„ŐRZŐK: VIGYÁZZATOK A STRÁZSÁN!”

 

 

INTÉS, FIGYELMEZTETÉS A 21. SZÁZADBAN

 

„Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok,
 hogy lássam, mit szól hozzám,
 és mit feleljek én panaszom dolgában.”
/Habakuk próféta 2. Könyv/

 

Az Ószövetségből ismert Habakuk próféta és Ady Endre szavai mindig fontos üzenetet hordoztak az értő fülek számára, de különösen jelentőssé váltak napjainkban, a 21. században.
Mert mit is kellett évezredeken át az „őrzőknek” védeniük? Kik voltak a bástyán álló őrzők? Vannak-e még bástyák? Vannak-e még most is az emberiség örök értékeinek olyan hűséges és bátor, szavukat is felemelő őrizői, akik nem csupán  becsülettel, bátran és híven teszik a dolgukat, de  meg is hallgatják őket?
Ezekre a kérdésekre keressük választ, remélve, nem hiába!
A bástyák, a falak egyidősek az emberiséggel. Az embernek mindig igénye volt, hogy a sajátjait, a megszerzett javait, de főképp a szellemi értékeit védje. Az ősember a barlangját körülrajzolta, nem a vadak ellen - hisz semmit nem ért volna -, de azért hogy a gonosz szellemek ne tudjanak erőt venni rajta és az övéin.
A Romulus által emelt fal sem lehetett magas, hisz Remus átugorhatta, ezért meg is ölte a testvére, ezzel ő rakta le az ókori Róma alapjait.
Mindannyian ismerjük olvasmányélményeinkből a középkori városfalakat és kapukat, amelyek egy-egy közösséget már fegyverrel is védtek. A települések szigorú szabályait be kellett tartaniuk az ott élőknek, a vendégjoggal pedig nem lehetett/illett visszaélni.
Később a szokásjog kialakította, hogy a településeken belül is külön védelmet nyújtott a templom, ezért erődtemplomokat építettek a gondos közösségek. Volt, amikor a fegyveres ellenség elől nyújtott védelmet a szentély, a bástya, a templom, később az iskola az universitas, az egyetem fala. Legtöbbször azonban a szellemet, a szellemiségét védte minden kor annak megfelelően, hogy kit ismert el maga fölött „Fennvalónak”, akinek  a szavára hallgat, akinek az írott és íratlan parancsait be kell tartani, akihez fohászkodni lehet (Zeusz, Jupiter, Jahve, Isten, Megváltó, Allah, Buddha…)
 Habakuk próféta idejében Ábrahám népének őrizője, a próféta a Teremtő szavára figyelt, Tőle kért segítséget, erőt sorstársainak védelméhez, a népe és önmaga megmaradásához.
 
 Ha  egy új, hódító hatalom rá akarta kényszeríteni a saját hitét, Istenét, isteneit vagy éppen azok létének tagadását, a saját szellemiségét, benne a kultúráját más népekre (előfordult nem egyszer a történelemben, modernkori formáját éppen napjainkban éljük meg), abból véres háború következett minden esetben. (Pontos képet ad erről Székely János Caligula helytartója című örök igazságú drámája.)
Mi, európai népek sokban különbözünk egymástól Angliától Székelyföldig, de ami összeköt bennünket, az az ókori zsidó/héber - a görög/római kultúra és a több mint kétezer éves kereszténység. Az utolsóként említett kereszténység a legszorosabb kapocs itt a a „Vén Európában” élő a nemzetek között egészen a 19. század fordulójáig.
Minden, ami a mai napig értéket jelent itt a kontinensen - de máshol is szerte a világban -, ezekből az értékekből nőtt ki, ez őrizte meg az egyes nemzeteket a maguk identitásában, de közös fogódzóként vállalva az összekötő szellemi egységet. Nem a semmi talaján állnak ezek az értékek! Komoly és súlyos gyökerekhez jutunk, ha a 21. század normálisan megkívánt létformáit, az Isten képmására teremtett ember létének méltóságát, kutatjuk.
A Biblia Könyvei, az Ó-és Újszövetség, a római jog, a kereszténység,  majd a még szigorúbb keresztyénség tanításai, a Napóleon által kiadott Code Civil olyan szilárd fogódzók évszázadokon/ezredeken át, amelyeket nem kérdőjelezett meg egyetlen, normalitáshoz ragaszkodó társadalom sem; büszkén vállalta és követte azokat.
Az „őrzők” vigyáztak a strázsán, hogy aki mégis eltévelyedne, azt visszatereljék a közösség által elfogadott értékek tiszteletére:
- Egyértelmű volt évezredeken át, hogy a közösség és annak érdeke fontosabb, mint az egyén „szabad boldogulása” (A demokrácia ősében, az ókori Athénban meg is fogalmazták, hogy mit jelent a démosz/a nép és a nép által választott vezetők uralma: ”A kisebbség elfogadja a többség által választott tisztviselőket, vezetőket a meghozott törvényeket.” Aki jogtalanul a hatalomra tört, száműzték, a városállamból.)
-  Elfogadták évezredeken át, hogy az individum szabadsága csak addig  terjedhet, amíg az nem sért másokat.
-  Elfogadták a hit és a józan ész alapján, hogy nem vagyunk egyenlőek, de mint Isten képmására teremtett emberek egyenrangúak vagyunk a Teremtő előtt.
-  Elfogadták, hogy mindenkit a tudása, teljesítménye, emberi tartása alapján ítéli meg a közössége.
-  Elfogadták, hogy a szokásjog alapján kialakult íratlan szabályokat és az írott törvényeket, a bibliai parancsolatokat be kell tartani. Ellenkező esetben jogos a közösség és a törvények büntetése, akár a kiközösítés is.
- Elfogadták, hogy az identitás nem keverhető össze az entitással.
 
Felvetődik, mindezeket honnan tudták az adott korok legegyszerűbb emberei  Európa legtávolabbi zugában is ?
Ebben komoly szerepe volt az egyháznak, a különböző felekezeteknek, a templomoknak, a közösségek kovászának, egyben a szellemiség/lelkiség/kultúra bástyáin álló őrzőknek, később az egyetemeknek/universitasoknak, majd  az országokat behálózó iskoláknak az iskolamesterekkel, tanítókkal.
Miért? Mert a templomok, élükön a tanult egyházi képviselőkkel, az universitások és a „skólák” magát a szellemiséget, a tudományt, a műveltséget, a kultúrát jelentették. A lelkészek, az egyházi emberek, a tanítómesterek életükkel, szavaikkal példát mutattak, azaz tanítottak, az ismereteiket egyre szélesebb körben megosztották. A tudományokat és keresztény/keresztyén szellemiséget/morált, annak elvárásait tudatosították. A Jézus Krisztus-i parancsot teljesítették: „Tegyetek tanítványokká minden népeket!”
A hatás nem maradt el, Európa fejlődött. [Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy minden jól működő társadalomban a szellemiség, a kultúra irányainak a tűpontos kijelölése az elsődleges, aztán következhet a politikai berendezkedés és a gazdasági élet alakítására csak eztán kerülhet sor. A felismerést Gróf Bethlen István fogalmazta meg tíz évi miniszterelnökség után. Azok a századok voltak erősek és gazdaságilag prosperálók, amelyek szilárd szellemi /morális alapokon álltak.]
 
Mindezek az alapok, évezredek tudása a 21. századra roppanni látszanak, sőt egyes körökben avíttnak, idejét múltnak, már-már kidobandónak tekintendők.
Nem most kezdődött az alapok bontása. Valahol a „felvilágosodás” táján. Miről is világosultak meg egyes filozófusok Rousseauval, Voltairrel az élen? Arról, hogy Isten, Teremtő nincs, a hit ósdi és fölösleges, a ”kiokosodott”/felvilágosult ember mindenre képes egyedül is, és ennek jegyében mindent szabad gondolni, sőt tenni.
Így köszönhetett be 1789-ben a francia forradalom (az emberiség történelmének teljesen félremagyarázott dühöngése), amely a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hangzatos jelszavaival rombolt, tört-zúzott eszméket, hiteket és pótolhatatlan műkincseket, kivégeztek közel húszezer embert, és elhitették  Európa félművelt vagy éppen haszonleső részével a szabadság, a liberalizmus félremagyarázott eszméit.
Rövid időre sikerült háttérbe szorítani az álságos, gonosz eszméket, de a magvak megmaradtak.
A 19. század végi, az antikvitásból megörökölt igazi liberalizmus nem maradhatott meg vegytisztán. A következő század nagyot torzított rajta, hisz ennek jegyében már gyilkolhatták egymást az addig műveltnek tűnő Európa népei.
A közös gyökér, az ókori örökségre támaszkodó kereszténység alapeszméjét, a szeretetet felülírta a gazdasági érdek, a haszonszerzés. Igaz volt ez egész társadalmakra, de az egyénre is. A szellemiség elvesztette erejét, fontosabb lett a gazdaság, a gazdagság. A „Ki vagyok én?” - kérdésre már nem a jellem és a tudás lett a válasz fokmérője, hanem a „Mennyi pénzem van, mit tudok megvenni?”.
A 20. század két nagy világégése, az azok által megteremtett torz eszmék: a fasizmus, a kommunizmus sem végezhették volna el az egyformán sokmillió áldozatot követelő borzalmas tetteit, ha éltek volna az alapértékek, ha nem lettek volna az ezeket már hírből sem ismerő, megtévesztett, a hatalomba vágyó, gazdagodást remélő, ostoba és gonosz, mindenkori szolgalelkű végrehajtók. Nélkülük nem lettek volna sem a német koncentrációs táborok, sem a sokáig elhallgatott szovjet GULÁG milliós emberveszteségei! De még a magyar ÁVH sem működhetett volna! (Hitler, Sztálin és Rákosi Mátyás csak egy-egy ember volt! Az Übermensch eszméjéhez és a kommunista-szocialista embertípus megteremtéshez a félrevezetett, hittel és tudással, keresztény szellemiséggel, műveltséggel nem rendelkező, leginkább az anyagi hasznot remélő „kisemberek” is kellettek.)
Joggal tehetjük fel a kérdést, hol voltak az őrzők ezalatt. Állt-e valaki a bástyán, figyelt-e arra, hogy hallja, mit mond a Teremtő. Tudtak-e figyelmeztetni, tanítani?
Nos, az a bizonyos francia forradalom egyértelműen ki akarta írni az egyházat az emberiség életéből. Elhallgattatták a papokat, börtönöztek, gyilkoltak, a templomokat meggyalázták.
A 20. század mintha ismételte volna a „dicsőséges forradalmat”. Különösen az ún. szocialistává kényszerített, a Vörös hadsereg által megszállt országokban. A kereszténységen alapuló eszméket tűzzel-vassal irtották. Felnőtt egy olyan nemzedék, akik, ha otthon nem hallottak a hitről, Tízparancsolatról, az ima erejéről, akkor a vadonban élték mindennapjaikat. Fölösleges formaságnak, ósdinak tartották — nem mellékesen üldözték - a templombajárást, kikoptak az egyházi szertartások, megszűntek az egyházi iskolák (esküvő, keresztelő, temetés pap/lelkész nélkül, a katedrákon oda nem illő, de a rendszer iránt elkötelezett káderek, a Sacra Coerből Oleg Kosevoj Kollégium). Az őrzők jelentős egyéniségei nem a strázsán, hanem börtönökben, internáló táborokban voltak.
A megmaradtaknak ekkor lett igazi feladatuk, hogy összefogják a megmaradt közösségeket, erősítsék őket a hitben, el ne tántorodjanak az évezredes értékektől. Sok kiváló lelkész, tanár, pap adott erre nagyszerű példát, vállalva az üldöztetést, netán a börtönt. Ők továbbra is álltak az őrhelyükön, vigyáztak a strázsán. Hála és köszönet őnékik. Természetesen, mint mindenhol, köztük is akadtak gyengébb minőségűek, ők kihullottak az emlékezet rostáján.
 
De ne gondoljuk, hogy a háborúk után Európa boldogabb részein visszaállt az értékrend!
Az 1968-as diáklázadások - érdekes módon - ismét a rend, az értékek ellen tüntettek, a liberalizmust félremagyarázva a jogaikat követelték, de főképp romboltak. Fel-feltűntek olyan kifejezések, mint „szabad házasság”, „szabad szerelem” (azonos neműek együttélése) ”egyenlőség” nevében gyújtogattak, „az egyén kiteljesedésének határtalanságá”-ra hivatkozva tulajdonították el a másét.
Az "írástudók” tisztán látták a történelemből, hogy ezek vakvágányra visznek, de nem hitték, hogy átgondolt, politikailag már előre kódolt követelések kerültek felszínre. Afféle diákhőbörgésnek vélte a többség. A strázsán álló őrzők nem is vették komolyan. (Pedig ezek voltak a 21. századi teljes eltévelyedésnek a gyökerei.)
 Aztán 1990-ben megtörtént a rendszerváltoztatás Európa kevésbé szerencsés országaiban is.
A határok megnyíltak, a templomok, egyházi iskolák, az addig tiltott intézmények is. Egy rövid időre az emberi lelkek is, hisz bizalom sugárzott a többség tekintetéből, visszatérhet  a büszke Európa egésze  az antik-keresztény-keresztyén gyökereihez, az évezredes értékrendhez. Ahhoz a világhoz, ahol a becsület, a szeretet, a hit, a bátorság, a tisztelet, az igazságosság, az egyenes tartás, a jogos nemzeti büszkeség az igazodási pontok alapja.
Kegyelmi idő volt, nem tartott sokáig. Az eddig nem is említett Újvilágból, ill. Nyugatról furcsa eszméket hallhattunk. Hamarosan a saját életünkben is megtapasztalhattuk, nem a szellem, a kultúra, a tudás a fontos, hanem az ügyes gazdagodás. Észrevétlenül lettünk a 21. század embere, aki mindenekelőtt fogyasztó. Akinek az életét a vásárolj, fogyassz, dobd ki, vegyél újat körforgás tölti ki. Aki, ha nem áll erős, „otthonról hozott” szellemiséggel, hittel, világképpel,  akkor a megfelelés kényszere bedarálja, az identitás nélküli  massza része lesz.
A kultúra, a szellemiség elsilányosodása lett a következő lépés. Az internet világában, hírek  ömlesztett sokaságában az egyszerű ember a könnyen emészthető, nem egyszer a giccs, a hamis ragyogás bűvkörébe került. A sok Tv csatorna álságos „ismeretterjesztése” (történelmi sorozatként eladva a meg nem történt eseményeket némi cukormázas sziruppal leöntve az egész világon tarolnak jelen pillanatban is, a pandémia idején is a legnézettebbek a Netflix filmjei.) A kapaszkodók, az értékfogódzók elveszni tűnnek.
Az ezredfordulón még nem igazán értettük, hogy az evidenciát alaptörvénybe kell foglalni. (A házasság egy férfi és egy nő szövetsége, kapcsolata.) Aztán megismertük  az előretörő LMBTQ mozgalmakat, és szégyellhetjük magunkat, akik még mindig valljuk, hogy Isten férfinak és nőnek teremtette az embert. Az ezredfordulón elképzelni sem mertük, hogy közel az idő, amikor „nem trendi” a férfiasság, a hajdani „egalité” (egyenlőség) jegyében nyugodtan keverhetjük a nemeket. A szellemiség, a kultúra, a morál soha nem tapasztalt mélységbe zuhant.
Új fogalmak mellett új veszélyekkel is szembesülnie kellett Európának: nem csupán a kereszténység tanításainak a feladásával, de magával a keresztényüldözéssel is. Az iszlám területekről meginduló - a jobb élet reményében - tömegek elözönlötték Nyugat-Európát. Nem az asszimilációt választva, hanem a saját - igen erős - vallási törvényeiket terjesztve, Allah nevében a gyilkosságoktól, az erőszaktól sem visszariadva.
A hitében erősen meggyengült Európa az új évezred  első ötödében ott áll, hogy értékeit lassan elveszíti. A többség nem  ismeri - igénye sincs -, a gyökereinek, a hagyományainak a megismerésére, védelmezésére. Tétlenül nézik a keresztény templomok meggyalázását, lerombolását (ne csodálkozzunk, hisz korábban egyik-másik szentélyben ők maguk rendeztek be kocsmát, pubot). Európa, a művelt Nyugat szinte feltartott kézzel áll és legfeljebb téblábol az eltévelyedett eseményeket, szellemiséget átélve. A  hajdani, a fősodorban lévő, cselekvő népekből sodródó, szemlélődő, tehetetlen tömeg lett.
 
Nagy lépés volt a határok lebontása,  a „liberté”, a szabadság, a „fratenité” a testvériség újbóli meghirdetése. De ahogy ama forradalomban is a teljes  káoszt, a pusztítást hozták ezek eszmék, most sem lesz másképp!
Maradtak a virtuális strázsák, ahová tényleges őrzők, írástudók, lelkészek, tanárok kellenek, akik felemelik a szavukat, akik meghallgatják Ady Endre felszólítását, de még inkább Habakuk próféta módjára  megállnak az őrhelyükön, a bástyán, és meghallják a Teremtő szavát, miközben elmondhatják a világ értelmesebb felének panaszát.
Higgyük, hogy lesz megnyugtató válasz és segítség!
Higgyük, hogy unokáinknak is lesz - kinek-kinek a saját hazájában, a saját hitét megélve, férfiként és nőként - emberhez méltó értékes élete!
/ZE/