodtató,
hogy legőszintébb pillanataiban, veszélyhelyzetben vagy tanácstalanul szinte
minden ember fatalista. Aki kineveti a jelek számbavételét és értelmezését,
pusztán kevesebbet fog fel a világból, mint az, aki érzékenyebb a materiális
adottságon túli jelentéstartományra. Pedig csak annyit kellene megértenünk, hogy
nem a jelek és az események közötti logikai kapcsolat boncolgatása a lényeg.
Hanem az, ami a felfogott jelekből bennünk, emberekben bekövetkezik – a
változás, amelyet a leggyakrabban nem saját kezdeményezésre, hanem külső
jelzések, figyelmeztetések hatására indítunk el magunkban. A harmóniára
törekvés, az eredeti állapot visszaállítása elképzelhetetlen annak megértése
nélkül, hogy mi romlott el, mit kell megjavítani bennünk, körülöttünk. Ha ezt
felfogtuk, készen állunk a változásra.
A mostani karácsony
visszatérés oda, a jászol melegébe. Vissza, a mitikus kezdéshez, az örök emberi
tapasztalathoz, a büszkén kihordott egyszerűséghez, szegénységhez, szeretethez.
Ami mindig, minden időben vezércsillaga a gondolkodó embernek. Minden más csak
káprázat: a hatalom, a pénz, az úgynevezett fontos ügyek egytől-egyig
átmenetiek. Csak az számít, akik vagyunk, akikké lehetünk, amit magunkról és
másokról gondolunk, amit a családunkért, a hazánkért cselekszünk. Ezek a
tetteink ugyanis megmaradnak térben és időben, általunk visszhangoznak az
örökkévalóságban.
Erre gondoljunk a fa alatt,
amikor újra átéljük a születés csodáját!
/Szentesi
Zöldi László/