Karácsonytól - a fenyőünnepen át a - Karácsonyig

Félévszázados „ünnepi félregondolásaink”

Egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb – egyházi és családi ünnepünk a Karácsony.

Ama Kisded, a Megváltó születése minden jóérzésű ember lelkében egyet jelent a szeretet, a minden bánatot letörlő remény, az örök fény jelenvalóságával. Kapaszkodó ez mindennapjainkban, de főképp a december sötétlő, adventi vasárnapjainak várakozó csöndességében.

Így van / volt ez évszázadok óta, hisz immár a 2013. év végét mutatja a világ nagyobb felén a naptár, jelezve, hogy Jézus Krisztus, a Megváltó (Immanuel) 2013 évvel ezelőtt a betlehemi jászolban megszületett.

Az Isteni Szeretet testet öltött, hogy aztán megélt 33 esztendejével megtanítson bennünket is a legnagyobbra: egymás békés megbecsülésére, egymás jóakaratú szeretetére. December 24-én este a karácsonyi asztalt és a feldíszített fát körülállva az ünnepi fényben örömmel hirdethetjük a megtestesült jóhírt:

„Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!”

Így van ez rendjén évszázadok óta, bár volt néhány évtized a mi közép-kelet-európai történelmünkben is, amikor tudatos agymosással, a „szocialista ember öntudatára” hivatkozva felejtetni, átnevezni szerették volna az egyházellenes főideológusok.

Ha meggondoljuk, bizony a Karácsony az az ünnep, amellyel sem a huszadik, sem a huszonegyedik század egyik európai politikai rendszere sem tudott / tud igazából mit kezdeni.

A kommunista rezsim számára az ateizmus filozófiai zsákutcája okán eleve értelmezhetetlen volt. Betiltásának kudarcát azonban nem merték vállalni, ezért elnevezték fenyőünnepnek, nem értvén meg semmit a karácsony alapvető lelki üzenetéből, jelentőségéből. Valójában a másik materialista alapokon nyugvó rezsim, a kapitalizmus társadalmai is hasonló értetlenséggel / félreértelmezéssel néznek az ünnep elé. Pusztán a vásár, az üzlet, a profitszerzés lehetőségét látják benne. Mintha Madách Az ember tragédiája című műve londoni színének képsorai elevenednének meg előttünk a maguk kicsinyes, piaci ricsajával és tülekedésével, a pénz utáni gátlástalan törtetésével, „a haszon minden előtt” életbölcsességével. Az egymásra való odafigyelés, az őszinte szeretet kifejezése a tolongásban, a rohanó készülődésben legtöbbször elvész.

A karácsony azonban nem a fenyő, nem a vásár, még csak nem is a túlzott ajándékozás ünnepe, hanem annál sokkal több. A SZERETET és a lelki BÉKESSÉG ünnepe. December 25-én több mint kétezer évvel ezelőtt ama szegényes istállóban a maga fizikai valóságában is testet öltött a Fény egy Kisdedben. Ő lett a kereszténység alapítója, minden keresztyén vallásnak tartópillére.

Azóta sokat lépett előre a világ, de csak külsőségeiben. Gondoljuk csak el, az esztendő legnagyobb, legbensőségesebb családi ünnepe mennyi „ideológiai buktatót” rejthet! Bizony van helye a világnak, ahol tilos adventi koszorút készíteni, az adventus Dominit ünnepelni, majd a negyedik gyertya lángjának fellobbanása után karácsonyfát állítani.

Miért? Mert az álságos tolerancia jegyében tekintettel kell lennünk például a muszlimokra és egy sereg más vallásra, akiknek „fáj” a keresztyén Európa. Ez a „félelem” vagy „fájdalom” nem újkeletű. A fenyőünnep a szocialista rendszer idején – az ezerkilencszázötvenes évek elejétől egészen a kilencvenes évekig – egy úgynevezett karácsonyt helyettesítő ünnep volt Magyarországon is. A fenyő a Télapó ajándéka volt, a Gyed Maroz (Fagy Apó) örvendeztette meg az ifjúságot hosszú esztendőkön át. (Halkan kél bennem a kérdés: vajon ma is még hány hivatalos helyen, iskolában, óvodában tartanak fenyőünnepet és várják a Télapót?)

Néhány nemzedék felnőtt ezzel az ámítással, ezzel az ”ünnepi félregondolással”. Tudatos volt ez az agymosás.

Ma, 2013-ban - ha belső igényünk van rá - ismét a karácsonyvárás- és ünneplés, a Megváltó születésére való emlékezés misztériuma járhatja át a lelkünket. Elmehetünk az ünnepi misére, istentiszteletre, békesség töltheti el a szívünket. Hívő emberként felemelhetjük a fejünket. Sőt, a karácsonyi ragyogásban megláthatjuk azokat is, akik annak idején a Télapót zengték, de keresztyéni bölcsességgel és szeretettel megadatik, hogy megbocsássunk nekik.

Bizakodjunk, hogy a mai fiatal és idősebb felnőttek az igazi Fényt látják , nem a talmi ragyogást; lelkükben őszintén érzik a karácsonyi meghitt békességet, a jóakaratot - a Megváltó megszületését! És bizakodjunk, hogy gyermekeiknek már ezt adják tovább!

Ezzel a reménnyel kívánunk Minden Kedves Olvasónknak áldott, békés, szeretetben gazdag karácsonyi ünnepet!

/Szerkesztők/