TORONYTÁNC

Az idei farsangi bálok elmaradtak. Hol táncoljon az ember, aki amúgy eddig sem feltétlenül a tánc miatt járt a bálba, hanem azért, mert ki akarta fejezni egy, a bált meghirdető közösséghez tartozását, s közben a bálok kapcsolatépítésre is jótékony hatása mellett történetesen még jótékonykodni is akart? Virtuális farsangi bálról még nem hallottam (bár ilyen rendezvények is lehetnek – a járványhelyzet olykor meglepően kreatív ötleteket és megoldásokat kelt életre), „toronylakóként” azonban elképzeltem magamnak a toronytáncot.

A torony szűk és magas, tele van könyvekkel, amelyek közül látszólag egyre kevesebb az elolvasatlan darab, mert a bezártság olvasásra késztet. Ám a posta folyamatosan gondoskodik az utánpótlásról, nem is kell könyvtárba menni, ahová egyébként sem mehetnék. Kevés hely van a táncra, de a szellemi (a táncos, a születéstől a meghalásig terjedő, a két végpontot katartikusan ötvöző) mozgásokra annál több lehetőség nyílik.

Hogyan válhat szellemi mozgássá a tánc – vagy hogyan lehet a gondolkodás maga is tánc? Ehhez egy, a Magyar Táncművészeti Egyetemen 2018-ban kiadott, ám hozzám csak az elmúlt év végén eljutott könyv (Interdiszciplináris kitekintések a táncról, Bólya Anna Mária munkája) megfontolandó támpontokat adott. Soha nem tudható előre, hogy egy könyv (bármilyen könyv) mennyiben segíti saját életünk megismerését, gazdagítását. Nem beszélve arról, hogy a könyvek az újraolvasás során mindig új értelmet kapnak életünk változásának  tükrében.

Azt már tudtam, hogy a tánc a legősibb önkifejezési forma. A ritmikus mozgással együtt született meg a zene, az ének, vele a költészet és abból az irodalom. De a tánc (és zene) kínálta a strukturális és allegorikus modelljét az építészetnek, a szobrászat és a festészet is tőle kölcsönözte mágikus és világi témáit. Bár a folklórban mindvégig jelen volt, s a középkori haláltánckultuszoktól eljutott a színpadi kiegészítő funkcióig, csak a modernitásban, a 19–20. század fordulóján nyerte vissza önálló művészi létjogát. A sport, a test kultusza sem csak a játék és a versengés, hanem a tánc „tebenned voltam, ó, kívül más mindenen” Paul Valéry által megfogalmazott filozófiáját tükrözi. 

A kulturális antropológia nemcsak a biológiai és archeológiai, de a nyelvészeti antropológiának is társa: a táncot (kulturális és „nyelvi” kifejezésformát vagy formanyelvet) vizsgálva, általa a kulturális, vallási-hiedelmi és társadalmi, kommunikációs vagy az attitűdbeli jelenségek és változások is megfigyelhetők. Ki és mit, mikor és hogyan táncol? Őszinte-e a mozgása, vagy csupán érdekhajhászó pávatánc? Képes-e a mozgásában valaki újjászületni, vagy a tánca eleve a meghalást készíti elő? Úgy táncol-e, ahogy fújják, vagy van egy saját dallama, amelyre táncol?  Következetes-e a tánca, érzelmileg is átéli-e, vagy csak szerepet játszik? Milyen táncot választ, mert a választása az értékszemléletet is kifejezi – ez mind olyan társadalmi, közéleti kérdés is, amelyet a mai globális cenzúraviszonyok között lassan talán már csak a táncallegóriában lehet föltenni, ha valaki nem akarja, hogy véleménye miatt letiltsák a megjelenéstől.

A „toronytánc” – így, a könyvek és gondolatok vagy a túláradó érzelmek szűkre szabott terében – mások számára talán láthatatlan. Belül történik meg. E „táncos” gondolatok és érzelmek partnerek után sóhajtoznak. Hogy ne legyünk egyedül a toronyban.

 /Vitéz Ferenc/

(A szerző irodalomtörténész)