RENDHAGYÓ IRODALMI KITEKINTŐ

1848 eszméinek előkészítői,

dicsőséges nemzeti küzdelmünk  szellemi óriásai

Amíg magyar él  e földön, az első tavaszi napsugarak fénye az 1848-as dicsőséges  forradalmunk büszkeségével,  magyarságunkat megerősítő hitével járja át a lelkünket.

Igaz, akkor éppen szemerkélt az eső, de mi magyarok a szívünkben mindig is fényesnek fogjuk látni azt a március idusát, hisz attól a naptól tekinthetünk felemelt fejű, büszke, egyenrangú népként  minden más, a hazáját tisztelő és szerető nemzetre.

Több mint másfél százada, pontosan 173 éve mi, magyarok mutattuk meg a nagyvilágnak, hogy a legnagyobb hatalommal, az akkori Habsburg Birodalommal is szembe lehet szállni. Más népek történelmi sorsfordulóit, a hatalom megroppantását jószimatú diplomaták, katonák serege is segített előkészíteni és eldönteni. A mi nemzeti ébredésünket, eddigi legnagyobb sorsfordulónkat, legnagyobb forradalmunkat egy vers, egy fiatalember lángoló szavai tették hirtelen naggyá. Egyetlen vers varázsolta a József-napi vásár tömegét forradalommá Pesten és a Rákos-mezején - így őrzi a történelmi emlékezet. De az előkészületek már 1825-től ott voltak nem csupán a politikában, hanem az irodalomban is. Gondoljunk a halk szavú Kölcseyre, a hazáját mélyen szerető Vörösmartyra, Bajza Józsefre, aki talán a legtöbbet tette a magyar nyelvű színjátszásért, a magyar szóért, annak megmaradásáért!

Az 1848. március 15-i eseményeket felidézve ma már csak néhány vezéregyéniség alakja jut eszünkbe, pedig sokan voltak fiatal egyetemisták és középkorú értelmiségiek, akik csatlakoztak a Petőfi, Jókai és Vasvári által kirobbantott forradalomhoz. Kik voltak ők és mi lett későbbi sorsuk? Sorolja elő néhányukat az emlékezet! Bulyovszky Gyula, Irányi Dániel, Irinyi József, Degré Alajos, Egressy Gábor, Korányi Frigyes, Bajza József a kevésbé ismert egyéniségei ama dicsőséges napnak.

Volt, aki életét áldozta a 48-as eszmékért és a szabadságharcban esett el, másoknak a megtorlás éveiben kényszersorozás, várfogság vagy az emigráció jutott osztályrészül. Akadt köztük, aki félretéve egykori elveit 1857-ben dicsőítő verset írt Ferenc József magyarországi látogatására, és volt, aki az önkényuralom besúgója lett. (A történelem ismétli önmagát…) Többen közülük a kiegyezés után is ragaszkodtak 48-hoz, és a Függetlenségi Párt képviselőiként küzdöttek a dualizmus átalakításáért, mások megbékélve Ferenc Józseffel az új rendszer szolgálatába álltak. És voltak olyanok, akik meglett fővel , „szellemi előkészítőként” csendben élték meg a forradalmat, majd az elbukott szabadságharcot nem tudván elfogadni, férfikoruk delén  a Farkasréti vagy a Kerepesi temetőben  nyugodtak meg örökre. Vörösmarty Mihálynak, aki 1838-ban a rendületlen hazaszeretetre szólított minden magyart, a bukás után az elméje  megbomlott, és hamarosan (55 évesen) ő lett  a nemzet „nagy halottja”. Temetése az első fenyegető tiltakozás volt Pest-Budán az önkényuralom idején.

Kevesen tudják, hogy három évvel később, a sógorát - az akkor 54 esztendős Bajza Józsefet - kísérte a gyászolók sokasága utolsó útjára a Kerepesi temetőbe szinte ugyanilyen körülmények között.

Ezen a tavaszon idézzük meg az ő alakját!

BAJZA JÓZSEF

(1804-1858)

 Neve hallatára az irodalomban valamennyire járatos olvasó mindenekelőtt arra gondol, hogy ő volt a reformkor legjelentősebb kritikusa és színházi embere. Kölcsey és Szemere Pál után tulajdonképpen ő a magyar irodalmi kritika megteremtője. Ő volt a haladó eszmék szószólója a sajtóban, indulatos és félelmetes vitatkozó, majd 1848-49 folyamán Kossuth Pesti Hírlapjának vezérpublicistája, aki a nemzeti törekvések tragikus összeomlása után maga is lelkében összeomlott, és elborult elmével halt meg.

1804-ben született a Heves megyei, Gyöngyöshöz közeli Szűcsiben.

 Művelt kisnemesi család sarja volt, és mint a nemesi értelmiség többsége, ő is jogásznak készült, de nem lett sem ügyvéd, sem köztisztviselő. (De jogi tanulmányait befejezte, ügyvédi esküjét is letette, miközben bölcsészetet is hallgatott.)

Már az egyetemen jobban izgatta az esztétika, filozófia, irodalom, mint a törvénykönyvek. Egyetemi évei alatt kötött életre szóló barátságot azzal a Schedel Ferenc nevű orvostanhallgatóval, akit később Toldy Ferencként ismerünk. (Mialatt Bajza megteremtette a rendszeres magyar kritikát, ő - miközben pesti orvos - megteremtette a rendszeres magyar irodalomtörténetet.)

Schedel, azaz Toldy Ferenc ismerte Bajza verseit, ő ismerte fel benne a jelentős költőt. Ő vitte el a költeményeket az akkori irodalmi vezérhez, Kisfaludy Károlyhoz. Kisfaludy lelkesen gyűjtötte maga köré azt az irodalmi ifjúságot, akikkel szervezte a magyar romantikát, azaz ösztönösen előkészítette a magyar forradalmat, hiszen mindennél többre tartotta a nemzeti tartást, a nemzethez való hűséget. Felismerte Toldyban az irodalomelmélet jövendő mesterét, Bajzában a jó költőt. Ugyanebben az időben fedezte fel Czuczor Gergelyt és nemsokára Vörösmartyt.

Kisfaludy korai halála után a Vörösmarty-Bajza-Toldy triász a haladó irodalom elismert vezérkara lett. Ők az 1848-as eszmék csendes előkészítői,  a nemzeti büszkeség fogalmának megalapozói. (Gondoljuk meg: A Himnuszunk - nemzeti imánk  - már 1823-ban elkészült Szatmárcsekén, de először 1844-ben Óbudán a Hajógyárban énekelték Erkel Ferenc dallamával .)

Ezért különösen jelentős, hogy 1832-ben Bajza József tolla alatt megszületett a Honfidal című költemény, ami hat esztendővel később Vörösmarty Mihályt továbbgondolásra késztette. Ennek a „továbbgondolásnak” az eredménye másik nemzeti imánk, a Sózat, amelyet Egressy Béni zenéjével  a mai napig magáénak vall és titkon megkönnyez minden jóérzésű magyar, legyen a világon bárhol is.

 Bajza és Vörösmarty idővel rokonok is lettek, feleségeik nővérek, ők tehát sógorok. De rendíthetetlen barátok és bajtársak is. Bajza hamarosan forradalmibb és politikailag következetesebbé lett, radikálisabban kitartott a Kossuth-féle nézetek mellett .A magyar nyelv hivatalossá tételét szent és fontos ügynek tekintette. Nem véletlen, hogy a Pesti Magyar Színház 1837-ben igazgatójává választotta. Kritikusi elveit igyekezett érvényesíteni a színház vezetésében is. Ez olyan összeütközésekhez vezetett (konzervatívnak számító nyelvvédő elképzeléseit nem adta fel az akkor liberálisnak számító darabok, szerzők kedvéért sem), hogy lemondott, és visszatért a versekhez és a kritikusi tollhoz.

(1847-48-ban a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának a tagja, majd elnöke.)

Szobrát a mai Nemzeti Színház  aulája méltán tisztelettel őrzi.

„Éveken keresztül Vörösmartyval felváltva írták az Athenaeum Játékszíni krónika című rovatát, amely napról napra figyelte a színházi élet eseményeit. Vörösmarty sem jelentéktelenebb kritikus Bajzánál, még szellemesebb is nála, szemléletességben pedig nincs párja a magyar kritikai irodalomban, de Vörösmarty elsősorban nagy költő, Bajza pedig elsősorban esztéta. De közben igen jó költő.”- olvashatjuk egy későbbi méltatásban.

Ahogy az idő haladt 1848 felé, Bajza egyre inkább közeledett a cselekvő politikához. Mint fentebb említettük, Kossuthban ismerte fel a jövendő emberét, és Kossuth is benne látta eszméinek hatásos publicisztikai kifejezőjét. Nem véletlen, hogy 1848-ban ő lett a Kossuth Hírlapja című, forradalmi célzatú napilapnak a főszerkesztője. Őt jelölték a forradalmi vésztörvényszék elnöki székére is, de ezt nem fogadta el, nem érezte méltónak magához ezt  feladatot. Nagyon határozottan és tudatosan  a tollával „ítélkezett”, inkább nevelt és oktatott emberek és elvek fölött és között.

Sohasem volt gyakorló jogász, nem volt hivatásos államférfi. A szabadságharc bukása után  Bécs mégis  benne látta - indokoltan - a forradalom egyik legkövetkezetesebb előkészítőjét és kifejezőjét.

1849 végzetes  összeomlása, Világos után közvetlen életveszélyben volt. Sógorával, Vörösmartyval együtt 1851-ig rejtőzködni kényszerült.

A szüntelen életveszély, a szorongás, a bukás kétségbeesése, a reménytelenség felőrölték Bajza idegzetét. Addig bírta, amíg a közvetlen életveszély feszültsége tartott. Amikor Haynau rémuralma véget ért és Bajza visszajöhetett Pestre, már idegroncs volt.

Munkát  sehol nem kapott: gyanús ember volt. Pedig még folytatni szerette volna az életművét. Valamikor belekezdett egy átfogó nagy világtörténelembe, ezt szerette volna befejezni. De nem volt kinek. Agyongyötört idegzete nem bírta tovább. Előbb csak ki-kihagyott a tudata, azután hosszú ideig teljesen elborult. És ha az állapota az évek folyamán valamelyest javult is, valójában élőhalott maradt, míg 1858-ban, ötvennégy éves korában meg nem halt.

Neve fennmaradt, de mint költőt nem igazán ismerte még a kortárs irodalom sem. A költemények formájában, mívességében valószínű Vörösmarty nagyobbat alkotott, de eszmeisége, következetes kitartása, a magyarsága, a magyar nyelv ügye, a kiállása nemzeti függetlenség mellett már a forradalom előtt, a soha meg nem alkuvás gerincessége a legnagyobbak közé emelte. Tartása, élete, munkája példa lehet ma is.

Ma, amikor már bizton tudjuk, hogy Bajza, Vörösmarty, Petőfi Sándor hitét és küzdelmét nem lehetett/lehet eltiporni, március idusa évről évre arra kell, hogy emlékeztessen bennünket, magyarokat, hogy amíg él ez a maroknyi nép Európa közepén, mindig lesz, aki küzdeni fog a nemzeti vívmányokért, az elvesztettek visszaszerzéséért, a megőrzöttek meghaladásáért, a mindenkori függetlenségünkért.

 Kölcsey Ferenc Himnusza Bajza József Honfidala, Vörösmarty Szózata adjon ennek a nemzetnek ma is hitet, erőt és tartást ahhoz, hogy - legyenek a körülmények bármilyen mostohák (akár pandémia is!) - mindig emelt fővel járhassunk magyarként keresztényként/keresztyénként a nagyvilágban és Európában! Emelkedett szívvel élhessünk a Kárpát-medencében!

Megvívtuk a küzdelmeinket!

/ZE/