Székely János

VILÁGIRODALOM ÉS NEMZETI IRODALMAK

Valamikor leégett és teljesen elpusztult az alexandriai nagykönyvtár. Máig is bánkódunk az irtózatos veszteség miatt.

Az agyagtáblákra rótt előázsiai könyvtárak nagy részét szilánkokra tördelte a történelem. Mit nem adnánk, ha sikerülne összeillesztgetni cserepeiket! Egy-egy világ, egy-egy virágzó kultúra merült feledésbe pusztulásukkal, s valahányszor visszagondolunk azokra az időkre, olyasféle benyomásunk támad, hogy csak töredékeket és jelentéktelen momentumokat őriz belőlük az emberiség emlékezete. Ki tudja, mi minden ment veszendőbe, micsoda mély értelmű írások, micsoda remekművek törtek össze vagy váltak pernyévé azt idők folyamán? Ki tudja, kitárul-e valaha előttünk azoknak a koroknak a szelleme, amelyek gondolatgyümölcseit oly meggondolatlanul tiporta szét a háborúskodó emberiség?! Hiszen nagy és legnagyobb költők életművéből mindössze néhány sor maradt fenn! Hiszen vannak költők, akiknek éppenséggel csak a nevét ismerjük, pedig hogy a hírük fennmaradhasson, ugyancsak nagy költőknek kellett lenniük!

Manapság – tűnődöm – a már-már tökéletes és legtökéletesebb fokra fejlesztett hadi technika ellenére sem fordulhatna elő ilyesmi. Manapság már nem egy, sőt nem is csak egy néhány könyvtár őrzi az emberiség emlékezetét. Ha Isten ments elpusztulnának az összes nagy európai könyvtárak, még mindig ott volna az calcuttai, a tokiói vagy az ottawai. Ha azok is elpusztulnának, még mindig ott volna a kolozsvári vagy a Buenos Aires-i. És ha azok is: még mindig itt volna Vásárhelyen az én kicsi könyvtáram. Dante, Shakespeare, Goethe, Tolsztoj művei nincsenek kitéve annak a veszélynek, hogy megsemmisüljenek, és évezredek múltán keserves archeológiai munkával kelljen utánuk nyomozni. A kultúra megszűnt egy nép, egy földrajzi egység sajátja lenni, egyetlen birodalomé, amellyel együtt virágzik és pusztul. Mindent, amit ma tudunk, az egész világ, az egész emberiség tudja. Látszólag a könyvnyomtatás, fordítás-irodalom és közlekedés kérdése ez csupán, valójában azonban sokkal mélyebb változásra, a kultúra lényegi átformálódására világít rá.

Mert csakugyan, mihelyt az elsajátítás és magáévátevés valóság-síkján művészet, tudomány és irodalom megszűnik egyetlen birodalomé lenni, szükségképp az alkotói igény és hozzáállás tekintetében is megszűnik egyetlen nép igényeit szolgálni. Néhány éve olvastam az Igaz Szó Árkádia rovatában egy mondatot: „Világirodalmat írni mindig is kockázatos vállalkozás volt.” A mondat igazi komikuma, úgy gondolom, egyáltalán nem abban áll, hogy aránytalanul alászállítja a világkultúra-teremtés nehézségét. Ellenkezőleg: abban, hogy kockázatosnak minősíti a dolgot. Mert amióta világirodalmat olvasunk, igényünkben és öntudatlan törekvéseinkben írni is mindannyian világirodalmat írunk; más kérdés azután, hogy valóban magáénak tekinti-e a világ írásainkat. Manapság a világirodalom-írás kockázata semmivel sem több, és tökéletesen egybeesik az írás kockázatával egyáltalán. Az emberiség felfedezte közös és igazi problémáit, rájött, hogy ezek nagyjából mindenütt azonosak, s így, amikor a költő egy szűkebb haza emberi kérdéseit veti fel, akkor ezt valamiképpen az egész emberiségre, magára az emberi létre is vonatkoztatja. Provincializmus csak azóta van, amióta világirodalom van. A provinciális irodalom nem a nemzeti egységéből hull ki, hanem a nemzeti irodalmakra magukra is jellemző világirodalmi igény egységéből. Igen: manapság igazában már csak világirodalom létezik. Vannak művek, amelyeknek sikerül, és vannak, amelyeknek nem sikerül valóban azzá lenniük.

Hogyan lehetséges tehát, miképpen magyarázható, hogy mégis írunk és beszélünk modern nemzeti irodalmakról, és tudjuk is, mire gondolunk, amikor beszélünk róluk? Végigtekintek az én könyvtáramon, amelyet nemzeti irodalmak szerint rendeztem el (általában minden oszlop egy-egy nagy nemzetet képvisel), és megdöbbenek a hangulat különbözőségétől, amely az egyes oszlopokról reám árad. Honnét ez a különbség – töprengek -, és miben áll voltaképpen? A nyelvben, amelyen íródtak? Abban-e, hogy ez az oszlop angol emberekről beszél, az oroszokról, amaz pedig németekről? Ebben, és csakis ebben? És ha nem, akkor hát miben? A tájakban-e, amelyeken ezek a különböző nemzetiségű emberek mozognak; a társadalmi konvekciókban-e, amelyek egymáshoz kapcsolják őket; magában a társadalomban-e, amelyek tagjai? Egyáltalán: abból a valóságból árad a különbség amelyet ábrázolna, vagy talán egyébből is?

Valóban, azt hiszem, mindebből együttvéve, s még egyébből is. Abból is, amit ábrázolnak, de abból is, akik ábrázolják. A nemzet valóságos és szellemi karakteréből, amelytől sem az ábrázolt, sem az ábrázoló nem független, és akarná, sem függetleníthetné magát. A nemzet irodalmi hagyományaiból, amelyek a nemzet szellemi alkatából sarjadtak, de miután egyszer már létrejöttek, tudatosítják és konzerválják is ezt az alkatot. Igen, a nemzet szellemi alkatából, amely nyilvánvalóan következménye és függvénye valamiképpen az illető társadalom történelmi sajátosságainak, de mégsem csak az. Mert akkor miből adódnak maguknak a nemzeti történelmeknek sajátosságai? Hiába próbálkozom és rugaszkodom neki újra meg újra, sehogy sem tudom én egy-két szóban kifejezni, miben is áll voltaképpen az emberi kifejezésformáknak ez a nemzeti jellege – hacsak nem elégszem meg a semmitmondással, hogy tudniillik ugyanabban, amiben maguknak a nemzeteknek sajátossága is áll.

Van egy könyv az én könyvtáramban, amely a nemzet szellemi alkatsajátosságait konkréten a német és francia kultúra összevetése által próbálja kimutatni. Louis Reynaud írta, címe L’áme allemande. Találomra ragadok ki néhány ellentétpárat, amelyeket ő alapvetőeknek lát a különbségtevésben. A német kultúra őszerinte személyes-egyéni jellegű (individuelle), míg a francia társadalmi. A német ösztönös – a francia racionális. A német hierarchikus – a francia logikus. A német szintetikus, a francia ellenben analitikus. Mindez kétségkívül megfigyelésen és elemzésen alapszik, mégis gyanakodva kell fogadnom, mert élek a gyanúpörrel, hogy ezeket a vonásokat a német, illetve francia kultúra egy-egy megmerevített és abszolutizált korszakából elemezte ki. Amikor a német gondolkodás egyéni-személyes jellegére utal, valószínüleg a romantikára gondol, szemben a francia realizmussal. Az ösztönös-racionális ellentétpárban szintén a német romantikát állítja szembe, ezúttal a francia felvilágosodással. Amikor a szintetikus-analitikus gondolkodás ellentétéről beszél, valószínűleg a német klasszikus filozófia, illetve a modern francia művelődés módszerbeli ellentéte köti le figyelmét. Mégis, nem lehet véletlen, hogy a realista regényben a franciák alkottak jelentősebbet, a romantikus költészetben viszont a németek. Nem véletlen, nem lehet az, hogy egyik irodalmi törekvés a németeknél nőtt nagyobbra, és alkotott jelentősebbet, a másik a franciáknál, a harmadik viszont az oroszoknál. Történelmi-társadalmi viszonyokon túl a nemzetek szellemi alkatáról és affinitásáról is árulkodni kell ennek a ténynek. Hiszen gondoljuk csak meg: a zenének, ennek a legösztönösebb, szintetikusabb és hierarchikusabb művészetnek nagyobb részét épp a németek ajándékozták a világnak. A festészetet viszont majdnem egészében az újlatin népek: olaszok, spanyolok, franciák. Mindennek – mondom – nem csak társadalmi, hanem nemzeti alkatbeli sajátosságokról is vallania kell.

Nézem a könyvtáramat. Itt vannak az oroszok: Gogol, Goncsarov, Turgenyev, Tolsztoj, Gorkij, Solohov. Egytől egyig realisták, a szó eredeti, társadalomábrázoló értelmében, s még Dosztojevszkij is az: a lélek mély démonikus rétegeinek realistája.

Itt vannak a németek. Goethe, Keller, Hebbel (aki naplójában legnagyobb), Hesse, Carossa, az összes romantikusok, s bizonyos értelemben még Thomas Mann, sőt Kafka is – úgyszólván csupa önéletrajzot írtak. Pedig ugyancsak különböző történelmi-társadalmi viszonyok között élték le életüket.

A franciák Racine-től, Montaigne-től és Mme de La Fayette-től Flaubert-ig, Balzacig, Proustig és Camus-ig úgyszólván egytől egyig társadalmi és lélektani érdeklődésűek. És szellemesek és elemzőek egészen az aggályoskodásig. Mégiscsak kell lennie valami sajátosnak és különösnek magában a nemzeti alkatban, ha korokon és iskolákon át megmarad, és állandóan jelen van az irodalomban egy-egy ilyen jellemző tendencia! Kell lennie, és van is. S miközben ezeket írom, különös sejtelem lesz úrrá rajtam. Hogy talán az emberi kultúra nem csak időben, történelmi folyamatában egységes egész, hanem térben, kiterjedésében is. Ha költői képben akarnék élni, azt mondanám: a világirodalmon belül a népek és nemzetek, úgy látszik, felosztották maguk között az emberi természetet, és mindegyik másképpen, és mindegyik más oldalról vizsgálja azt. Mert az irodalmak nemzeti sajátosságainek objektív következménye éppen ez. Más-más vonatkozását feszegeti és bontja ki a kor emberi problematikáját aszerint, hogy alkatuk minek a kibontására teszi őket alkalmassá. És összességükből, abból, ami valóban eleven és egyetemes érvényű bennük, egybeáll a kor és a történelmi pillanat emberét-világát sokoldalúan feltérképező egységes világirodalom. A világirodalom, amelyet valamiféle tudás eleven összességének kell tekintenünk. Az emberiség tudásának magamagáról.