„ECCE POÉTA”

Farkas Árpád erdélyi költő, a Háromszék című lap főszerkesztője 2006-ban visszautasította a Magyar Köztársaság Középkeresztjét. 

Indoklása szerint december 5-e miatt.

BESZÉLGETÉS FARKAS ÁRPÁDDAL

/Részletek az Erdélyi Adatbankban megjelent interjúból/

 Ön akkor így nyilatkozott:

- “E kormány a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtti kampányában megvádolta a határon túli magyar nemzeti közösségeket Magyarország és állampolgárai kifosztásának szándékával. E kormány, pontosabban annak fője ellenünk hangolt kampányának számunkra oly szomorú sikere után támogatásáról biztosított, s egyben biztatott bennünket kettős identitásunk megőrzésére és fejlesztésére.”

Ön akkoriban azt is elmondta, hogy december 5-e előtt minden bizonnyal átvette volna ezt a kitüntetést. Most hogy érzi, helyesen döntött-e?

- Természetesen. Hozzáteszem, hogy ezzel a bizonyos kettős identitással valóban nem rendelkezünk. Az ember legyen bármely tájnak, bármely közösségnek lakója, egyes identitás építésére törekszik: egy emberré akarja építeni önmagát. Az ember nem díjakért dolgozik ugyan, de jól eső érzés, ha munkáját valamilyen formában elismerik. A tét azonban itt kissé nagyobb, kissé emeltebb mérőlécekkel van dolgunk: egy kormány kampányáról van szó – nem a népszavazás eredményéről, ahogyan néhányan vélték. A kormányról, amely kampányában az ártatlan, gyanútlan emberekkel el akarta hitetni, hogy az igen győzelme esetén anyagi romlásba dől az ország. Márpedig a jelképes összetartozás iránt mi némi igényt jelentettünk be Trianon óta. Nekem ugyan személy szerint semmi közöm a kettős állampolgársághoz. Én 1944. április 3-án születtem az akkori Magyarország területén. Gyermekeim anyja Budapesten, a Rókus kórházban látta meg a napvilágot. Ha akartam volna ezzel élni, folyamodtam volna vagy folyamodhatnék érte. Nagyon nehéz a földgömbön úgy megélni, hogy kollektív szellemiséget, nemzeti közösségi érzést ápolgatva élje le az ember az életét - akármilyen visszatetsző is ez némely nemzettársamnak. Ezért dolgoztam tizenhét éves korom óta, amióta eszmélő ember vagyok. A fejem lágya nyilván még hatvanegy évesen sem nőtt be, mert még mindig van bennem remény, és van elegendő hitre való készség ahhoz, hogy ez nem egy befejezett munka, hogy ötven, sőt nyolcvan, sőt száz év sem tett pontot arra a gondra, amiért ezerszáz év dolgozott. Ne tessék rossz néven venni, ha a mi szánkból kissé darabosabban hangzik a nemzetben való gondolkodás megfogalmazása. Nagyon jól tudom, hogy kenyérrel él az ember, és a nemzetben gondolkodás miatt még soha nem kopott fel az állunk. Egy kissé szerényebben, egy kissé szűkösebben, de felemelt fővel és tényleg perspektívákat keresve éldegéli itt mindenki az életét. Ennyi lenne válaszom a díj elutasításával kapcsolatban, hozzátéve, hogy tényleg nem akartam álszerény sem lenni azzal, hogy visszautasítok valamit. A helyzet hozta az alkalmat, az alkalom teremtette a helyzetet.    

Némi kajánsággal azt is mondhatjuk, hogy nincs szerencséje a kitűntetésekkel!

  – Mégis van! Mégis van, mert Mádl Ferenc köztársasági elnök úr megírta következő levelét arról, hogy az általa 2001-ben alapított Köztársasági Érdemérem kitüntetésre javasol, mely az egyetlen kitüntetés, melyet nem miniszterelnöki vagy miniszteri előterjesztésre adományoznak, hanem odaítéléséről maga a köztársasági elnök dönt. Mivel az elutasításomban ez volt a fő érv, kormány érintetten nem szeretnék kitüntetett lenni, ezt örömmel fogadtam.

Tehát attól a kormánytól nem kért kitüntetést, aki a határon túl élő honfitársaink kettős állampolgársága ellen kampányolt.

 – Pontosan erről és ennyiről van szó. Hozzáteszem, hogy ismertem Mádl Ferenc államelnök úr érzékenységét a nemzet ügye iránt, és megtapasztaltam kézfogását Sepsiszentgyörgyön jártában, mely többet ért számomra egy plecsninél. Nem tudom ki lesz, s milyen lesz az új államelnök, de én úgy gondolom, ilyen vezetőre vágyik a tizenötmilliós magyarság, a tizennégy millió, ha időközben ennyire csökkentették létszámát. Olyan vezetőre, aki tudja, hogy nemcsak fekete és fehér kenyérrel él az ember, aki rendelkezik történelmi érzékkel, ami nélkül valóban száraz a kenyér. [...]

- Európa és a világ mai állása nem kedvez a határmódosításoknak. Ha nemzetben tud valaki gondolkodni, és nem bután, maga elé dörmögve, hanem szélesítve a tekintetét olyan irányba, amely gazdagító értelmeket hordoz, akkor jó közérzettel lehet nekivágni.

  Igen ám, de gondolkodhatunk-e még nemzetben? Vagy Nemeskürty tanár úrnak van igaza, aki szerint mi már csak országlakók vagyunk?

 -  Ennél súlyosabb értékelő szavak is elhangzottak már. Nemrég, mikor a Magyar Művészeti Akadémia negyvennégy határon túli művészetekben otthont kereső vagy éppen járatos, művészeteket művelő embernek adták át, december 5-e daccal való fogadásaként a tagsági okleveleket, akkor egy kicsike plébánia plébánosa, árva gyerekek patrónusa, a Csibész alapítvány apukája azt a merész kijelentést is megkockáztatta, hogy nincs nemzet, csak a nemzet irányába való nosztalgia, annak éneklése. De az a fajta összetartozás, az a fajta nemzettudat, amely más identitásokat nem bántva és más entitásokat nem sértve összekovácsoló erő, ilyen nincsen. Ennek politikai és történelmi okai vannak. Természetesen soha nem tudtam annyira pesszimista lenni, hogy ne higgyem azt, megmarad nemzetünk.

Mi ad okot a derűlátásra, hogy mindazok ellenére, amit lát, amit tapasztal, derűlátó tud lenni?

    – Először is: derűlátásom alapja, hogy nem vagyok derűlátó. Belőlem már a hurráoptimizmust kiölték. Ha az ember életerőt érez, és szellemi erőt hozzá, akkor kötelező nem lemondani soha. Szinte kötelezőnek érzem azt, hogy nem gyászolva és nem gyászsírban lévőnek tekinteni nemzetünket.

Nem is az optimizmus munkál Önben, hanem inkább a székely dac?

    – A konokság talán. Hiszen járva-kelve a világban a hasukat a napon süttető élő halott emberektől a kanadai székely favágókig eljutottam. Azt mondják, ez a munka favágás, favágó munkát nem végzünk, de ha már neki kezdtünk, akkor a dolgokat csak befejezzük. Igen, a dac is munkált bennem, hiszen visszagondolva, ha az embert hatévesen felállítják egy negyven lelket számláló kicsi falu színpadára, hogy mondja el az Egy gondolat bánt engemet című verset, és nem jut eszébe az első sor, és hiába súgják neki, hogy hajolj meg, és szépen szállj le, nem teszi. Konokul áll, és nem mozdul. Azóta egy gondolat bánt engemet... Hogy miért tettem? Hogy honnan származott ez bennem? Nyilván genetikai oka volt, a gének vándorlásában keresendő a magyarázat.

 A Másnapos énekben írja: “Mennyi riadt szorongást hord ki az ember.” A rendszerváltozással és a viszonylagos anyagi jóléttel elmúltak-e a szorongások?

    - Ezek nem anyagi természetűek voltak. Anyagi helyzetemből fakadóan megtanultam úgy járni piacra, hogy veszek egy paprikát, egy paradicsomot, egy szelet sajtot, kenyeret megszorozva annyival, ahány fő részére veszed, ezzel egy napra el vagytok látva. Nekem ilyen gondjaim nem voltak. Szorongásom abból fakadt, hogy sikerül-e megvigasztalni fiatal koromat, ifjú korom az iránti kételyét, hogy lesz-e belőlem valaki.

 Így írtak Önről már a 70-es években: “költészetében a magyar kisebbségi lét megélése meghatározó élmény, az erdélyi tájak, a székely népélet leírása, és a történelmi emlékezet visszatérő téma. Magyarság verseit rendszeresen szavalták az Egyetemi Színpadon a Kádár-korszakban, amikor a nemzeti önazonosság tabunak számított.”

Hogyan emlékszik vissza erre az időre, amikor e kis pódiumon még Ön volt a sláger?

      – Nem voltam jelen. Nagyon sokat köszönhetek Magyarországon működő nemzedéktársaimnak, a tőlem idősebbeknek is, mert soha nem szégyelltem azt, hogy Illyés Gyula vagy Nagy László kabátujját megfogjam, s a fiatalabbakét, a Kilencek nemzedékéét, Utassy Józsefét. Kovács Istvánnal, Oláh Jánossal itt futballoztunk együtt, mert ők voltak az elsők, akik ide látogattak, és számon tartottuk egymást.

És akik örömmel fedezték fel Önben a költőt!

     – Talán azt, de az is lehet, hogy a jó focistát. Medvigy Endre, aki igen fiatalon elszegődött nemcsak Sinka István, de a népi írók számontartójának, számadó juhászának és egyik szerkesztője volt ezeknek a műsoroknak, mindig elküldte a plakátokat, de én nem mehettem. Ezekkel az emberekkel, Mezei Katitól kezdve Bella Istvánon, Ágh Istvánon, Lázár Ervinen át nagyon jó barátságban vagyok. Azért is vállalkoztam, hogy az írószövetségi választmányi tagságot elvállaljam, mert ebből az alkalomból el tudok menni hozzájuk. Reggel nyolckor leszállok a vonatról, fél kettő tájt véget ér az összejövetel, fél négyig koccintunk egyet, ebédelünk ott a Deák étteremben, és elmondhatom, hogy megint találkoztam velük. Már jövök is vissza, hiszen vár a munka. Azt is elmondhatom, hogy tizenöt év alatt kétszer jártam Bukarestben, de Budapesten legalább kétszázszor.

 Önt szorosan itt tartotta a szülőföld, “ahol apáink hűlő drága arcán járunk.” De még nem mondta el, mit is jelent számára szülőföldje. Máshol már nyilatkozott, hogy a szülőföld az Ön számára nemcsak földrajzi fogalom.

     – Semmiképp nem földrajzi fogalom. Félek, hogy patetikus leszek.

Nem akar az lenni?

       – Nem, mert rossznak találom az akusztikáját annak a mai környezetnek, ahol emelkedetten kellene beszélni, s ahol nem érzek elég befogadó készséget. Abban a világban, amiben idős koromat élem, nincs helye annak, hogy felálljak egy székre, s elmondjam a Talpra, magyart! De arra gondolok, hogy az én apámnak, mint Székelykeresztúron végzett tanító embernek mekkora élmény az, hogy 87 éves nyugalmazott tanáremberként megkapja a szegedi egyetemtől a gyémántdiplomát, még ha nem is jár anyagi fúvós kísérettel. Aki magánúton végezte az egyetemet, miközben szülőföldjén tanított. Semmi különös, nagy tettet végre nem hajtott, mint ahogy én sem, de ezért valahol valakiknek eszébe jut, hogy ő a szülőföldjén megmaradt, ott kell őt megbecsülni most  már ágyhoz kötött betegként is.

 Czine Mihály írta Önről: “az ember a lehetetlen ellenében is felszegi a fejét, újrateremti a reményt, az elszivárgott álmokat. Farkas Árpád még a megégett hitek füstjével is a reményt táplálja. A csodák csodáját, a Feltámadást újra meg újra megjeleníti. Nagy elődökre emlékeztető a hite és az elszántsága, a mégis és újra hitével szóló Adyra, a beomlott tárnák újranyitását valló József Attilára és a halállal birkózó Nagy Lászlóra, olykor mintha az ő hólyagos nyelvű diákjainak sajgó énekeit is tovább mondaná, s adja a példát, mint kedves cserfája, a lombhullató erdő őrző fája. Farkas Árpád élete is rendületlenül áll sorsrendelte helyén, bizakodva, a nagy telek után is megérkezik a tavasz, s a keresztre feszített nagypéntek után majdcsak eljön a húsvét is. A rettenetek kora mégiscsak véget ér. Az ember dolga, hogy őrizze háza népét és hitét, hogy tüzet rakjon még egy bakancsszegnyi csóré csillagon is. Nőnek a gyermekeink, és tovább írják majd történelmünket.” Emlékszik ezekre a gondolatokra?

   – Czine Mihály különleges képességű ember volt, aki nagyon sok írásbelizőt megsértett azzal, hogy nem írt róluk. Ő Nép és irodalom című könyvében a népi – nem népies! – írók nyomába szegődött, s így halászott ki engem is, mint lehetőséget. Az ún. “recenzens esszét” művelte olyan szinten, hogy valóban eljutottak a könyvtárlátogatókhoz meleg, meggyőző szavai. Református prédikátori hittel szólott mindenről, amit beszédre érdemesnek tartott. Két dolgot mesélnék el, ha szabad. Mikor én először Budapesten jártam, ő hívott meg a bölcsészkarra, egy órára. S erre az egy órára én lettem, nem a magyar, de a világirodalom legnagyobb költője. De ez nemcsak ennyiből állt, mert ennek ürügyén szóba hozta Kós Károlyt is, aki valóban azt írta A kerti törpe című versem megjelenése után, hogy ide kell figyelni, mert itt még jön valami, Miska! Láttam is a levelet, s ezt ő felemlegette. Jóízű elvárásokkal volt irányomban, aminek én persze nem tettem mindenben eleget.

  -  Czine tanár úr meghívott az egyetemre 1971-ben, akkor jártam először a Szabadság szálló lakójaként Budapesten. Előző este az EMKÉ-ben természetesen összepecsételtem vörösborral a nadrágomat, s ő küldött egy tanítványt, hogy a nadrágból a pecsétet vetessem ki, s hogyha alsónadrágban megyek az aluljáróban, kössek egy pokrócot magamra, de akkor is legyek ott, mert ő most nemcsak rólam, hanem az erdélyi irodalomról szeretne beszélni, s szeretné, ha meghallgatnám. Tényleg élmény volt! Nem is csodálom, hogy annyi tanítványa volt szerte az országban és Erdélyben, akik rajongásig szerették, főleg a hölgy könyvtárosok, de ez mellékes. Akkor értettem meg, hogy nem elég valamit tudni, nem elég megsimogatni a szeretett világot, csak úgy tudod élményszerűen visszaadni, ha teljesen magadévá teszed. Ez része a tanár munkájának is, s ő több volt, mint tanár.

- A másik történet az önök rádiójában - illetve a mi rádiónkban - esett meg velem valamelyik születésnapomon, talán éppen az ötvenediken. Kisebbik lányom kolozsvári egyetemista volt, kétségbeesetten hazatelefonált, hogy mi történt. Tata, te vagy? – hallottam riadt hangját. Én úgy értettem, hogy te meghaltál. Olyan szöveget hallgattunk a barátnőmmel a rádióból, mintha nekrológ lett volna. Látod, mondtam erre, ez Czine atyátok! Megtaláltam később a kéziratát, s tényleg olyan volt, túlfűtöttség jellemezte, amivel egy írásban mindent el akar mondani. Nem is rólam szólt egyébként, hanem minden költőről, akit szeretett. Én így értelmeztem.

 Egyszerű című versében írja: “Erdélyi volnék, malomkő van nyakamban, úszni így tanultam.” Mi az a malomkő?

EGYSZERŰ

Mert kebledre betegen mentem,

s találtalak még betegebben,

megvirradt lázban égő orcád,

óvlak hát, kicsiny Magyarország.

Mennyi bigottság!, s mennyi átkot

ont abroszodra külkocsmátok,

hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát

csökött néped, kis Magyarország.

A nagy Söntésben sokan állnak,

s tán szíved sorsán muzsikálnak,

de ginre, koncra lesz a zsebrák,

szánlak, ó, kicsiny Magyarország.

S kik éldelnek csak csirkelábon,

azok lesik, fönn merre álom-

kószál a jövő-menő jószág.

Gyötörlek, árva Magyarország.

Ha éhes voltam ennem adtál,

ha fáztam, kínnal betakartál,

de takarómat elloptátok,

s majdnem e kis Magyarországot.

Erdélyi volnék, malomkő van

nyakamban, úszni így tanultam,

s világtengeren vérem átráng

véled, te tutaj-Magyarország.

1992. január 4.

- Ez is azok közé a versek közé tartozik, amelyeket nem datáltam, tudniillik nem akartam soha jövő-menő rendszerekhez kötni a magyarságban való gondolkodásomat. Ez például az Antall-kormány idején született, de ha én magyarságról beszélek, nem egy kormányzatot kívánok érinteni, legfennebb általánosítható hitványságait, ahogyan ebben a versben is tettem. Nem én datáltam a verset, hanem a szerkesztő, mert később, a hatvanadik születésnapomra kihoztak egy olyan kis verses könyvecskét, amiben jó volt azt dátumszerűen tisztázni, nem az elmúlt években született. Ilyenek vannak benne, hogy “nem fogadok fölibém rendet, csak mit magamnak én teremtek”, ami minden korra vonatkozott. Arra is, amikor a rendet elverték, fölölünk, vagy a rend megbomlott fölöttünk, anélkül, hogy ez irányú erőfeszítéseinket figyelembe vették volna. A tutaj-Magyarország pedig azt jelenti, hogy én Magyarország iránt, mint ország iránt valóban alázattal viseltetem, pontosan tudom, hogy az erdélyi magyarságnak, ahogyan a többi határon túli területen élőknek is eleven érdeke az, hogy Magyarország prosperáljon, ha Unióban, hát Unióban, ha globalizálva, hát globalizálva! Mert ha Magyarország nem működik, mi meghalunk. Nem azáltal, hogy csüggünk rajta, hogy valami kis anyagi javadalom csöpögtetését várnánk, hanem mintaképp, mert mintaképül kell szolgálnia.

 Ahogyan egyik kollegám írja a mai újságban: a csonka országból szeretet érkezik. Ezt a gondolatot Magyarországon minden szerkesztő eldobná. Miről is van szó? Nem a “csonka Magyarország nem ország”, második világháborús irredentizmusról, hanem arról, hogy innen nézve csonka az ország, amely általunk kiegészíthető. Nem meglakható! Nem nekünk kell meglaknunk – elegendőek a kínaiak! Nem elenni a kenyeret, nem elenni a zabot lovaik elől, különben is olyan hegyi lovaink vannak, hogy egy kockacukorral is felhúzzák a málhát a Hargitára. Nem arról van szó, amitől féltették politikai státusukat némely emberek, hanem arról, hogy mi olyasvalamit ismerünk pontosan és árnyaltan, amit nem tudnak ottan, és nagyon ragaszkodunk ahhoz, hogy Magyarország fejlődjék, mert tudjuk, hogy ha Magyarország – kormánytól és rendszertől függetlenül – hanyatlani kezd, mi a térképről teljesen lecsusszanunk. Ha többet akar értelmisége, hiszen egy megbolondított néppel kell számolni, amelynek biztonságérzetét fenyegetik, holott nem kellene fenyegetettnek érezniük magukat. Akiktől nem mi vesszük el a munkát, hanem a saját kormánya integrálta úgy az ipari, a gazdasági életet, hogy munkanélküliek maradjanak, és nem Bácska, és nem Felvidék és nem Erdély ette ki a sajtot a holló szájából. És ez legyen nagyon-nagyon világos, hiszen egy népnek nem kell forradalmat csinálnia, nem kell fiakat feláldoznia ahhoz, hogy rájöjjön arra, hogy mi a baja. Elég lenne iskolába járni, s az iskolában azt tanulni, aminek történelmi előzménye van. Hogyan támadhatott olyan gondolat, hogy ne legyen történelemből érettségi vizsga? Így nem fogunk egy új század végére járni.

Mi a malomkő a nyakában? A kisebbségi lét? Vagy ez a dolgok túlzott leegyszerűsítése?

     – Nézze, mentőövvel úszni könnyű. Ha malomkövet vesz az ember a nyakába, ráadásul azok közül, amelyek között őrlődik, kissé nehezebb. Hát ez a van, ez a malomkő!