ÉLETSORSOK

 

 

POÓR ISTVÁN FILMRENDEZŐ

 
"Használjuk a tálentumunkat!"

 

Poór István a magyar filmgyártás igazi fenegyereke. Budapesten született 1945. április 23-án, közgazdaságtant, népzenét, vizuális művészeteket még idehaza tanult, de a filmrendezést és a filmes szakmát már az Amerikai Egyesült Államokban. A családja és a maga antikommunista beállítottsága miatt a Kádár-korszakban esélye sem volt érvényesülni, de szemléletmódja, értékrendje annyira sajátosan magyar, hogy a rendszerváltás után haza kellett térnie, hogy ezt a világot fogalmazza meg mozgóképeken. Életútjáról, filmes szakmai tapasztalatairól, munkásságáról és terveiről kérdeztük.
 
– Milyen családi és személyes okok vitték a művészetek felé?
– Budapesten születtem, és ez fontos nekem. Nem mindegy, hogy az ember hol látja meg a napvilágot, hiszen a hely és a közösség, ahová belecsöppen, egy életre meghatározza a világlátását. Tízéves koromban már a könyvek érdekeltek, egy Napóleon-könyv például megváltoztatott mindent, és annak hatására sokáig magam neveltem-képeztem magamat. Az opera hosszú időn keresztül erős hatást gyakorolt rám. Anyám a legszebb operafelvételeket szerezte be Nyugatról, sokat becsempésztek neki a kommunizmus alatt. Ezeket a felvételeket, amikor egyedül voltam, gyakran végigvezényeltem. Ma is operát rendezek prózában és filmen, mert szerintem a nagy dráma a zenei és a vizuális környezetben érvényesül a legjobban. Sokáig tanulmányoztam, hogy miért énekel, vezényel egyik művész jobban, mint a másik, és mi a titka annak, ha csoda történik, főleg az élő előadásban.
 
– Hogy került a film vonzáskörébe? Kitől tanulta a filmes, egyáltalán a vizuális szakmát?
– Már gyerekkoromban filmrendező akartam lenni, mert az összes művészet érdekelt, és a film is összművészeti, akárcsak az opera. Ahogy néztem, hallgattam mások alkotásait, mindig tudtam, ha rossz helyen van a kamera, ha hamis a színész vagy ha általában tehetségtelen film született. Idehaza vizualitást festőktől, költőktől tanultam, illetve jelentős mértékben az erdélyi népi hagyományokból. Mestereim a filmjeikkel hatottak rám: Tarkovszkij, Fellini, Bergman, Buñuel, Kuroszava.
 
– Mikor hagyta el Magyarországot és miért?
– Kommunistaellenes művészeti tevékenység vádja miatt voltam büntetve, hála öt besúgómnak, ezért nem is jelentkezhettem a Színház- és Filmművészeti Főiskolába a filmrendezői szakra. Először népzenét kezdtem tanulni a hatvanas évek végén. Tárogatón és tekerőlanton játszottam, és azt terveztem, hogy majd dzsesszt játszom, mert abba – úgy véltem – nem lehet belekötni. Bele lehetett… Közben Cseh Tamással zenekart alapítottunk, abban az időszakban, amikor a Közgázra jártam. Onnan is egy időre felfüggesztettek, hála a besúgóknak, akiknek egyébként tényleg hálás vagyok, elsősorban a műszakira járó G. A.-nak. 1972-ben ugyanis végre sikerült külföldre menekülnöm, hogy ne függjek a sok jelentéktelen embertől. Amikor sikerült távoznom, az életem legboldogabb napja volt.
 
– Amerikában hol tanult rendezést, színészvezetést?
– Amerikában végre elvégezhettem a filmrendezői egyetemet osztályelsőként, ösztöndíjasan. Már első kisfilmemet, egy Örkény-egyperces adaptációját az egyetem Oscar-díjra javasolta. Megtanultam kis pénzből filmet készíteni a New York-i egyetemen, már hallgató koromban. Utána Hollywoodban folytattam a tanulmányokat szintén ösztöndíjjal. A színészekkel való bánásmódot a világhírű Lee Strassberg Actos Studió­ban tanultam, tíz évig megfigyelőként. Később aktívan részt vettem a sztárok munkájában, mert ez volt az a stúdió, a műhely, a „workshop”, ami az ötvenes évek óta képezi és továbbképezi a profi színészeket.
 
– Mikor és milyen tervekkel tért haza Magyarországra?
– 1992-ben kilenc Oscar-díjas aláírta, hogy részt akar venni az első játékfilmemben. Ekkor tértem vissza először Magyarországba, leküzdve korábbi undoromat, abban a hitben, hogy valami változni fog, és itthon filmezhetek. Sajnos azóta is a tehetségtelen kommunisták és posztkommunisták, illetve a gyerekeik vannak mindenhol, mint a rendszerváltás előtt. A kultúra ma is teljesen balliberális kezekben van. 1992-ben az akkori Nemzeti Színház felkért, hogy tanítsak a színházban színészeket. Így itthon maradtam, továbbra is remélve a változást. Sajnos, hiába.
 
Hogyan sikerült meggyőznie a neves színészeket, hogy szerepeljenek a filmjében?
– A sztárok elolvasták a forgatókönyvemet, megnézték a kisfilmjeimet, és személyes találkozás után már egyértelmű volt, hogy dolgozni akarnak velem. Az is segített, hogy engem Fellini és Bergman ügynöke, Paul Kohner képviselt.
 
– Mi lett aztán a Kölcsönkapott idő sorsa?
– A film elkészült, John Hurt és Rod Steiger kitűnő játékú főszereplésével, de a szakma itthon mindent megtett, hogy a filmet tönkretegye, amíg én Amerikában a forgalmazást már gyakorlatilag eladtam az egész világnak. Előbb-utóbb előveszem a megcsonkított, de még így is erős filmet, és megpróbálom idehaza eljuttatni a mozikba.
 
Hogy sikerült megszereznie Wass Albert A funtineli boszorkány című regényének megfilmesítési jogát?
– A Wass Albert-jogok két helyen vannak 2010 óta a magyar Kúria döntése alapján. Tudva, hogy a fiaival nehéz boldogulni, a per nyertesétől szereztem meg a jogokat.
 
– És leforgatta saját költségén, mintegy ötmillió forintból, egy minimális stábbal, de hivatásos erdélyi színészekkel, eredeti, erdélyi helyszíneken. Milyen visszajelzéseket kapott?
– Sikerült Erdélyben több helyen bemutatnunk. Több telt házas vetítéshez volt szerencsénk. Idehaza is vetítették több helyen: a vidéken és a fővárosban, műsorra tűzték a 2019-es filmhéten is. Több előadást szerveztek kulturális egyesületek is, filmklubos alkalmakat. Az országos forgalmazást még nem sikerült megoldanom, de nem tettem le róla.
 
– Neves művészek is lelkesen nyilatkoztak róla. Vásáry Tamás például egyenesen a kedvenc filmjének nevezte, és ezt a Hatoscsatornán sugárzott Hírérték című műsorban nyilvánosan is elmondta. Talán Vásáry mint zenész megérezte a zenei és egyben az összművészeti esztétikai hatást?
– Bizonyára, és Rost Andreának is tetszett a film. Simó József pedig, a Wass Albert Alapítvány elnöke – aki maga is előadóművész – minden lehetséges alkalommal eljött a vetítésekre, és méltatta a filmet.
 
– A közben megvalósult filmjeivel és újabb filmterveivel megkereste-e a filmalapot és annak jogutódját, az NFI-t? A funtineli boszorkány után két újabb játékfilmet forgatott, ugyancsak saját pénzből és szintén Erdélyben, hivatásos színészekkel.
– Leforgattam, elkészíttetem a Kozmikus szimfóniát, illetve az első hazai bibliai játékfilmet, az Eucharistiát. Amerikában megtanultam a rendezést, legfőképpen a színészvezetést. Ezért tudok készíteni négy-öt millió forintból játékfilmet. Közben visszaválthattam amatőrré, de csak anyagi-finanszírozási szempontból. Arról pedig a hivatalos pénzosztóknak egyszer csak el kell számolniuk valakinek, hogy több filmkritikus szerint is az egyenként százmilliós költségvetésű produkciók nézhetetlenek.
 
– Mi kell egy-egy ilyen film elkészültéhez és annak sikeres leforgatásához? Küldetéstudat?
– Nem tudom, mit jelent a küldetéstudat, tálentumot kaptunk, azt kell használnunk. Nekem az a dolgom, hogy filmeket rendezzek, akár rendszeren kívül is, csak a legmagasabb egyetemes mérce szerint. A végeredménnyel pedig, ahogy a keleti tanítás is mondja, ne törődjünk, ha magunk mindent megtettünk, amit lehet és kell.
 
– A nézők szeretik Poór István filmjeit. Akkor mi baj van a forgalmazókkal? Nekik nem az lenne az érdekük, hogy megtöltsék a mozitermeket?
– A szintén többnyire liberális vagy külföldi kézben lévő mozik nem szeretik a keresztény szellemiségű filmeket egy állítólagosan keresztény országban, de ezt inkább hagyjuk, mert már eddig is eleget ártottam magamnak.
 
– Számomra hihetetlen, de egy negyedik játékfilmet is forgatott saját költségen, a már említett Eucharistia címűt.
  Az Eucharistiát az eucharisztikus világkongresszus alkalmából forgattam, és sikerült azt elérni, hogy az Ars Sacra filmfesztiválon levetítsék.
  
AZ ARS SACRA FESZTIVÁLON VETÍTIK AZ ELSŐ HAZAI ÚJSZÖVETSÉGI JÁTÉKFILMET.
/Deák-Sárosi László/