Székely János

ITT ÉS AMOTT

- Mondd, lélek, mondd, miféle tájra

Sóvárogsz mindenek felett?

Hol tudnád még így-úgy leélni

Nehéz gyötrelmű életed?

Hol gondolod, hogy szenvedésed

Búsongó bánattá foszol?

Hol élnél? Merre vándorolnál?

Hová, hová kívánkozol?

Élnél-e ott, ahol liánok

Hálózzák át a nyüzsge fát,

És rőtek, lázasak az estek,

És kéjesek az éjszakák?

Ahol bugyborgás kél a lápon,

Mert lent az ős gonosz szuszog,

S a víz gyűrűzve ring a partra,

S hullámzanak a lótuszok?

Vagy ott, ahol örök a csend és

A vége-nincs mezők hava,

S hat hónapig dereng a nappal,

Hat hónapig az éjszaka?

Ahol az ős, titokzatos fény

A dermedt égen áthasít,

És csöndesen alábocsátja

Jég-orgonája sípjait?

Vagy inkább ott, ahol a fjordok

Sötét vizére hull a fény?

Ahol szilaj gulyák rohannak

A végtelen pampák füvén?

Ahol ködöt pipál a tajga?

Ahol kolompok hangja szól?

Hol élnél, merre vándorolnál?

Hová, hová kívánkozol?

- „Tudom, ahány vidék, megannyi

Sokféleség és tarkaság,

Milyen sokarcú is a föld – de

Milyen egyforma a világ!

Egyforma itt az ember, s benne

Egyforma lét gyötrelme forr.

Hogy merre mennék én? Semerre.

Hol élnék szívesen? Sehol.

Ha még kívánnék önmagamnak

Akármit is ez volna csak;

Pár ifjú bükk egy honni dombon,

Alatta rét, ezüst patak,

Viskó, hol senki sem vitatná,

Mit érünk, mit miért teszünk,

S átalhatnók én és az enyéim

Szelíd, együgyű életünk.

Hatalmas volna ott a reggel,

A nappal csendes és csodás.

Puhán verődne ablakomhoz

Az esteli szárnycsattogás…

… S ha még megesnék, hogy magányom

Az emberek közé viszem:

Volnék egy ősi álom árnya,

Egy idegen ország királya,

Akit nem ismer senki sem.”