AZ ERŐSZAKMENTESSÉG TOLSZTOJ ÉLETFELFOGÁSÁBAN

(részlet egy nagyobb tanulmányból)

A szeretet sokféle megnyilvánulási formája között az egyik legsajátosabb az erőszakmentesség.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj - mint ahogy korábbi számunkban is foglalkoztunk gondolataival, vallásfilozófiájával - erről is kifejtette nézeteit, megfogalmazta állásfoglalását.

Az alábbi „tanulmányrészletben” erre kívánunk rávilágítani abban a reményben, hogy a XXI. század emberének is fogódzót nyújtanak a nagy orosz íróbölcs ebben a témában kifejtett elmélkedései.

Tolsztoj szerint a civilizáció embere nem önszántából szakadt el a teremtvény elvtől, hanem mert a civilizáció, az intézményesített világ megakadályozta abban, hogy ismereteit helyesen használja, és áthatoljon a divatos eszmék világán egy magasabb szellemi tudás felé. Tolsztoj ezért a polgári társadalmat a burkolt erőszak, a "civilizált barbárság" társadalmának tekintette, amelyben az anyagi szükségletek mint legalacsonyabb rendű szükségletek a legmagasabb látszatában jelennek meg. A gazdasági értékek előtérbe kerülését látva úgy gondolta, hogy ebből a legalacsonyabb rendű okból származik a hibás következtetés is, mely szerint az erőszakos egyenlőtlenség világában csak erőszakkal lehet létrehozni az emberek közötti egyenlőséget. Az erőszakot viszont az egyik legnagyobb bűnnek tartotta, a tudományosan megszervezett társadalom eszméje mögött pedig az erőszak tudományát sejtette. Ezért korát az intézményesített bűnösség korának vallotta, mivel minden intézményesítést kisajátításnak tartott, a mint ilyent bűnnek. Bűnnek nyilvánította a nemzeti, faji és vallási egyenlőtlenséget, az ember kisajátítását ember által, egy nép kisajátítását az államhatalom által, és Isten kisajátítását az egyházak által, valamint a tulajdon minden formáját abban az értelemben, hogy a tulajdon, mint az erőszak következménye és forrása a bűnösség forrása, mivel megosztja a közös emberi érdeket valamilyen külön érdek, nemzeti, faji, egyházi vagy éppen személyes érdekek szerint. A nagyobb érdeket kisebb érdeknek rendeli alá, mégpedig úgy, mintha az emberi érdek lenne. És ha másképp nem megy, erőszakhoz folyamodik, tehát folytatja az igazságtalanságot a bűnösség örök körforgásaként. S e körforgásból - Tolsztoj szerint - csak egyféleképpen juthat ki az ember: erőszak nélküli ellenállással.

Az erőszakmentesség, amelyet egyetlen eshetőségnek tekintett a rossz megsemmisítésére - mivelhogy az erőszak maga a rossz -, nem egyszerűen annyit jelent, amit annyiszor idéztek és félreértve idéztek Tolsztojtól, hogy "ne állj ellen a gonosznak", még csak azt sem, ami ennél pontosabb, hogy "ne állj ellen erőszakkal a gonosznak", hanem azt, hogy ellen kell állni a rossznak, de nem erőszakkal. Az erőszakkal való ellenállás, még ha jó szándékból származik is, a gonosz szolgálata - vallja Tolsztoj. A passzív ellenállás a rosszal szemben viszont aktív haladás a jó irányába, a szeretet aktivizálása az emberek egyesítése érdekében. Mohandasz Karamcsand Gandhinak írt levelében - aki az erőszak nélküli ellenállást, részben Tolsztoj hatására, a politika szintjére emelte, és egy földrésznyi ország függetlenségét vívta ki segítségével - pontosan kifejti, hogyan is értelmezi ő maga az erőszakmentesség kérdését:

"Minél tovább élek, és különösen most, hogy világosan érzem a halál közelségét, szeretném elmondani másoknak azt, amit és olyan tisztán átérzek, és ami véleményem szerint rendkívüli fontosságú, éspedig arról, amit ellen nem állásnak neveznek, de ami lényegében nem más, mint a szeretet tana torzítás és hamis magyarázatok nélkül. Azt, hogy a szeretet, vagyis az emberi lelkek törekvése az egyesülés felé, és az ebből a törekvésből származó tevékenység az emberi élet egyetlen és legmagasabb rendű tevékenysége, ezt lelke mélyén érzi és tudja minden ember /miként ezt a gyermekeknél oly világosan látjuk/; tudja, amíg a világ hamis tanításai meg nem zavarják. Ezt a törvényt hirdette a világ minden bölcse: indusok, kínaiak, zsidók, görögök, rómaiak. Úgy vélem, legvilágosabban Krisztus nyilvánította ki, aki egyenesen megmondta, hogy csupán ez a törvény, s prófétái is ezt hirdetik. Mi több, előre látva, hogy ezt a törvényt elferdítik és elferdíthetik, közvetlenül rámutatott a meghamisítás veszélyére, aminek ki vannak téve a világi érdekek szerint élő emberek, azaz annak a veszélynek, hogy erővel védjék meg ezeket az érdekeket, vagyis mint mondta, ütéssel válaszoljanak ütésre, erőszakkal vegyék vissza, amit elvettek tőlük, és így tovább és így tovább. Tudja, mert melyik értelmes ember ne tudná, hogy az erőszak alkalmazása összeegyezhetetlen a szeretettel mint az élet alapvető törvényével, hogy mihelyt megengedjük az erőszakot bármilyen esetben is, elismerjük a szeretet törvényének elégtelenségét, és így megtagadjuk magát a törvényt."

Tolsztoj az erőszakmentesség hirdetésével egy feltételezett erkölcsi középpont felé próbálta irányítani az embert, mivel hitte, hogy a szétesni, felborulni készülő világban a felhívás az emberi együttműködésre az ésszerűség erejével hat, s hogy az ember történelmi sorsa végül is ennek az ésszerűségnek az elterjesztésén, kivitelezésén fordul meg. Ezért kérlelhetetlen határozottsággal fordul minden olyan intézmény, szervezet és cselekedet ellen, mely az általa hirdetett isteni ésszerűség elvének nem felel meg, vagy ellentmond annak.
Ugyanígy elítélte a katonaság intézményét. Tolsztoj szerint a katonák arra idomított vadállatok, hogy mindenkit megmarjanak, s a hadsereg nem más, mint az emberek intézményesített felkészítése a tömeges gyilkosságra.

Úgy a mások feletti bíráskodást, mint a katonaság intézményét azért tartotta Tolsztoj különösen veszélyesnek, mert a közgondolkodásban mindkettő elfogadott, és egyik sem hat az erőszak bűnének, sőt az emberi természet velejárójának tűnik. Ő, az egykori katona mélységesen elítéli a tradicionális orosz katonai öntudatra való apellálást, és úgy tartja, hogy a hadseregek léte potenciálisan magában hordozza a háborúk kirobbanásának szüntelen veszélyét, hisz a háborús tudat megléte nélkül értelmetlenné válik bármilyen hadsereg léte. A háború pedig, mivel tömeges gyilkosság, bűn, és Tolsztoj szemében az ember legértelmetlenebb cselekedeteinek egyike.

Amikor 1904-ben kitört az orosz-japán háború, Tolsztoj táviratot kapott az egyik philadelphiai újságtól azzal a kérdéssel, hogy kinek a pártján áll: az oroszokén, a japánokén vagy egyikükén sem? Tolsztoj a következő választ adta: "Sem Oroszországot, sem Japánt nem pártolom, hanem mind a két ország dolgozó népét, melyet kormánya megcsalt, és arra kényszerített, hogy harcoljon lelkiismerete, vallása és érdeke ellenére."

A francia Figaro munkatársa személyesen utazik el Tolsztojhoz Jasznaja Poljanába, s arra a kérdésére, hogy most, amikor Oroszország sorsa forog kockán, Tolsztoj, orosz ember létére, bármiként is gondolkozzék a háborúról, nem tesz-e valami koncessziót, Tolsztoj a következőt felelte: "Semmiféle koncessziót; de őszintének kell lennem. Lelkem mélyén nem érzem magam teljesen mentnek a patriotizmustól. Érzem, hogy atavizmus és nevelés következtében akaratom ellenére még bennem él. Az észt kell segítségül hívnom, emlékezetembe kell idéznem a legfelsőbb kötelezettségeket, és akkor minden koncesszió nélkül az emberiség érdekeit helyezem a legmagasabbra. Igen, a tudatom azt mondja, hogy a gyilkosság mindig visszataszító, bármilyen formában jelentkezik is, és bármilyen ürügyben is keressen igazolást. Hogy a háború szörnyűséges ostor, és minden, ami előkészíti, elítélést érdemel."

A háborúra vonatkozó felfogását Tolsztoj egy különálló cikkben is kifejtette. A cikk, amely Térjetek észre! /Eszméljetek!/ címmel Angliában jelent meg, két részből áll, illetőleg minden fejezete /az utolsó kivételével/ két részre oszlik. Az első rész különböző gondolkodók véleményeinek gyűjteménye a háború kérdéséről; minden fejezet második része Tolsztoj fejtegetése ugyanezen témára vonatkozólag.

A háború okait analizálva Tolsztoj arra a következtetésre jut, hogy az emberek eltévedtek az üdvösség felé vezető úton. A főeltévelyedés oka - Tolsztoj szerint - a vallás, vagyis a vezérlő erkölcsi princípium tagadásában áll. Ezért, amikor felteszi magának a kérdést, hogy mi a teendő most, hogy már az ellenség megtámadta a hazát, s gyilkolja az övéit, azaz mit lehet tenni, mikor a dolog már elkezdődött, Tolsztoj a következőt válaszolja nagyon egyértelműen: "Arra a kérdésre, hogy mit tegyünk most, mikor a háború már megkezdődött, nekem, embernek, aki megérti rendeltetését, bármilyen állást foglaljak is el, nem lehet más válaszom, mint az, hogy akárminők legyenek is a körülmények, nem cselekedhetem másként, mint úgy, amint azt Isten követeli tőlem, és azért mint ember nem tudok sem közvetlenül, sem közvetve, sem rendelkezésekkel, sem segédkezéssel, sem bujtogatással részt venni a háborúban; nem tudok, nem akarok és nem is fogok."

Az 1905-ös felkelés testvérgyilkos harcainak visszhangja talán még jobban felkavarta Tolsztojt, mint a japánok elleni háború. A forradalmi események hatása alatt fokozott publicisztikai tevékenységbe kezd, és megírja többek között A kormányhoz, a forradalmárokhoz és a néphez című cikkét, amelyben felfedi egymáshoz való viszonyukat, és a jó és az igazság egyetlen, általa igaznak tartott útjára hívja meg őket.

A kormányok létezésének Tolsztoj csak egyetlen alapját ismeri el, ez pedig a nép üdve. Tolsztoj idegenkedett a marxista forradalmároktól, mert úgy látta, hogy ők csak a nép anyagi szükségleteinek a kielégítésére törekednek, és céljaik elérése érdekében nem riadnak vissza az erőszak alkalmazásától sem; a liberálisok viszont bosszantották, mert - szerinte - fecsegő értelmiségiek voltak, akik a paraszt barátainak mondták magukat, pedig azt sem tudták, hogy kell megfogni a kaszát. Kifejti róluk, hogy céljuk nem más, mint egy új kormány létrehozása, amely felváltja a régit, s minthogy a harcnak ugyanazon eszközeit alkalmazzák, csak megismétlik a régi kormány hibáit és eltévelyedéseit, és nem hoznak üdvöt a népnek. Tolsztoj rájuk bizonyítja, hogy nem törekednek őszintén a nép üdvére, és rámutat az egyetlen útra, amelyen a nép élete megjavítható: "Önök azt mondják, hogy tevékenységük célja az emberek általános helyzetének megjavítása, de ahhoz, hogy az emberek helyzete jobb legyen, az kell, hogy maguk az emberek jobbakká váljanak. Ahhoz pedig, hogy az emberek jobbakká váljanak, az kell, hogy egyre több és több figyelmet fordítsanak magukra, a maguk belső életére. A külső társadalmi tevékenység viszont - különösképpen a társadalmi harc - mindig eltereli az emberek figyelmét a belső élettől, és ezért elkerülhetetlenül demoralizálva az embereket mindig lesüllyeszti a társadalmi erkölcsösség színvonalát, ami viszont azt hozza magával, hogy a társadalom legerkölcstelenebb részei egyre jobban előtérbe kerülnek, és erkölcstelen társadalmi vélemény alakul ki, amely megengedi, sőt helyesli a gonosztetteket. És cirkulus vitiosus alakul ki: a társadalmi harc által előszólított rosszabb társadalmi rétegek buzgón szentelik magukat alacsony erkölcsi színvonaluknak megfelelő társadalmi tevékenységnek, s ez a tevékenység pedig a társadalom még rosszabb elemeit vonzza magához."

Végül a néphez fordulva feltárja annak alapdilemmáját; melyik kormányhoz csatlakozzék, melyiket támogassa: a régit, a magát kiéltet, vagy az újat, a forradalmit? És Tolsztoj bátran kifejezést ad véleményének: "Nem csatlakozni sem a régi, sem az új kormányhoz, és nem venni részt sem ennek, sem annak nem keresztény dolgaiban. [...] Rátok, orosz munkásnépre nézve csupán egyetlen csalhatatlan és kétségtelenül ésszerű kiút van a jelenlegi nehéz viszonyokból: az engedelmesség megtagadása bármely erőszakon alapuló hatalomnak; alázatos és szelíd elviselése az erőszaknak, de nem részvétel bennük;..." azaz erőszak nélküli ellenállással megváltoztatni, jobbá tenni a társadalmat oly módon, hogy mindenek előtt a társadalmat alkotó egyének váljanak jobb emberekké. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha minden ember önmaga tökéletesítését tartja legfontosabb feladatának. Tolsztoj szerint ez minden ember legfontosabb feladata, és ez az egyetlen járható út; a tolsztoji út.

Utópista - mondták rá, és megmosolyogták, naivitással vádolták sokan kortársai közül Tolsztojt az erőszakmentességgel kapcsolatos nézeteiért. Utópista - mondják rá manapság is sokan; főként a tolsztoji életművet csak felületesen vagy csak hallomásból ismerők. Nos, meglehet, hogy az ilyenfajta gondolkodás bizony utópiának számít még ma is, és az ember természetét hosszú távon megnézve talán még igen sokáig annak fog számítani, különösen, ha a XX. század történelmét vesszük szemügyre: láthatjuk, hová vezetett a militáns erőszak, a fajgyűlölet, az etnikai ellentétek; szenvedő alanyai lehettünk a marxista forradalmak "vívmányainak", a különböző kormányok és bíróságok nem éppen tolsztoji szellemiségű működésének, az anyagi javak elsőbbségét hirdető társadalmi berendezkedések embert próbáló időszakainak. Ha szétnézünk a világban, be kell hogy lássuk, hogy ezek az utak sehová sem vezettek.

De meg kell hogy lássuk azt is, hogy volt egy Gandhi, aki megpróbálta ezt a másik utat, és volt egy Martin Luther King, aki ugyancsak felvállalta ezt az eszmeiséget, s bár való igaz, hogy az erőszak nélküli ellenállás e két kiemelkedő egyéniségének életét végül is erőszak oltotta ki, de az is igaz, hogy míg éltek, emberek millióit tudták meggyőzni a tolsztoji út járhatóságáról és eredményességéről, és tény az is, hogy haláluk után már nem lehetett és nem lehet úgy tenni, mintha ez az út nem is létezne.

Az erőszaknélküliség eszmeiségét valló és hirdető Tolsztoj a maga helyzetét olyan emberéhez hasonlította, aki meglátta a fényt, s reménykedve, azzal a biztos tudattal világított bele ezzel a fénnyel az élet erőszakkal átitatott homályába, hogy szétoszlatja, de a homály még sötétebb lett. Az életről című művében ezt írta: "És a világosság világított a sötétségeknek, de a sötétségek nem értették meg."

Ma már tudjuk, hogy volt, aki megértette, s akadtak világítótornyok, akik a tolsztoji fénysugarat felerősítve, messzire világítva millióknak mutattak irányt, s bár a sötétség - az erőszak - ideig-óráig győzedelmeskedni tudott és tud még a világon, de hinnünk kell, hogy ha lassan is, de világosodik.

/PPL/