IRODALMI
KITEKINTŐ
FARKAS ÁRPÁD
(1944. április 3. Siménfalva
-2021. február 7. Sepsiszentgyörgy)
„Szedd
össze magad, indulj!
Kezed
ügyében minden: a táj, a bot meg ez a mitikus keleti szél.
Legfennebb megcsusszansz még egyszer a szakadékok széleinél.”
/Farkas Árpád: Így/
Farkas Árpád 1944. április
3-án született az udvarhelyszéki Siménfalván. A kolozsvári Babes–Bolyai
Tudományegyetemen szerezte meg magyartanári diplomáját. Már diákként kezdett
publikálni a kor erdélyi magyar lapjaiban. 1968-tól a Sepsiszentgyörgyön
megjelenő Megyei Tükör alapító munkatársa volt.
Első verseskötete,
a Másnapos ének 1969-ben jelent meg, következő gyűjteménye a Jegenyekör volt,
majd az Alagutak a hóban című kötetét olvashattuk. Bolhalakodalom címmel
gyermekverskötetet is megjelentetett, publicisztikáit Asszonyidő címmel kötetbe
rendezve adták ki.
1971-től a marosvásárhelyi Igaz
Szó, az 1990-es
névváltás után a Látó irodalmi
folyóirat szerkesztőjeként, Székely János munkatársaként, 1993-tól 2010-es
nyugdíjba vonulásáig a Háromszék napilap
főszerkesztőjeként dolgozott.
A 2021-es esztendő második
hónapjában elhunyt.
Örök álmát
Sepsiszentgyörgyön a unitárius temetőben alussza.
Megjelent kötetei:
Másnapos ének.
Versek; Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1968
Jegenyekör.
Versek; Dacia, Kolozsvár,
1971
Bővízű patakok mentén
(riportkönyv); Beke Györggyel, Fodor Sándorral és Kovács Györggyel); Kriterion,
Bukarest, 1972
Alagutak a hóban.
Versek; Kriterion, Bukarest, 1979
Asszonyidő.
Publicisztikai írások; Kriterion, Bukarest, 1983
A befalazott szószék;
Magvető, Budapest, 1985
A szivárgásban.
Versek; Püski, Bp., 1991
Bolhalakodalom,
Pallas Akadémia, Csíkszereda, 1998, ISBN 9739287441
Erdélyi asszonyok.
Versek, 1980–2000; Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2000
Határátkelés;
Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004
Ecce poeta! Farkas Árpáddal beszélget Benkei
Ildikó; Kairosz,
Bp., 2005 (Magyarnak lenni, 6.)
Válogatott versek;
vál., szerk. Fekete Vince; Hargita, Csíkszereda, 2012 (Székely könyvtár) ISBN
9789737625434
Ostorzúgásban ének.
Egybegyűjtött versek; Előretolt Helyőrség Íróakadémia–Kárpát-medencei
Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Bp., 2019
Nem ilyen lovat akartam.
Esszék, glosszák, tárcák, interjúk, riportok; Előretolt Helyőrség
Íróakadémia–Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Bp., 2020
Díjai, kitüntetései
1971, 1979 – a
marosvásárhelyi Írói Egyesület díja
1985 – a Román Írószövetség
prózadíja
1989 – SZOT-díj
1991 – a Magyar Művészeti
Alapítvány díja
1993 – József Attila-díj
1995 – Petőfi Sándor
Sajtószabadság-díj
1998 – Berzsenyi-díj
2002 – Balassi
Bálint-emlékkard
2005 – A Magyar
Köztársasági Érdemrend középkeresztje
2016 – Magyarország
Babérkoszorúja díj
2018 – Kossuth-díj
2020 – Hit és hűség díj
2020 – Széchenyi-örökség
Okmánya
Méltatásul álljanak itt
Sütő András róla szóló gondolatai:
„Farkas
Árpád világlátása áll talán legközelebb Kós Károly transzszilván világlátásához:
Ikerszellemek ők, testvérlelkek a személyes sorsukká lett nemzetféltésben úgy,
mint a férfias hűség fortissimóiban – fuvintásnyi retorika s a fájdalomban,
ragaszkodásban egyetlen félhang kisiklása nélkül. Farkas Árpád hűséges mer lenni
a rossz költők által lejáratott ,,mégis-mégis? Reményhez. Farkas Árpád […] az
erdélyi nagy télben a transzszilván történelmi fagynak a gyomrából próbálta
kifelé dudorászni magát meleg kis dalocskák éneklése közben. Mert sorsa elől ő
nem futott, hanem inkább elébe szaladott, s nem félfülű hallomás folytán, hogy
van ám költő, kinek esetében sors és jellem a sziámi ikrek végzetével tartozik
egybe, szóval nem véletlenségből, hanem törvény szerint vette magára s viselte –
hordja ma is – poétai Nessus-ingét, nevezzük akár transzszilván fátumnak is."
Munkássága előtt az egyik
legkatartikusabb versével, az
Avaron
című költeményével tisztelgünk
mi,
a Czine Mihály Pedagógus
Műhely szerkesztősége.
Kitartásra, helytállásra, a
szülőföldhöz kötődő örök hűségre felszólító verse szerint élte vállalt életét.
Ez a vállat élet,
költészet legyen fogódzó, példa és érték a nehéznek tűnő esztendőkben!
AVARON
Orra bukva az avaron,
forogva mennyköves
határon,
az ember mondja a
magáét,
mint akit nem vertek
még szájon,
mint aki lélegzetet is
e föld gyomrából vesz
már,
kövek köhögnek tüdején,
nyelvére agyagos sár
tapad,
hogy érezze,
ne csupán látva lássa
a földet, honnan
vétetett
a fel-feltámadásra.
Orra bukva az avaron,
és menni tovább mégis,
ébreszteni a nagyra
nőtt,
de alvó jegenyét is,
nem hagyni, hogy a
fenyvesek
zöld tűkkel beférceljék
mindazt, mi mítosztalan
már,
de lelkiismeret még –
Orra bukva az avaron,
a veszélyt megkeresni,
derékig csonterdőben is
csak menni, egyre
menni,
mint kire országló erőt
s egy ilyen földet
szabtak,
hogy óvja
lélegzetenként
e keserves hatalmat!