MÚLTIDÉZŐ

MÉSZÁRLÁS A KATYNI ERDŐBEN

„Mélységes mély a múltnak kútja.

 Ne mondjuk inkább feneketlennek?

Minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk,

 a kezdeti alapok tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak.”

/Thomas Mann/

A Thomas Mann-i megállapítás, amellyel a József és testvérei regényét kezdi örökérvényű. Igaz volt száz évvel ezelőtt, valószínű megállja a helyét - sajnos - száz év múltán is. A nagy világégések történelméről, hátteréről még most sem tudunk mindent. A titkok, torzítások, tudatos ferdítések, hazugságok lassan kerülnek napvilágra.

 A rendszerváltoztatásig még a történészhallgatóknak is tabu volt a lengyelországi Katynról érdeklődni akár az ország első Egyetemén is. Sokan sejtettük, hogy valami borzalmas történt ott 1940 tavaszán, de szólni nem lehetett róla.

1990 után már suttogni lehetett a katyni erőben elkövetett rettenetről, a lengyel katonai és értelmiségi vezérkar, az elit kivégzéséről, közel 25 ezer lengyel hazafi, brutális meggyilkolásáról.

Lengyelországban a Szejm 2007-es döntése alapján április 13-a a Katynban meggyilkolt áldozatok emléknapja.

Szabó Ákos cikke Andrzej Wajda Katyn filmjének a vetítése után  keletkezett, amivel az M5 csatorna jóvoltából mi magyarok is emlékezhettünk, láthattuk a megdöbbentő tényeket 1940 tavaszáról, amit évtizedekig a németek rovására írtak. Összeszorult torokkal nézhettük a feltárt igazságot, a „dicsőséges Vörös Hadsereg” Sztálin és Berija parancsára elrendelt kegyetlen mészárlását, a szovjet bosszú, a megszállás gátlástalanságát. Azon az estén a televízió előtt ülve tiszteleghettünk a lengyel nemzet mártírjainak emléke előtt.

***

  „Hajnali háromnegyed ötkor ébresztő a fogolyszállító vagonokban. Innen kocsikkal visznek minket tovább. De hová?” (Andrzej Wajda: Katyń)

 A kérdést Andrzej kapitány jegyzi föl naplójába, Andrzej Wajda klasszikussá érett filmjében, a valóságot rideg szárazsággal bemutató történelmi játékfilmjében, a Katyń-ban. A lengyel katonatiszt sorsán keresztül a huszadik századi lengyel történelem legsötétebb lapját mutatja be, aki saját édesapját veszítette el a vérengzésben.

Az NKVD pribékjei által végrehajtott szisztematikus mészárlás előzményeit az első világháború végén kell keresnünk. 1918. novemberében – mintegy százhuszonhárom évnyi sorstalanságot követően – Lengyelország újra felkerült Európa térképére. A versailles-i békecsinálók (a béketeremtő kifejezés érthető okokból nem alkalmazható az Antantra) azonban nem rendezték megnyugtatóan Lengyelország és a vele keleten szomszédos terület, területek határát.

Lengyelhonban a mai napig köztiszteletben álló Józef Piłsudski, akinek vérében volt a szabadság (hiszen apja 1863-ban tevékenyen részt vett a lengyel függetlenség kivívásában járási biztosként), elérkezettnek látta az időt hazája határainak kitolására, illetve a lengyellakta területek megtartására. A legégetőbb probléma, amellyel azonban szembe kellett nézne, az akut fegyver- és hadianyag hiány volt. A szovjet-orosz csapatok már Varsót veszélyeztették, amikor a hadiszerencse, és a sok millió magyar töltény, tüzérségi lőszer, tábori konyha stb. megtette hatását: a forradalom exportjára és a hódításra törő bolsevik csapatok vereséget szenvedtek a Visztulánál, és a következő évben Rigában kénytelenek voltak békét kötni a lengyelekkel.

Itt kell megjegyeznünk, a magyar hadianyag szállítmányt egy háborúban vesztes, nyersanyagaitól, erőforrásaitól, sok millió polgárától megfosztott magyar állam (a Csepelen működő Weiss Manfréd Gyár) szállította Varsónak, az ezeréves magyar-lengyel barátság jegyében. A szovjetek számára hatalmas presztízsveszteséggel járt a lengyel-bolsevik háború, amelyet követően Lenin és utóda, Sztálin addig nem nyugodtak, amíg nyugati szomszédjukon valahogy bosszút nem állnak. Persze, ne gondoljuk, hogy csak és kizárólag a személyes indulatok pokoli elszabadulása miatt következett be a tragédia, itt többről volt szó: a lengyelek értelmiségét, egy ország vezetőrétegét akarták kiiktatni.

Az 1939-es megszállását követően, a Vörös Hadsereg által felügyelt területekről a szovjet állam számára ellenséges elemeket összeírták, sokakat a Szovjetunióba szállították kényszermunkatáborokba, másokat saját földjükön büntették meg a sztálini „rendcsinálás jegyében”. Az SZK(b)P Politbürója 1940. márciusában fogadta el a határozatot, amely lengyel tisztek és főtisztek legyilkolását indítványozta. A bestiális tett helyszínéül Moszkva a Szmolenszk környéki térséget jelölte ki. A legtöbb áldozatot a Katyń melletti erdőben gyilkolták le, ám Minszkben, Szmolenszkben és Tverben (akkor Kalinyin) is követtek el mészárlásokat lengyel foglyok ellen. Az áldozatokat marhavagonokkal szállították a közeli állomásra, ahonnan buszokkal és rabomobilokkal vitték ki őket a fenyőerdőbe. Itt mindenkinek a háta mögött összekötötték a kezét, majd hidegvérrel tarkón lőtték őket. A tömegsírok megásását – majd betemetését végző munkagépek zaját – csak a tölténytárak állandó cseréjének hangja törte meg.

A kivégzési módszerről a későbbi kutatások bebizonyították: az NKVD és más szovjet szervek a töltények viszonylagos olcsósága miatt éltek ezzel a módszerrel.

A holttesteket egy véletlen folyamán fedezték fel kényszermunkások 1942-ben. Mivel a terület német ellenőrzés alatt állt ekkor, a szovjetek engedélye nem kellett az exhumáláshoz. Az 1943-as vizsgálatok egyik vezetője, Dr. Orsós Ferenc patológus professzor volt, akinek bizottsága megállapította: a holttesteket valamikor 1940 tavaszán gyilkolták meg, így bebizonyosodott, ami az egész lengyelség előtt közismert volt; a gyilkosságokat a szovjetek követték el, és nem az általuk megvádolt németek. A marxista történészek és műveik az 1970-es, 80-as évek Magyarországán is németek bűnének rótták fel az általuk el nem követett tettet. Itt kell megjegyeznünk, nem csak a patológus professzor révén került kapcsolatba a magyarság a mészárlással: Korompay Emánuel Aladár szótárszerkesztő, a varsói egyetem magyar lektora, 1939-ben (lengyel katonaként) esett szovjet hadifogságba. A sztarobelszki fogolytáborból szállították a katyń-i erdőbe, ahonnan élve már nem került elő… Ő ott volt az 1920-as lengyel - szovjet háborúban is, fegyverrel harcolva a lengyel függetlenségért. Érdekes módon éppen azon a frontszakaszon, ahol a szemben álló vörös csapatok politikai biztosa Sztálin volt.

A Szovjetunió bukásának idején, a rendszerváltozás idején megérkezett a szovjetek beismerése, bocsánatkérése is. A viták azonban tovább folynak, s a katyni erdőt a lengyelek azóta is "elátkozott helynek" tekintik.

A katyń-i erdő története itt véget is érhetne, – hiszen az áldozatok emlékére köztéri alkotások, szobrok, filmek készültek, sőt orosz területen emlékpark is található – ám a történelem újabb tragikus fordulatot vett 2010 áprilisában. A lengyel államfőt, illetve számos sok közjogi méltóságot – köztük a legendás Anna Walentynowicz asszonyt – szállító különgép Szmolenszk mellett lezuhant. Senki nem élte túl a tragédiát.

 A lengyel társadalom 1990 után lélekében megnyugodhatott, méltó módon emlékezhetett kivégzett fiaira, kibeszélhette önmagából a traumát. Sajnos a 2010-es tragédia azonban sok sebet feltépett, amelyet csak az idő gyógyíthat be.

/Szabó Ákos/

Mindezeket a sötét és kegyetlen tetteket ismerve itt Közép-Európában - különösen nekünk, magyaroknak - (lengyel, magyar két jó barát) meg kell értenünk, át kell éreznünk a lengyel nép alapvető szkepticizmusát  a hajdani Szovjetunió mindenkori utódállamával szemben.

Vannak szenvedések és veszteségek, amelyeket az idő soha be nem gyógyít. A múltnak mélységes kútjába bele kell nézni mindannyiunknak!

Emlékezni kötelesség!