Gondolatok a szeretetről

Ha a közeledben van, akit szeretsz, mintha melegebb lenne a levegő.

A tárgyak mosolyogni kezdenek, a szoba ismerősebb lesz, mintha az illat is megváltozna körülötted, ha a közeledben van, aki számodra kedves. Ez az összetéveszthetetlen jelenlét-érzet, amikor az idegenség hirtelen ismerőssé válik, amikor meghitté varázsolódik a környezeted - a szeretet biztos jele.

Nem kell mindig testi közellét. Minél valódibb a szeretet, annál távolabbra hat térben és időben is.

Ha rád gondolok és szeretlek, megjelenhet lelkedben az üzenet. A város másik pontján is. Néha a Föld másik pontján is. Egyszerre nyúlunk a telefonhoz, például... Vagy szembejössz velem az utcán... Hányszor van ilyen! Ez a szinkronicitás néha olyan erős, hogy gyakran egyszerre gondoljuk ugyanazt. Idő és távolság nem számít.

Akit szeretsz, arra előbb-utóbb rátalálsz, egyszerűen azért, mert össze vagy hangolva vele. Sőt nemcsak hangolva, kötve is.

Ez nemcsak emberi és természeti tapasztalat, de az elméleti fizikában ma már tudományos törvény is, úgy hívják: „szuperlumináris összekötöttség". Ez lényegében azt jelenti, hogy az egymástól szinte végtelen messzeségbe pörgő részecskék nem információs alapon „tudnak" egymásról, hanem azért, mert soha nem váltak el - együtt vannak.

Ennek az összekapcsoltságnak a legrejtélyesebb része, amikor valakivel először találkozol az életben, s bizonyos vagy benne, hogy „ismered", nem először látod. Mintha nem most bukkanna fel először, hanem visszajött volna, és most itt van megint. Előző életek villanásai ezek. Minél éberebb a lélek, annál bizonyosabb benne, hogy itt most nem kezdeni, hanem folytatni fogunk valamit.

Volt már ilyen élményed? Tapasztaltad például, hogy elvesztettél valakit, meghalt, akit szerettél, s mégis úgy élted tovább az életedet, mintha továbbra is látna téged? Érezted, hogy bizonyos dolgokat nem tehetsz meg, mert „mit szól hozzá ő"? Kifejezetten tudtad, mit gondol rólad! Tudtad, hogy meg akar óvni valamitől, biztat, vagy nagyon nem tetszik neki, amit tenni akarsz.

A szeretet mindent kibír - egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk - és vége!? Vége, örökre?! Soha nem lesz többé?! Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért, mert egyszerűen természetellenes.

Az, hogy a testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán egy rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Olyan értelmetlen, hogy nem lehet igaz! Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket - mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha!

Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepében, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló.

/Müller Péter/