A GIPSZANGYAL
Varjú Péter, a tanyai tanító
már ősz óta töprengett azon, hogy karácsonykor milyen ajándékkal lepje meg a
húgát.
Ezek Budapesten laktak.
Egyre több szívességet tettek neki, s ő az ajándékkal ki akarta fejezni,
mennyire szereti őket, milyen nagyra tartja rokoni kedvességüket.
Két évvel ezelőtt vitt nekik
egy söröskészletet - kancsót és poharakat -, tavaly meg egy kínaezüst
cigarettatárcát, melynek födelén egy ló ágaskodott.
Mit vásároljon az idén?
Nehéz volt ezt eldönteni.
Voltaképp kevés dologgal
lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy majd vesz még egy söröskészletet
vagy még egy cigarettatárcát, végre kettő is elfér a háznál, de erről a tervről
letett.
Az ünnepek előtt pár nappal
fölutazott Budapestre. Sorra járta az üzleteket, keresett valami megfelelő
ajándékot, de nem talált. A kereskedők telebeszélték a fejét, ide-oda
ráncigálták, körülhízelegték és lemosolyogták, ő azonban csak állt a sok holmi
között, soványan, mint a piszkafa, garádicsosan nyírt, fölfelé fésült hajával,
tűnődött, nem tudott választani, bocsánatot kért, és egy másik üzletbe nyitott.
Így csetlett-botlott, határozatlanul.
A karácsony előtti napon
délután, amint a Rákóczi úton kóválygott, a kirakatokat bámulva, egy izmos,
tagbaszakadt „behúzó”, aki télikabátban leste künn az utcán a vevőket,
észrevette ezt a cingár, tétova, vidéki emberkét, s szelíd erőszakkal
betuszkolta a boltba.
Ott egy gipszangyalt
mutattak neki.
- Gyönyörű! - kiáltotta a
tanító, az önkéntelen elragadtatás hangján.
Aztán föltette csíptetőjét,
és úgy nézegette a gipszangyalt.
A gipszangyal nagy volt,
akkora, mint egy tízéves leányka, kezeit imára kulcsolta, szemét az égre
fordította, és mosolygott, oly édesen mosolygott, mintha nem is gipszből, hanem
süvegcukorból faragták volna ki.
A tanító a szűk homlokát
ráncolgatva visszamosolygott rá. A kereskedő és a segédek is mosolyogtak, hogy a
gipszangyal, mely már régóta a nyakukon porosodott, s a tanító ily szerencsésen
egymásra talált. Huszonöt pengőre tartották.
- Nem lesz drága? -
kérdezte.
A kereskedő és a segédek
viharosan tiltakoztak.
Máris csomagolták, hogy
hazaküldjék. A tanító sietve fizetett - szeretett hamarosan túlesni a
kellemetlen dolgokon -, de minthogy nem bízott a pesti emberekben, inkább maga
vitte haza. Kebléhez ölelte a gipszangyalt, és úgy botladozott vele a népes
utcákon, közben pedig állandóan reszketett, hátha összetörik a szobor. De nem
történt semmi baja. Szállójában kicsomagolta, letette a padlóra, és hosszan
bámulta a homályos villanyfényben.
A gipszangyal most is
mosolygott, szirupédesen és émelyítően, de a mosolyával együtt valami nagy-nagy
szomorúságot is árasztott, mint az ízléstelen gyári holmik, melyek a művészetet
akarják utánozni.
A tanító elszomorodott.
Félt, hogy túlfizette, és becsapták. Félt, hogy sógorának meg a húgának nem fog
tetszeni. Félt, hogy nem tudják majd hova tenni, hiszen lakásuk telis-tele van
csecsebecsékkel, tavaly egy szobrot is vettek, igaz, hogy az csak egy öreg
szakácsnét ábrázol, és sokkal kisebb, mint ez.
Egyelőre a gipszangyalt
letakarta az ágyterítővel, hogy ne is lássa.
Ez volt az ő rendszere. Nem
szeretett arra gondolni, ami kellemetlen. Magára se igen gondolt, csak fölkelt
és lefeküdt, dolgozott és pihent, élt. Nyáron valami mérges bibircsók nőtt az
állán. Akkor hetekig nem nézett a tükörbe, mindaddig, míg a bibircsók le nem
száradt, s szentül meg volt győződve, hogy a bibircsók azért múlt el, mert
figyelemre se méltatta.
A gipszangyal azonban
nyugtalanította. Hol levette róla az ágyterítőt, hol megint ráborította. Egyszer
tetszett neki, másszor nem tetszett. Még éjszaka álmából is fölkelt, hogy
megtekintse. Akkor megint nem tetszett neki. Reggel azonban kisütött a nap.
Akkor megint tetszett neki.
„Ha nem mosolyogna -
mondogatta magában -, akkor nem érne ennyit. De mosolyog. Olyan édesen
mosolyog.”
Ebbe aztán meg is nyugodott.
Karácsony estéjén maga vitte
rokonaihoz titokban, anélkül, hogy látták volna előzőleg, a karácsonyfa alá
állította.
Amint sógora meg a húga
megpillantotta az ajándékot, kissé elmosolyodott, de kissé meg is döbbent.
- Milyen kedves vagy -
mondogatták. - Köszönjük, nagyon köszönjük. De miért vered magad ilyen
költségbe.
- Tetszik? - kérdezte a
tanító.
- Nagyon szép -
biztatgatták, de nem néztek a gipszangyalra, mely a maga gyári
ízléstelenségével, mintha elsötétítette volna a karácsonyi gyertyák vidám
lobogását.
- Az a szép rajta - szólt a
tanító zavartan -, hogy olyan édesen mosolyog. Gyászos hangulatban vacsorázott.
A villanyok szikráztak körötte, a fánk párája összeölelkezett a fenyőfa s a
csepegő viaszgyertyák szagával, a poharakban topázszínű és rubinvörös borok
csöpögtek, de ő csak hallgatott, gondolkozott és ivott, egyre többet ivott.
Nézegette a sógora nyakkendőjét, s az jutott eszébe, hogy ő sohase tudna ilyet
kiválasztani. Amit magára vesz, az nem áll jól neki. Bútoraik is milyen furcsák,
és mégis finomak, fogalma sincsen, hogy miért.
Éjfél felé, mikor asztalt
bontottak, és átmentek a másik szobába, oda, ahol a karácsonyfa alatt a
gipszangyal állt, a bortól egyszerre megoldódott a nyelve.
- Nézd, sógor - mondotta
kötekedve. - Én szeretem az egyenes embereket. Miért nem vagy hozzám őszinte.
Érzem, hogy te lenézel engem. Igenis megvetsz engem, te is, a húgom is.
Sógora tiltakozni próbált,
de ő nem engedte.
- Hallgass! - folytatta
emeltebb hangon. - Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Megöleltél,
amikor idejöttem, szívesek vagytok mind a ketten, tenyereteken hordoztok. A
vacsoránál sört ittunk. Hol a söröskészletem? Lásd, már nem is emlékszel rá. Két
évvel ezelőtt hoztam nektek egy söröskészletet, poharakat meg egy kancsót, arany
betűkkel volt ráírva: Emlék. Hova tettétek? Az üvegszekrényben se látom.
Kidobtátok a szemétre. Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a
szép cigarettatárcát se hordod. Szégyelled. Valld be, hogy szégyelled.
- Részeg vagy - mondta a
sógor.
- Nem vagyok részeg -
kiabált a tanító. - Én már napok óta nem tudok aludni, mert érzem, hogy ti
gyűlöltök engem, igenis, gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit
vétettem én nektek? Miért nem jók az én ajándékaim? Ezen is mosolyogtatok. Ne
tagadd, mosolyogtatok rajta. Legjobban szeretném összetörni az öklömmel ezt az
angyalt, ezt a szegény, szép, fehér angyalkát, mely azt mondja nektek, hogy
szeretlek benneteket...
Föl is kelt, és karjait
fölemelte, a karácsonyfa felé tántorgott, hogy összezúzza a gipszangyalt. Csak a
húga tartóztatta föl.
- Részeg vagy - ismételgette
a sógora. - Részeg.
- Nem vagyok részeg -
rikácsolt a tanító, és sírva fakadt. - Csak fáj, nagyon fáj, itt - és a szívére
mutatott. - Rátapostatok.
Vizet, feketét itattak vele,
lassan ki is józanodott és elcsitult. Akkor egy kocsiba rakták, hazavitték
szállójába, ott lefektették. Megígérte nekik, hogy másnap meglátogatja majd
őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára.
Pár nap múlva levelet kaptak
tőle, abban bocsánatot kért, mentegette magát a „karácsonyi botrány” miatt, azt
írta, hogy nagyon ideges.
Otthon, a szünidő alatt,
komoran járkált föl-alá kis szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Elővette
hegedűjét, próbált valamit játszani, kétségbeesetten tette vissza tokjába. Nem
tudott jól hegedülni. Izgalmát mégis legjobban csillapította a bor. Részegen
feküdt le, és reggelenként sápadtan, borostás állal ébredt.
Januárban valami gazdához
volt híva disznótorra. Akkor is sokat ivott. Egyedül ballagott haza a végtelen
pusztán. Sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Ment-mendegélt a fehér
éjszakában, lógatva sovány fejét. Gémeskutakat látott, behavazott boglyákat,
kukoricagórékat, pajtákat és istállókat. Közben elfáradt. Leült egy fatörzsre.
Akkor egyszerre valami elérzékenyülés fogta el, és sírni kezdett. Könnye
lecsorgott, és azonnal megfagyott. De jólesett sírnia. Szürcsölte az édes
szomorúságot. Eszébe jutott a söröskészlet, a kancsó, melyre aranybetűkkel van
ráírva: Emlék, a kínaezüst cigarettatárca az ágaskodó lóval s a gipszangyal is,
mely oly édesen mosolygott. Az is eszébe jutott, hogy valaha a képzőben tanult
Michelangelóról, aki haragos és gyönyörű, erős és bajnoki angyalokat faragott,
és hogy vannak dalok is, melyek teljesen el tudják mondani, hogy mi fáj a
szívünk mélyén. Siratta életét és kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát,
garádicsosan nyírt haját, kitérdelt nadrágját, szemét, mely eddig vak volt és
nem látta a titkos szépséget, s megsiratta a gipszangyalt is, az olcsó és
ízléstelen gipszangyalt, mely oly szomorú és igénytelen volt, mint ő. Édes
zsibbadtság bizsergette tagjait, és lassan elálmosodott. Álmában a gipszangyalt
látta, aki fehéren, mint a hó, feléje mosolygott, és egyre közeledett, egyre
nőtt, eleinte csak akkora volt, mint egy ember, később azonban akkora lett, mint
egy ház és egy hegység. A gipszangyal szelíden karjaiba fogta, és ő boldogan
hanyatlott oda, engedte, hogy magához szorítsa, fölemelje a fatörzsről, és
vigye-vigye, fölfelé.
(1913)
/Kosztolányi Dezső/