Székely János

SEMMI SOHA

Minisztereket rehabilitálnak, kiket 

golyók vagy más sérelmek értek. 

Dicsőség nékik, nem pedig gyalázat! 

Derék dolog, helyeslem, egyetértek.

Csakhogy emlékszem másra is. 

Agyamban tülkölnek, konok 

lidércekként kísértenek 

holmi fekete autók.

Emlékszem trógerekre, 

kik szavazni rángatták kezem. 

Reflektorfényben villogó 

börtönökre emlékezem.

Egynéhányszáz családra, mely 

elszállt a szélben, mint a polyva. 

A Gecse út pincéiből 

feláradó halálsikolyra.

Egy-egy sovány parasztra, kit 

úgy győztek meg, hogy főbe verték. 

A rabszolgákra, akik 

a Duna-csatornát építették.

Emlékszem szólamokra 

és kulák-perekre. 

Táborokra, felbontott levelekre, 

és lehallgatott telefonokra.

Népre, melyet a félelem 

rábírt, hogy gyilkosát imádja. 

Emlékszem életemre, és 

emlékszem rabruhás apámra.

S mivel csak én emlékezem, 

s nem fogja senki más a pártját 

javaslom, hogy a népet is 

azonnal rehabilitálják!

Hát tőlem név szerint ki kér 

bocsánatot? Vigaszt ki ád, 

hogy végig kellett néznem 

az apokalipszis iszonyát?

A meddő férfi-évekért, 

a rettegésért, melyben éltem. 

A meg nem írott versekért, 

a versért, melyet összetéptem!

A pimasz hazugságokért, 

amelyeket le kellett nyelnem. 

A szégyenért, hogy máig is 

szégyellnem kell anyanyelvem.

Az átokért, hogy tollamat 

tudatlanok terelték, lesték, 

hogy agyamban turkálhatott 

a bőgő tehetségtelenség!

Hogy nem lehettem az, aki 

lehettem volna, akit vártak! 

Mi kárpótolhat mindezért, 

és mikor rehabilitálnak?

/1968/