KARÁCSONYI SZÍV

 

Az öreg bodnár fáradtan, komótosan felállt a székről, lassan odacsoszogott a tűzhöz és fát dobott a kandallóba. Hideg, sötét este volt. A téli táj megdermedt, az ablakon át nem látszott semmi más, csak a ködös, felhős, szürke némaság. Az öreg közelebb ment az ablakhoz és szomorúan felsóhajtott:
- De szomorú így egyedül! – mormogta maga elé.
Feleségét évekkel ezelőtt eltemette, fiai már rég elhagyták a családi fészket és, - valljuk be őszintén,- gondolkodott magában, - azóta nem is jártak nálam.
Újabb karácsony közeledett.
 Nem szerette a karácsonyt, a telet sem. Ebben az időben rá már nem volt szükség. Tavasztól-késő őszig nyüzsög a háza tája, ilyenkor mindenki hordót akar az új bornak, emberek jönnek-mennek, nevén kérik, köszöntik, kedvesen szólnak hozzá.
- Mihály bátyám, holnapra oszt’ legyen kész!
- A Jó Isten áldja meg Mihály bátyám!
- Szép napot kívánok Mihály bátyám!
De most olyan csend van, csak kint süvít a szél, mintha egy hárfán valaki édes dallamot játszana.
 A sarokban árnyékot vetett egy ócska, kopott hintaszék. Valamikor még ő készítette. Felesége szeretett benne üldögélni, ha jól emlékszik még fiait is ebben ringatta. Nyikorgott már szegény, megette az idő. Az öreg odahúzta a tűz mellé, kicsit ráfújt, hogy a por elszálljon róla, majd megkapaszkodva a kandalló szélében, óvatosan beleült. Szemben az ablakon, a sűrű ködfátyolon át, minden erejét összeszedve  bekukucskált a hold és apró-fehér csillagok szálltak az üvegre.
  - Esik a hó,- állapította meg egykedvűen.
Kandalló széléről elhúzta a teáskannát, töltött magának egy bögrével és lassan kortyolgatva, a szél dallamát hallgatva, az apró hópelyhek táncát nézve elbóbiskolt.
 - Add ide fiam azt a szöget!
- Hozd ide fiam azt a lécet!
- Jaj, édesapám de szép bölcsőt tetszett faragni.
- Édesanyánk biztos nagyon fog örülni, ha meglátja. Mire megszületik a kistestvérünk kész lesz ugye?
- Kész bizony! - mondta büszkén az öreg, szívét elöntötte a melegség, testét átjárta a szeretet ahogy a fiaira és a csodaszép bölcsőre nézett.
Azon az éjszakán megszületett a harmadik fia, karácsony volt. Boldogan ringatta a bölcsőt, karácsonyi dalokat dúdolt, a konyhában édes-fahéj illat szálldogált, a nagy gyerekek az asztal körül fogócskáztak, kint nagy pelyhekben hullott a hó és a karácsonyfa díszei árnyékként kecses táncot jártak a falon.
 Aztán hirtelen hideg lett. Felébredt. Kezei elgémberedtek a fagyos bögre fülén, lábai elzsibbadtak az üléstől, a vastag takaró lecsúszott a szoba rideg padlójára.
 Álmodtam. - mormogta és az arcán, az öreg, mély barázdákon lassan végigcsordult egy fénylő könnycsepp.
 A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein.
Szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és a bölcső. Úgy elmélyedt gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy szép lassan leszállt az éj. Karácsony előestéje volt, családi ünnep. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny hajlékba.
 Felhúzta csizmáját, kucsmát tett a fejére, vastag bundás kabátját magára öltötte….
– A padláson kell lennie. – fontolgatta.
- Valahol a padláson!- majd elindult, hogy a számára oly régóta kedves, fontos és végtelenül szomorú emlékét megkeresse.
 Az ócska padlás semmit nem változott. Hosszú évek óta nem járt oda senki. A lépcsője minden lépésnél fájdalmasan felnyögött, mintha szomorúan sóhajtozna a súly alatt.
Mintha tudná, hogy oda fel csak akkor mennek, ha valami nagy baj történik. Így volt az akkor is, azon a szörnyűséges estén is.
Az öreg bodnár leült a lépcső utolsó fokára, elfáradt. Nem neki való már ez, de felkell mennie győzködte magát, pont úgy, mint azon a szomorú estén is…
Azt az estét soha nem fogja elfelejteni, az a téli este beivódott a ház falaiba, a padlás gerendáiba, a padló réseibe, a madarak énekébe és a fák lombjaiba.
És gondolatban újra felidézte….. „Fahéjas-édes illat szállt, a gyerekek az asztal körül fogócskáztak, ő énekelt a kisfiának és ringatta a bölcsőt…és énekelt és ringatta….és énekelt és ringatta…” és a kisfia elaludt. Örökre elaludt.
Azon estén ebben a házban, könyörtelenül megfagytak a karácsonyi szívek.
 Beesteledett. Az öreg bodnár a kandallóhoz, oda az öreg- nyikorgó hintaszék mellé óvatosan letette a bölcsőt. Hmmmm- gondolta magában. Éppen olyan szép, mint akkor amikor készítettem, mintha ezen a bölcsőn semmit nem fogott volna az idő. Gondosan letörölgette az inge ujjával, beült a hintaszékbe, szemben az ablakban újra felcsillantak az apró ezüst hópelyhek, karácsony este volt.
Az utcán pislákoltak a színes fények, csak ő volt egyedül.
Egyszerre csak egy hang hallatszott.
 - Édesapám! Itt vagyok!
Az öreg bodnár felállt, az ablakhoz sietett.
 – Istenem! Eljöttek a fiaim?- méltatlankodott…
Odakint sűrű köd volt, alig lehetett látni az utcát. Megdörzsölte szemeit, de semmit nem látott.
- Ó biztos a meleg elbágyasztott- gondolta szomorúan és odacsoszogott a kandallóhoz.
Öntött magának egy teát és visszaült a hintaszékébe.
Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat. Homályba vesző árnyak haladtak el az ablak előtt. De az öreg bodnár nem látta őket. Halkan hortyogva aludt el székében.
 - Édesapám! Itt vagyok!
Istenem! – kiáltott fel álmában az öreg.
- De hiszen ez nem a nagy fiaim hangja….
 - Édesapám…. hallotta újra, majd álmában kezét a bölcsőre tette, lágyan ringatni kezdte, halk karácsonyi énekeket dúdolt, a szobában édes-fahéjas illat szállt és az öreg bodnár elaludt. Elaludt örökre.
 Ezen a karácsonyi estén, a hosszú ideje megfagyott szív megtelt melegséggel, szeretettel és békében megpihenve ragyogja be az égboltot az idők végezetéig.
/?/