BARÁTSÁGRÓL, SZERELEMRŐL...

A barátság az egyik legjelentősebb életkapcsolat.

A barátságban két lélek egymásba ömlik, és egyik a másikkal meggazdagodik. „Annyi életet élek, ahány barátom van.” – mondotta egy antik bölcs.

Semmi sincs, ami annyi nagy és tiszta örömöt okozhatna, mint egy másik léleknek önzetlen bírása. A lélek drágább, mint az ékkő, rejtelmesebb, mint a csillag, és ritkább, mint a korona. Ezért nagy áldás egy lelket barátul bírni. Örülni mélységének, titkainak, csodálni örök törvényeit, s ujjongani e műremek felett, amit Isten maga alkotott, és maga is ujjongott alkotása felett.

De ennek a barátságnak kísértései is vannak. Hatalmat vesz rajtam a másik lélek, vagy pedig én veszek hatalmat rajta. Ha a másik lelke erősebb, akkor hibáinak, fogyatkozásainak, emberi gyarlóságainak öntudatlanul is követője, másolója leszek. A megromlott emberi természet kétszeresen kísért: magamban és a másikban. Ha pedig én vagyok erősebb, óriási felelősség terheli a vállam: vajon jótevője vagyok-e társamnak? Jobbik énje szólal-e meg bennem, felfelé emelem-e, és segítek-e neki küzdeni alacsony, sötét hatalmakkal szemben?

A barátságnak, a szerelemnek közös vonása a választás. A gyermek nem választja szüleit, testvéreit, de a felnőtt, sőt a felnövekvő is választhatja és választja is, kivel barátkozik, kibe szeret bele. Mert már eleve sejti – arcokból, alkatokból, viselkedésből - kit nem kedvel, s ki iránt érez vonzalmat.

A választás kétféle lehet: hirtelen vagy lassan kibontakozó. De általában ösztönös, szinte telepátiaszerű. Az ember nem spekulál rajta, nem következetesen cselekszik, hanem csaknem akaratlan vonzódásokból. (Leginkább a szerelemben, de többnyire a barátságban is.)

Másik közös vonás barátságban, szerelemben a két ember közötti ilyen vagy amolyan szoros, olykor életre szóló kapcsolat. És az is, hogy kiemel két embert a sokaságból, a sokfelé irányuló, lehetséges szálakból, kapcsolódásokból, s időlegesen vagy véglegesen egymás közelébe hozza őket. Jóval közelebb, mint az másokkal lehetséges. Ez ezért van, mert a barátság fő, talán legfőbb ellenszere ki-ki teljes elmagányosodásának.

Az igazi barátság nemcsak egymásnak teljes értése, főként szellemi vagy életviteli téren, többnyire érzelmileg is, hanem egymás megsegítése, mondhatni, egymás énjének kiegészítése.

A barátság alapja azonban csak a kölcsönös megbecsülés lehet, s az egy szinten, az egy rangon levés. Természetesen emberi, és nem társadalmi rangról van szó. Amint az egyik fölötte érzi magát a másiknak, s ezt érezteti is, a másik előbb-utóbb visszavonul, sőt megsértődik. Vagy visszavonul és megsértődik a másik, aki fölényben véli magát, majd kiderül, hogy nincs is fölénye – esetleg már eleve nem is volt, csak hitte. Ezért barátságok mélyén nemegyszer titkolt viaskodás is folyik, s ez csak később válik, ha válik, nyilvánvalóvá.

A barátságok nemcsak szellemiek, nemcsak értelem és tudás szövi őket, hanem talán kezdettől, de később mindenképpen érzelmek is táplálják őket. Az ember általában szereti is barátait, a szeretet pedig érzelem.

Az érzelem s nyomában a szeretet a barátságban többféleképpen keletkezhet.

A gyakoribb, hogy tartós barátságok során a barátok szükségképpen meg is szeretik egymást, az érzelem – mondhatni - követi és később átszövi az értelmi kötődést.

A másik és ritkább: a hirtelen összetalálkozás két, egymásnak hirtelen felnyíló ember között. De az ilyen veszélyesebb. Az, akin az érzelem gyorsan kitör, később is ilyen lesz, mások felé is hamar fordul, sőt elhagyja az embert, ha mások számára érdekesebbek. S ezért talán a legmaradandóbb és érzelmileg is a legmegalapozottabb barátságok azok, amelyek a gyermek- vagy ifjúkorban keletkeztek.

A szereteten kívül azonban másfajta érzelmek is jelen lehetnek két ember kapcsolatában. Ilyen az indulat, a rajongás, a gyűlölet – ezek már az érzelem felső, élesebb és ártalmasabb fokai. Ezek is így vagy úgy többé-kevésbé átszövik, táplálják a barátságokat. Még inkább, sőt mondhatni, egyedül ezek táplálják a szerelmet. A szerelmet, ami oly könnyen fordul gyűlöletté. A szerelmet, ami felsőfokú megjelölése két élőlény érzelmi kapcsolatának.

Ám a szerelem többnyire háborgat is, féltékennyé tesz, szenvedéseket, sőt gyötrelmeket okoz. Olyan, mint a láng, közelléte jólesik, de még közelebb érve hozzá, éget. A valóságot - ha van - torzítja, még ha gyakran szépíti is. Azt sem tudjuk biztosan, kit szeretünk igazában: a másikat-e vagy önmagunkat. Talán csak arra vágyunk, hogy szeressenek. Valakit bekebelezni, magunkénak tudni akarunk, a magunk egy alkatrészének, s ez nehéz, mert ellenállásokat, elriadásokat kelt a másikban. Az is, ha túloztuk, túlköltöttük magunkban a szerelmet, mert ez később feszültségeket, csalódásokat okoz. Leginkább, ha hirtelen lobbant fel bennünk a láng egy másik iránt. Nemegyszer pedig már eleve elképzeltünk egy szerelmet, sőt valakit, akit szerethetnénk, s azt hisszük, ő az igazi. Majd úgy látjuk, mégsem az. Ha túlságosan is csodáljuk, képnek alkotjuk a magunk számára, sőt, igazában képzeletünk alkotta meg, akkor még nehezebben jutunk valóságosan is birtokába. Ha fölénybe kerülünk, s a másik kiszolgáltatottá, akkor az szenved; ha ez fordítva történik, úgy mi. Sőt, mondhatnánk: kiszolgáltatottakká leszünk mindenképpen, éppen az erős érzelem miatt. S ha lemondani kényszerülünk, erre szánjuk magunkat, akkor a csalódás, az emléke rág – valaminek, az elképzeltnek az elvesztése. A bánat, a rezignáció, ami ezt követi, az érzés, hogy szegényebbekké váltunk, talán már örökre. Így vagy úgy mindenki találkozott, találkozhatott ilyesmikkel a szerelemben – ha nem, akkor igazában nem is lehetett szerelmes.

A szerelem szoros kapcsolatba kerülhet a barátsággal. Ez akkor történik meg, ha az egymást megértés, egymásrautaltság fokozódóan vagy éppenséggel egyoldalúan érzelmi töltést kap. A kétféle elem ekkor keveredik.

Előbb az értelemé, az észé, a szellemé a szó, az a hatóerő; majd színesedik, érzelemmel telítődik, szerelembe fordul a megértés a kölcsönös megértésből eredő egymásra találás folytán.

A másik eset: előbb a szerelem, a hevület; majd megismerve - mélyebben megismerve testileg, lelkileg - egymást, a mind bensőségesebb kapcsolat: egymásban az esendőségnek is a megismerése. Mert éppen a másik esendősége az, ami leginkább szeretetre, megsegítő készségre s így önmagunkból kilépésre késztet. Hiszen a fölény nyomaszt, az alárendeltség érzete bántó. A megsegítés eredménye viszont – érzelmi kötődés esetében – a lélek legmélyebb rétegeiben jó érzést, a támogatottság és a támogatásra képesség érzését kelti. Mindez olyan, mint egy növény, mely kezdetben virágokat hajtott, majd gyümölcsöt terem. Ágai megerősödnek, a földben, a mélyben a gyökerei is, s az embert nem az önszeretet, hanem az igazi, a másik sugárzó szeretete hatja át.

Az ember örök vágya, hogy magányát – eredendő magányát, a kezdettől mindvégig rá leselkedő magányt - megoszthassa másokkal, legalább még egyvalakivel.

S ha ez sikerül, az maga a boldogság.

 /Ravasz László és Granasztói Pál írásai nyomán PPL/