ADVENTI GONDOLATOK

  „Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk". Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől még semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a mienk. (...)

 Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, - jól várakozik, s már várakozása felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé, szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: hetek, órák, percek kattogó szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” /Pilinszky János/

 A fenti gondolatokat  tovább fűzve, mostanság, hogy az idő egyre jobban eljár felettünk, a legnagyobb értéknek – az egészségen kívül – a nyugalmat, a lelki békességet tartjuk. Rohanó világunkban ebből adatik a legkevesebb. Talán ezért olyan értékes.

Advent: a várakozás csendje, nyugalma. Tudjuk, hogy valami jó következik, és jó várakozni erre az eljövendő jóra.

Ilyen tájt már hosszabbak az esték, csípősebb a levegő, az ember – ha teheti – behúzódik valami meleg helyre, és várja, hogy valami történjen. Valami csoda, ami világosságot/hitet hoz; szeretetet és reményt – ha lehet-,  mindhármat .. .

 Önmagunkat is kiegészítve és tovább fűzve, meg kell vallanunk,  ezt nem csupán a didergős decemberi hetekben reméljük.  Így gondoljuk tavasszal, nyáron és ősszel. Ünnepkor és a hétköznapokon. Fiatalon és idősebben az életünk örökös várakozással telik.  Az emberhez méltó élet valójában adventekből és  a fénnyel felragyogó ünnepekkel teljes.

 Várakozás a szépre a jóra,  az elismerésre és a megismerésre. A várakozás természetesen nem a tétlenséget jelenti. Sőt, a tevékeny, értelmes életet, az állandó építést. A lelkünk megérzését, építését, erősítését, a testünk fegyelmezését, majd a körülöttünk lévő kisebb és nagyobb közösségek; a családunk életének jobbá tételét.

Annak a bizonyos decemberi négy gyertyának a világossága átöleli az egész életünket. Ha jól, tevékenyen várakozunk, világít, fénylik, melegít, nem hagy egyedül maradnunk a nehéz időkben sem.

Születésünk előtt örömmel vártak bennünket a szüleink. Nekik valószínű azok a hónapok voltak a legszebb adventek.

Gyermekkorunkban, eszmélésünkkor már mi vártuk a mielőbbi felnőttséget, azt hogy mi magunk ragyogtathassuk meg a saját fényünket. Felfigyeljenek ránk.

Ha értelmesen — a vállalt élet méltóságával – éljük meg az életünket, akkor  a krisztusi kort elérve, majd utána  az emberi feladatunk, hogy  másoknak világítsunk! A családunknak, a szeretteinknek, a településünknek, a hazánknak, a népünknek, a nagy egésznek, amelyből vétettünk. Az élet belső parancsa: legyünk  a magunk helyén a fény! ( A magyar nyelv nagyon kifejező: a legnagyobb sértés, ha valakit a „sötét” jelzővel illetünk). Amikor netán, nehéz időben pislákolni kezdene lelkünkben ez a fény, akkor idézzük meg azt a bizonyos decemberi adventi második gyertyát, a remény fényét.

Ha ezt meglátjuk, akkor azt is megérezzük, mi az igazi szeretet és az élet alapja, amire érdemes várakozni a karácsonyi csillag felragyogásáig. Az Adventus Domini, azaz  az Úr eljövetele teljessé teszi nem csupán az adventi, hanem az egész évi, de egy életen át tartó tevékeny várakozásunkat.

Ehhez a várakozáshoz adjon erőt a megélt hitünk, a lelkünk mélyéről jövő fohászunk, annak bizonyossága!

Ez utóbbihoz ad segítséget Assisi Ferenc őszinte imája:

"Uram, tégy a te békéd eszközévé,

Ezekkel a gondolatokkal kívánunk Minden Kedves Olvasónknak

áldott, békés , fénylő karácsonyi ünnepet,

egészséget hozó, jó kedvre derítő víg esztendőt!

 /Czine Mihály Pedagógus Műhely/