ISKOLAI HAGYOMÁNYOK

avagy 

Elfelejtettünk ünnepelni...?!

A Kaposvári Egyetem professor emeritusaként fordulok a jó szándékú emberekhez: egyetemi hallgatókhoz, oktatókhoz, a hallgatók szüleihez és nagyszüleihez.

A 2011–12-es és a 2012–13-as egyetemi tanévnyitó ünnepségen az egyetem professzoraként vettem részt, az elsőéves hallgatók, a gólyák ünnepélyes egyetemi belépőjén. A tavalyi megnyitó meleg szeptemberi napra esett. A füllesztő melegben az egyetem vezetői: rektor, rektorhelyettesek, dékánok, Kaposvár város polgármestere, megyei elöljáróságok, az Oktatási Minisztérium prominensei foglaltak helyet a díszasztalnál. Az egyetemi vezetők sötét ruhában, férfiak nyakkendőben, az ünnepnek megfelelően talárban (amely vastag, bársonyszerű anyagból készült) két órán keresztül izzadva, de láthatóan az ünnepséget nem zavarva fogadták az egyetemre belépőket, azok szüleit és nagyszüleit. Az ünnepség rendkívül fegyelmezetten, szervezetten, kellő komolysággal zajlott. A művészeti kar hallgatói az alkalomnak megfelelően ünnepi ruhába öltöztek, tartalmas, szép előadást tartottak.

Az évnyitó utolsó jelentős eseménye, amikor a karok dékánjai minden egyes hallgatóval kezet fogva egyetemi polgárokká fogadják az újonnan érkezőket. Előttem vonult el több száz fiatal. A rendkívüli melegben a csaknem ezer ember harminchét fokos teste a teremben lévő hőmérsékletet csak növelte.

A meleg ellenére az utolsó, a legünnepélyesebb aktusig jól éreztem magam. Majd kezdtek a hallgatók felsorakozni a dékáni kézfogáshoz. Zavarba jöttem. A kevés számú fiú ünneplőben, a lányok döntő része strandöltözetben, mások otthonkának tűnő háziruhában jelentek meg. Strandpapucsban, kétrészes babydollban, feszülő rövidnadrágban, rongyos farmerben, helyenként a testet nem takaró öltözetben. Itt és ezen a ponton kell megkövetnem az egyetemi hallgatókat a szülők és a nagyszülők nevében, mert nem tanítottuk meg őket ünnepelni.

Nem tanítottuk meg őket arra, hogy mi a különbség az egyszerű hétköznapok és az ünnepek között. Nem tanítottuk meg arra, hogy hogyan tiszteljük meg egymást a mindennapokban és az ünnepeinken. Magyarul: nem neveltük őket. Sem a szüleik, sem a tanítóik. A felnőtté válás az érettségivel kezdődik, érett emberként kell, hogy egyetemre kerüljenek. Lehet, hogy kínkeserves nehézségek árán tanítottuk, taníttattuk őket, de nem neveltünk.

Paraszti származású gyermekként falun nőttem fel. Ünnep- és vasárnapokon a paraszti ház portáján mindenki sepert, és a háza előtti utat takarította. Ünneplésre készültek. Mindannyian megmosdottak, a férfiak megberetválkoztak. Az asszonyok kora reggeltől ünnepi ebédet főztek, majd felöltötték (sokszor egyetlen) ünnepi ruhájukat. Tiszta testre tiszta ruhát. Ünneplőruhát. Ebben a ruhában mentek templomba, majd az ünneplőruhában ültek az ünnepi asztalhoz. A közös ebéd után sem vetették le ünnepi ruhájukat, beszélgettek, iszogattak, s ha a falunak volt közös polgári találkozása, akkor ebben a ruhában jelentek meg. Kilenc-tíz éves kis parasztgyerek voltam, aki a nyarat mindig kopaszon, egy szál klottgatyában töltötte.

Soha nem felejtem el azt a napot, amikor szüleimmel először színházba mentem. Az ünnepi ruhámat kellett felhúzni. Szüleim is ünnepi ruhát öltöttek. A színházban, a gyönyörű pécsi színházban először láttam a templomon kívül az arany csillogását, a süppedő fotelokat, székeket, az ünneplőbe öltözött embereket. Gyerekfejjel ekkor értettem meg, hogy nemcsak szakrális, hanem más ünnepek is vannak, amikor megtisztítjuk testünket, lelkünket, és ünneplőbe öltözünk. Nem a papot, a színészt, a templomot tiszteltük meg ünnepi öltözetünkkel, hanem önmagunkat. Rendet raktunk kívül és belül.

Ma, ha színházba vagy koncertre megyek, a szélsőségek kavalkádjába beleszédülök. A nagyestélyi egyszerre van jelen a rongyos farmerrel, a fodrászremekművek a zsíros, ápolatlan hajjal. A közös terekben az ápolatlan test kigőzölgő szaga keveredik a legdrágább francia parfümök illatával. A színházban nem a rendet, hanem a káoszt érzem.

Elfelejtettünk ünnepelni.

Hogyan taníthatnánk meg a rendre, az ünnepre gyermekeinket, ha mi is elfelejtettünk ünnepelni? Mi még abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a nemzedékünket nemcsak tanították, hanem pedagógusok, nevelők segítették a felnőtté válásban az emberi lét egyik legfontosabb elemére, a helyes viselkedésre, a helyes öltözékre, a testápolásra, az EMBERI életre. Nem csak a hétköznapjaink szürkék. Az ünnepeinket is szürkévé mostuk.

Ezek a bűnök nem gyermekeink bűnei. Ezek a bűnök mulasztással elkövetett bűnök, amelyeket anyák, apák, öregapák és öreganyák követtek el az elmúlt negyven–ötven évben.

Kéréssel fordulok a Kaposvári Egyetem hallgatóinak szüleihez, nagyszüleihez és egyben minden szülőhöz és tanártársamhoz, akiknek a felelőssége a jövő nemzedék nevelése, az örök értékek, a példa felmutatása: meséljenek arról, hogy régen, az ő korukban hogyan ünnepeltek!

Nem meghátrálni kell, hanem megmagyarázni a dolgok lényegét.

Szeretettel, de határozottan.

/Papp Lajos a Kaposvári Egyetem professor emeritusa/