Nem csupán magyartanároknak...

AZ OLVASÁS MŰVÉSZETE

Az ágyba már nem szabad magunkkal vinni a napi gondjainkat, legalábbis az esti imával le kell tenni azokat, és tanácsos óvakodni a következő napon ránk váró feladatok miatt keletkező szorongásoktól is.

Az evangélista Máté szerint sem kell aggodalmaskodni a holnap felől, elég minden napnak a maga baja.

 De mit tegyünk, ha képtelenek vagyunk elaludni? Mert ugyan eldönthetjük magunkban, hogy márpedig nem aggódunk, a szorongást nehéz leküzdeni, egyrészt azért, mert szemben a félelemmel, nincsen konkrét tárgya, illetve a vegetatív rendszerünkre is nehéz rákényszeríteni a tudatos irányítást.

 Megtehetjük, hogy nem nézünk elalvás előtt thrillert vagy horrorfilmet, és egyébként is kerüljük a politikai horrorba vagy tragikomédiába kívánkozó jelenetek kritika nélküli fogyasztását, nem beszélve a „haladó” média egyirányú (és freudista tanulmányokra is alkalmas) fantáziavilágáról. (Annak áttekintése viszont, hogy merre „halad” a nyugati média és általában a balliberális „értelmiségi” tábor, csak tovább fokozná a rossz közérzetünket, így helyesebben tesszük, ha a jól megválogatott irodalomnál maradunk.)

Ifjúkoromban, vagy harminc évvel ezelőtt mesélte egy barátom, hogy ő minden este olvas negyven oldalt. Akkoriban Németh Lászlót, aki az írói feladatról például azt fogalmazta meg, hogy kötelessége „híven rögzíteni a szellemi erők benne kialakult egyensúlyát”. Ha valaki ezt az egyensúlyt keresi az olvasmányokban, az egyensúly előbb-utóbb benne is ki fog alakulni.

 Persze nem magától, hanem az olvasónak is közre kell működnie, ugyanúgy el kell tűnődnie a lélek mélységei fölött, mint az olyan írónak, akit úgy hívnak, hogy Németh László, Móricz Zsigmond vagy Füst Milán, az olyan zeneszerzőnek, mint Bach vagy Bartók. (De ha Németh Lászlót idéztük, remek esszéíróinkat is sorolhatjuk Babitstól és Kosztolányitól Hamvas Bélán és Márain át Szerb Antalig és Sütő Andrásig.)

Az egyensúly megteremtésére a Biblia kiválóan alkalmas, ráadásul a „napi kalauz” a rövid meditációkkal együtt is csak néhány sor, és nyugodtan hozzá lehet olvasni a teljes szövegrészt (másnap pedig akár nyilvánosan is idézhetjük az intést vagy tanítást, remélhetőleg nálunk nem fognak ezért senkit sem bíróság elé állítani, mint ahogy tették ezt az evangélikus finneknél).

 Azt a bizonyos negyvenoldalas penzumot sokkal nehezebb tartani egy kalandregény vagy egy bűnügyi történet esetén, mert kíváncsiak vagyunk a fordulatra, aztán a megoldásra, de hogy másnap reggel ne karikás szemekkel és ugyanúgy kialvatlanul ébredjünk, mint az esti szorongás miatt, ezért jobb, ha az ilyen könyveket hétvégére vagy a szabadságra tartogatjuk.

 Gyakran előfordul, hogy estére is szakirodalmi olvasnivalóm marad. Ez kiváló altatószer, ha egy szövegdekonstrukciós tanulmány vagy egyik irodalomtudós másik irodalomtudósnak írott narratológiai mutatványa van soron, viszont Sík Sándorral például már megjárhatom. Ő az irodalomesztétika alapelveiről, az írói mű keletkezéséről és természetéről vagy a befogadói újraalkotásról, az olvasó művészetéről olyan érdekfeszítően értekezik, mint ahogy teszi ezt Szerb Antal A magyar irodalom történetében.

Az 1963-ban elhunyt költő, irodalomtörténész, esztéta, piarista tanár katolizált zsidó családba született, gimnáziumi tanítványa volt a szintén katolizált Szerb Antal, az egyetemen Radnóti Miklós – a költőt Sík Sándor keresztelte meg, (és kegyetlen játéka volt a sorsnak, de még inkább a nyilasoknak, hogy Szerb és Radnóti egyaránt munkaszolgálatosként halt meg).

 Sík Sándor könyve, Az olvasás tudománya 1948-ra készült el, és abban az évben ugyan még megkapta a Kossuth-díjat, jó fél évszázados, egyetlen korrektúrapéldányban való lappangás után, csak az ezredfordulón jelent meg. Három és fél évtized tapasztalatai alapján a gyakorlati irodalmi nevelést akarta szolgálni, annak is a lényegét: az olvasás művészetét és az olvasni tanítás tudományát.

 (Az olvasás művészete címet azért tette félre, mert azt már 1922-ben és a másfél évtizeddel későbbi, átdolgozott kiadásban lefoglalta Benedek Marcell, a mesemondó fia, de fejezetcímeiben kifejezte az író és az olvasó művészete közötti egyenrangúságot. Súlyt fektetett a nevelői gyakorlatban való használhatóságra is, a stílust, a poétikát és a retorikát megvilágító példákra és az érthető szövegmagyarázatokra. Vágyat ébresztett az olvasás iránt.)

De vajon mitől válik művészetté az olvasás – azon túl, hogy már a megfelelő olvasmány kiválasztása is művészet? Ha csak a Sík Sándor által leírt lélektani, szociológiai és történeti mozzanatokat gondoljuk tovább: kiegészítheti a történelmi ismereteinket, segít a társadalmi jelenségek közötti eligazodásban, fölserkent az intellektuális tunyaságból és lelki egyensúlyt teremt. Ha elhagynánk magunkat, szórakoztat, és ha túl könnyelműek volnánk, akkor arra késztet, hogy mi is eltűnődjünk a lélek mélységei fölött.

 Vagy, miként Sík Sándor fogalmaz:

„Magyarság, emberség: honnan tanulja ezt az ifjúság, ha nem onnan, ahol mindkettő a legteljesebb: nagy íróinkból”.

–      és ezt azoknak is szem előtt kell tartaniuk, akiknek hivatásuk, hogy neveljék az ifjakat.

–      Olvasásra, így a gondolkodásra is.

/Vitéz Ferenc irodalomtörténész)