Váci Mihály

 SZELÍDEN, MINT A SZÉL

Szőkén, szelíden, mint a szél,

feltámadtam a világ ellen,

dúdolva szálltam, ténferegtem,

nem álltam meg – nem is siettem,

port rúgtam, ragyogtam a mennyben,

cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

minden levéllel paroláztam;

utamba álltak annyi százan

fák, erdők, velük nem vitáztam:

– fölényesen, legyintve szálltam

ágaik közt, szép suhanásban,

merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

nem erőszak, s akarat által,

ó, szinte mozdulatlan szárnnyal

áradtam a világon által,

ahogy a sas körözve szárnyal:

fény, magasság sodort magával,

szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

a dolgok nyáját terelgettem,

erdőt, mezőt is siettettem,

s a tüzet – égjen hevesebben,

ostort ráztam a vetésekben:

– így fordult minden vélem szemben,

a fű, levél, kalász is engem

tagad, belémköt, hogyha lebben,

a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;

nem lehetett sebezni engem:

ki bántott – azt vállon öleltem,

értve-szánva úgy megszerettem,

hogy állt ott megszégyenítetten

és szálltam én sebezhetetlen:

– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

jöttömben csendes diadal van,

sebet hűsít fényes nyugalmam,

golyó, szurony, kín sűrű rajban

süvített át, s nem fogott rajtam,

s mibe naponkint belehaltam,

attól leszek pusztíthatatlan,

s szelíden győzök, mint a szél.