AZ IGAZSÁG

– Arra születtem, azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.

A helytartó visszafordult az ablaktól. Intett a centuriónak, aki két emberével elhagyta az árkádos folyosót. Hallótávolságon kívül maradtak, de tovább őrizték a procuratort a furcsa, elgyötört csavargóval.

– Mi az igazság?

A férfi válaszolni akart, de a procurator felemelte ujját, csendre intette. Görögül beszélt, lassan, hogy beszélgetőtársa, aki eddig is válaszolt, de láthatóan nem volt jártas a nyelvben, megértse.

– Hallottam, azt hirdeted, hogy te vagy az igazság. És az út az élet. Tudd, a régiek azt mondták: az igazság az égben született, idelent csak vándor. Téged az istened küldött közénk a földre?

A férfi felszegte fejét és csendesen így szólt:

– Én nem innen származom. Az én atyám elküldött engem, hogy ürítsem ki a poharat.

A procurator hosszasan elnézegette a kis asztalra hordott szárított fügét, lepényt és garumot, elnézegette, ahogyan csinosan, takarékosan összerendezték fürge kezek.
– A világon rendnek kell lennie, a rend pedig önmagában igazságot jelent – szólt a helytartó, és újra az ablakhoz lépett. Tűnődve nézett ki a térre, ahol már gyülekeztek a komor, sötét alakok. – Te az igazságról beszélsz, de fogalmad sincs, mi az igazság. Igazság az, hogy elsőszülött fiamat tengeri kalózok ragadták el, és azt sem tudjuk, hol tartják fogva? Igazság az, hogy éjjelente hátfájás gyötör, s bár az istenek nevét kiáltozom, így is messze a megnyugvás? Igazság az, ami népekkel, országokkal történik ebben a világban? Nincs igazság, nem is lesz soha.

Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, majd a procurator folytatta.

– Sokat ismerek, akik az embereket okolják mindenért, de egyet sem, aki az isteneket. Ha jól értelek, téged az atyád küldött közénk, és mint hirdeted, ő jóságos, törődő isten. Az igazság tehát atyádtól származik, és te hoztad el közénk. Ezek szerint te magad is isten vagy, részben vagy egészben, de mindenképp isten. Így van-e, csavargó?

– Te mondod, nem én.

A procurator hosszú ideig nem mozdult. Odakint kisebb tömeg verődött össze, egyre gyakrabban tekintgettek az ablak felé, ahol mozdulatlanná dermedve álldogált Júdea helytartója. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna, de végül megfordult, keményen a csavargó szemébe nézett.

– El foglak engedni. És nem azért, mert bármiről meggyőztél, bármit bebizonyítottál volna. Hanem azért, mert nem akarok az istenekkel ujjat húzni. Te az igazságról beszélsz, arról, hogy Isten fia vagy, én pedig elfogadom, hogy kint a sivatagban közelebb kerültél istenedhez, mint bárki e nép fiai közül. És elengedlek azért, mert a tieid alig várják, hogy lemészároljanak. De valamit meg kell még kérdeznem tőled. Ha király vagy, mint mondják rólad tanítványaid, de legalábbis Isten helytartója itt, Júdeában, mi történik velünk a halálunk után?

– Megtérünk atyánkhoz, és az ő kebelén leszünk majd az idők végezetéig. A jók meglátják az istent, a rosszak a gyehennára kerülnek, hogy megtisztuljanak, mert nem tisztelték atyámat és nem segítették embertársaikat – válaszolta a férfi.

– Irigyellek, hogy ilyen erős a hited – mondta a procurator. – Én ebben nem vagyok biztos. Minden, amire jutottam mostanára, annak a bizonyossága, hogy feleslegesen nem szabad fájdalmat okozni másoknak. Csakhogy ebbe beletartozik a magunk sanyargatása is, amiről te nem ejtesz szót. Ha önmagunkat kivesszük vizsgálódásunkból, akkor az önelégültség bűnébe esünk. Nehézségeinket éppen az okozza, hogy szükségszerűen magunkból kell kiindulnunk, de másokra is tekintettel vagyunk, miközben önmagunk lényegét nem felejtjük – ebben áll az igazság keresésének nehézsége. Érted, amit mondok?

A csavargó bólintott. A helytartó folytatta:

– Tisztellek és becsüllek téged lelked tisztaságáért, de nem érted a lényeget. Az igazság, amelyet hirdetsz, minden embert egyformán megillet a világon. Ahány isten, annyi igazság fészkel a világon, és egyetlen teremtmény sem mondhatja, hogy csakis neki van igaza. Vannak filozófusok, akik szerint az egész élet büntetés: a kiválóság, a filozófia és az igazságosság csak tompán kongó üres szavak. Szerintük egyetlen boldogság van, kellemesen élni az életünket, enni, inni, élvezni a vagyonunkat. Mások azt mondják, szigorú önfegyelemmel, indulatok nélkül, állandó testi-lelki próbákkal juthatunk el a tökéletesedéshez. Veled ellentétben én nem tudom, mi az igazság, az én atyám a földön élt, amíg meg nem halt. De tiszteletben kell tartani mások igazságát éppúgy, mint az ismeretlen isteneket. Ezért foglak szabadon engedni.

A helytartó intett a centuriónak. Tűnődve nézte, ahogyan elvezetik a bolond csavargót, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy a katonák semmit sem hallottak a beszélgetésből. Talán túlságosan is őszintén szólt az ismeretlenhez, nem kellett volna megnyitnia előtte a filozófia bölcsességekkel teli tárnáit.

Ekkor váratlanul megtorpant a férfi. Bár őrei noszogatták, hátrafordult és lassan, tagoltan, rossz görögséggel így szólt:

– Nincs igazad, procurator. Te az észhez szólsz, és az ész már elég háborút, vérontást okozott ezen a világon. Mi lesz a szívvel?

– Mit mondasz? – kérdezte a helytartó.

– A te isteneid magára hagyták a szívedet. Mindenre tudod a választ és semmit sem tudsz. Imádkozz, fordulj Atyámhoz, akkor jutalmad lesz a mennyek országában.

– Szerencsétlen nyomorult, nem tudod, mit beszélsz! – vágott vissza Pilátus. – Csak az ujjamat kell megmozdítanom, és igen tisztelt honfitársaid felkoncolnak. Miféle hatalmad van neked? Ha meghalsz, talán feltámadsz a halottak közül?

Mindketten hallgattak.

– Vigyétek!

A katonák elhurcolták a csavargót, Pilátus pedig lehuppant a márványlábú asztal mellé a párnákra. Arra gondolt, hogy helyesen cselekedett, amikor megkegyelmezett az igazság furcsa királyának. „Mennyivel egyszerűbb így ez a történet, mintha a zsidók kivégzik ezt a bolondot, és a feltámadásában kellene reménykednünk!” – gondolta és széles mosollyal belenyúlt a fügés tálkába.

Pilátus örült annak, hogy az élet kiszámítható, és az embernek hatalma van az események – legalábbis részbeni – irányítására. Arra gondolt, hogy ha már történelmet nem ír az átkozott Júdeában, a poros provinciában, teljesen a filozófiának adja magát, hogy közelebb kerüljön az igazsághoz.

/Szentesi Zöldi László/