VARJÚ IMRE

plébános emlékezései a karácsonyról

/A budapesti Ibolya utcai kápolna nyugalmazott plébánosa

2012. november 26-án ünnepelte 80. születésnapját/

 Az első karácsonyai az Endrőd melletti Csejtpusztára vezetnek, ahol a szentesték semmihez sem hasonlítható hangulatban teltek.

Az angyali csíktészta íze

„A novemberben leesett és márciusig megmaradó hó, a fehér csönd, a korai sötétedés, a petróleumlámpa adta fényecske élesen él az emlékezetemben. Hárman voltunk a szüleimmel, s már korán megkezdtük karácsony emlékezetét, amely csak a gondolatainkból állt, egyébként eszköztelen volt. Az és annyi volt belőle a miénk, amennyire a lelkünkből tellett.

 Persze nem volt ez kevéske, mert azért szépen felöltöztünk, még ha a legegyszerűbb módon is. Nem zavart senkit, hogy nem összkomfortban éltük meg azokat az órákat, s az sem, hogy a rádió helyett a mi hangunk szólt a kis Jézus felé. Karácsonyi dalokat dúdoltunk, hol közösen, hol csak úgy, saját magunknak. Mondom, eszköztelen karácsonyok voltak ezek. Állt ugyan fenyőfa, de majdcsak pucéran, mert mivel díszítettük volna fel? Szaloncukrot nem lehetett kapni arrafelé, legföljebb a városban. Az viszont tizenegy kilométerre volt… Szentestén akkoriban még böjtöltek az emberek, mi is csíktésztát ettünk, amit azért neveztünk így, mert csíkokra volt felvágva. Méz került rá, ez volt az ünnepi étek. Úgy is hívtuk, angyali csíktészta. Olyan szentesték voltak ezek, amelyeket senki nem tudott elvenni, elrontani. Ezért is élnek a legszebb emlékeim között.”

1956. június 17-én Vácott szentelték pappá, hogy másfél évvel később a Markóban, a rabtársaival élje meg a betlehemi születést.

A vigasztalás karácsonya

„Amikor a forradalom évében pappá szenteltek, nem gondolhattam, hogy másfél év múlva a Markó nyolc négyzetméteres cellájában leszek tizedmagammal… Egy vaságy, két szalmazsák. Ennyi volt a berendezés, ezekre csak ráülhettünk, a falnak nem támaszkodhattunk neki. Férfiemberekkel voltam együtt, akik végigsírták az estét. Kivételt csak én jelentettem, mert akkor ki adott volna nekik vigaszt? Egyetlen lehetőségünk maradt, ezt nem tudták elvenni tőlünk. A gondolatainkat, az emlékezést. A cellatársaim tudták, hogy pap vagyok, így hozzám fordultak jó szóért. Az őrzőink, felfogva, hogy mennyire nehéz nekünk mindenkitől elzárva, érző emberként viselkedtek velünk. Persze ott és akkor már a legkisebb érző pillantást is úgy éltük meg, mint szeretetet. Az éjszaka mindig szép álomban, otthon telt. Csak aztán eljött a reggel – bár tudtuk, nem tarthat ez örökké így…”

Örökké nem is tartott, de éveken át igen… A hatvanas évek legvégén aztán az atyát Nógrád megyébe, Borsosberénybe vezérelte a sorsa.

Tíz év a jó palócok között

„Olyan palócokat zártam a szívembe, akiket vittem magammal akkor is, amikor más helyre szólított a szolgálat. Borsosberény katolikus község volt, sok őszinte emberrel. Félték a Jóistent, becsülettel élték a napjaikat. A kis templomunk oly hideg volt, mintha a szabad ég alatt lettünk volna telente. Az éjféli misék ezért nem is éjfélkor kezdődtek, hanem legalább egy órával korábban. Akkor jöttek, hogy beleheljék a templomot. Meleg, szép ünneplések emléke köszön vissza nagy rendben. Mindenkinek megvolt a maga helye. A férfiemberek fönt a karzaton, az öregasszonyok a padsorokban ültek, a fiatalabbak meg a lányok álltak. Nyílt tekintetű emberek néztek az arcomba, amikor beszélgettem velük. Az ötvenes évek sötétsége után boldogság volt az együttlét ilyen emberekkel.”

 A hetvenes évek végén Imre atya hazaérkezett, ha nem is Csejtpusztára, de oda, ahol sajátjuknak érzik őt ma a hívek. Előbb huszonöt év a pestszentlőrinci főplébánián, majd hét év a Mátyás-templom plébánosaként, hogy aztán hazajőve itt, Lőrincen vonuljon nyugállományba 78 évesen, majd legyen az Ibolya utcai Szent József-kápolna plébánosa.

Szenteste a Megváltóval

„A korábbi karácsonyok, ahogy mondtam, eszköztelenek voltak, a hit vitt előre bennünket. Az idő múlásával miénk lett az összkomfort, de ezzel együtt is mindig itt van az ördög a maga gonoszságával. Az sosem alszik, ünnepet rontani meg különösen szeret… Nem egy áldoztatáskor találkoztam olyan fiatalemberrel, aki alkohol vagy kábítószer hatása alatt állt. Ha időben észrevettem, rajzoltam egy keresztet a homlokára, s odasúgtam neki, hogy jöjjön be hozzám, beszéljük meg. A Mátyás-templomban nemegyszer sátánisták szájába került a szentostya, akik aztán megszégyenítették Jézus testét. Sajnos a világ nem jó irányban változik. Ahogy múlnak az évek, úgy hagynak itt egyre többen. December 24-én délelőtt a temetőbe megyek. Számot vetek a halottaimmal, a lelkükkel, imát mondok értük. Aztán hazajövök, s nem leszek egyedül. Velem lesz a Jóisten, a betlehemi Jézus. Úgy, mint az év minden napján.”

 /RF/