SZEPTEMBERI GONDOLATOK

"Sok tiszta szempár nézi lépted,

Legyen hát utad egyenes.

Sok ifjú fogadja szódat,

Legyen hát szavad arra érdemes!

Vezesd őket, utat ne tévessz,

S magadhoz mindig hű maradj,

mert élen állsz, és messze látszol,

Sose feledd: példa vagy!"

/Nagy László, 19. századi igazgatótanár, tanfelügyelő, tankönyvíró /

A szeptember Janus–arcú hónapunk. Számadás és újrakezdés egyszerre. Számadás és hálaadás az évi termésért, a betakarított mindennapi kenyérhez valóért, a megadatott búzáért. Hálaadás az isteni gondviselésért. Nem kell ahhoz földművesnek lenni, hogy augusztus végén, szeptemberhez közeledve majd azt majdnem meghaladva - Mihály–nap táján - megköszönjük az égi adományokat, amelyekkel biztosítva a következő esztendő étele, itala.

Ugyanakkor az újrakezdés ideje is, hisz az iskolákban ekkor csengetnek be az új tanévre. Minden diák és szülő - így szinte mindenki - az újrakezdés lehetőségével, bizakodásával éli meg ezt az időt.

Mint tanárembernek, a Czine Mihály Pedagógus Műhely egyik alapítójának természetes, hogy ez az utóbbi, a szeptemberi újrakezdés melengeti meg a szívemet, késztet elmélkedésre évről évre.

Az iskolák felettébb szükséges voltáról már Apáczai Csere János is megfogalmazta gondolatait A teológia doktorának és professzorának beszédében 1656. november 20-án Kolozsvárott. Valójában azóta sem tudunk többet/jobbat erről a nemes célról és feladatról, a nevelésről és az oktatásról, az iskolák feladatáról „felettébb szükséges” voltukról. Grammatikai rövidséggel: fölnevelő iskola, példakép tanár, követésre méltó tanárok nélkül nincs ember, emberhez méltó élet.

A tudományokat, az idegen nyelveket el lehet sajátítani autodidakta módon is, de „nevelődni”, a bennünk rejlő tehetséget megtalálni önmagunkban nehéz feladat. Ehhez kellenek a segítő, a tudományukat és a tanítványokat szerető tanítómesterek, professzorok, az iskolák. (Amelyek nem azért lettek híresek, mert elegáns épületek, sokkal inkább a tudomány és a nevelés szentélyei, példaértékű, kimagasló tudású tanárokkal.)

 Szinte minden nagyot alkotó ember, tudós, művész, olimpiai bajnok pályája, sikerei csúcsán köszönetet mond egykori iskolájának, őt segítő tanárának/tanárainak, mestereinek, akik elindították az életben, a választott pályájukon. A Fasori Gimnázium nevét soha nem felejtették hálával megemlíteni a legnagyobb tudósok; Neumann János matematikus, Wigner Jenő, a Nobel-díjas fizikus, de kisújszállási iskoláját is megtámogatta a Széchenyi-díja összegének jelentős részével korunk egyik leghíresebb kutatója, Karikó Katalin. Mindegyikük név szerint emlegette/emlegeti példakép tanárát. De sorolhatnám a iskolájukra büszke volt „pataki, debreceni diákokat” vagy éppen  a pannonhalmi alma mater falai között nevelkedett nagyjainkat.

Az élet rendje, hogy mindannyian nem lettünk tudósok, Nobel-díjasok, olimpiai bajnokok, de hitem szerint minden jóravaló szülő azzal indítja el gyermekét azon a rögös úton, amit iskolai tanulmányoknak nevezünk, hogy boldoguljon/boldogan élje életét, értékes emberré váljon.

Értelmes ember azt is tudja, hogy nem  a céltalan „bolyongás”, hanem a  születésünkkor kapott  talentumainkkal való jó „sáfárkodásból” lesz elégedett, tevékeny élet. Nem könnyű feladat!

Igen, mert a talentumokról, az elrendelt sorsunkról nem kapunk  a világra jöttünkkor útbaigazítást. Segítségül kellenek a szerető, mindenre odafigyelő szülők, akik próbálják kitapogatni, gyermekeik miben tehetségesek, mit csinálnak jobban, mint a többiek. Az iskolák - ha azokban hivatásukat szerető tanítók, tanárok állnak a katedrán - ezt már tudatosan teszik.

Csodagyerekek ritkán születnek, de a meglévő képességeket jó szemmel, odafigyeléssel, tanári szeretettel meg lehet látni, ki lehet bontani, fejleszteni, vagy éppen a személyes példával felkelteni az érdeklődést, megszerettetni egy–egy tudományt, művészetet.

(Roska Botond, neurobiológus elmesélte, édesanyja példáját követve a művészi pályára készült, csellózott éveken át. Sikeresnek ígérkező zenei pálya állt előtte, amikor a keze megsérült, csellista nem lehetett. De ott volt a másik családi példakép és az alapvető érdeklődés: az embereken való segítés igénye, az orvoslás. Abból is a legnehezebb, a kutatóorvos pálya, amihez a matematikát is szeretni, benne kitartóan elmélyedni kellett. Kemény szorgalommal megtette. Így lett ő az a Baselben élő, dolgozó professzor, aki életműve csúcsa felé tart, hisz több évtizedes munkája eredményeként meg fogja tudni gyógyítani a vakságot.)

Mondhatjuk, ez is egyedi példa, nem rendelkezik az átlaggyermek ilyen szülőkkel. (Az is tény, hogy nincs átlaggyermek, átlagszülő! Mindenki valamiben tehetséges, legfeljebb nem elég szorgalmas vagy szerencsétlenségére elkerülik a támogató tekintetek). Ezért kellenek a „szérűbe begyűjtő szorgos kezek”- Sütő András szavaival élve. Az iskolának akkor van igazán nagy feladata, felelőssége, amikor a szülői háttér nem ad kellő segítséget. (Az oka százféle lehet.) Nem egy nagy tudósunk úgy került pályája csúcsára, hogy a falusi osztatlan iskolában a tanító úr járta ki a szülőknél, hogy tehetséges gyermeküket ne juhászbojtárnak vagy földművesnek adják az elemi iskola után, hanem taníttassák tovább.

Számtalan esetben nem a szülő, nem is a gyermek fedezte/fedezi fel az egyedül neki szánt talentumokat, hanem az a jószemű pedagógus, aki az igaz szóra, becsületes kiállásra, hűségre és hazaszeretetre nevelés mellett nem csupán a tananyagot tanította/tanítja meg, hanem felfedezett is a csillogó tekintetekben, az ügyes kezekben, a szépen vezetett füzetekben, a versmondásban.

Vajon tudják–e, érzik-e napjaink tanítói, tanárai hivatásuk súlyát?

Oktatás, nevelés és a tehetségek, a talentumok felfedezése, azok tudatosítása, jó útra terelése minden gyermeki léleknek. Mint jeleztem korábban, nehéz, embert próbáló, egész embert kívánó példamutató hivatás ez. De megéri fáradozni!

Az életük célját, értelmét megtaláló tanítványok évtizedek múltán megköszönik. Megköszönik, hogy  saját, boldog családban élhetnek, jól választottak társat, pályát, őket is megbecsülik - ebben része van az iskolájuknak, hajdani tanáraiknak is. Látni és hallani a volt tanítványt tekintélyt parancsoló békefenntartó őrnagyként, ügyészként, jónevű, sikeres villamosmérnökként, református tiszteletesként, kollégaként vagy éppen arra a jó szakemberre bízni az elromlott háztartási  gépünket, elektronikai eszközeinket, akit mi indítottunk el évekkel korábban fiatalemberként; jóleső öröm, elégedettség, már-már az a bizonyos „tündérfok”, ahonnan érdemes visszanézni.

A tanárembernek megadatik, hogy életében  többször is megpillantsa azt a bizonyos csúcsot, az életnek azt a pontját és idejét, amit legtöbbször (mint a hegycsúcsokkal lenni szokott, utólag, visszatekintve a nagy egészre) látunk kristálytisztán, és értékelünk.

/ZE/

Ilyen, csúcsra vezető életet kívánunk

minden hivatását szívből végző, a rájuk bízott diákok talentumaival jól gazdálkodó  Kollégánknak;

a gondoskodó Szülőknek és a tudásra  szomjazó Diákoknak eredményes 2021/2022-es tanévet!

A Czine Mihály Pedagógus Műhely tanárai