LEV NYIKOLAJEVICS TOLSZTOJ

(1828 - 1910)

Közismert tény, hogy egy gondolkodó életútja bizonyos mértékig meghatározza az általa létrehozott eszmerendszert, és a megszületett gondolat már születése pillanatától befolyásolja a gondolkodó életfelfogását és ez által alakítja életkörülményeit - feltéve, hogy a gondolkodó meg akar felelni a saját eszmeisége támasztotta feltételeknek. Életfelfogás és életút tehát hosszútávon kölcsönösen meghatározza egymást. Nincs ez másként Lev Nyikolajevics Tolsztoj esetében sem.

A fiatal Tolsztojban az elemi törvények iránti érzék mellett az önelemzés képessége volt a másik, egész életpályáját meghatározó adottság. Kora ifjúságától haláláig egyszerre élte, szemlélte, megítélte és korrigálta önmagát, s ez a képessége művészi eljárássá lényegült az alkotás folyamán: tökéletesedésében érzékelte az ember tudatos lelki életét, s mivel központi hősei többnyire őrá hasonlítottak, írásaiban saját magát formálta remekművé. Teljesen kiadta titkait a világnak, munkássága hatalmas napló, egy élet belső képe megszakítás nélküli mozgásban.

A törekvés egy felsőbb cél és értelem felé Tolsztojnál nem kitervelt gondolat, hanem belső indíték, amelyet mint eshetőséget hozott magával, majd később felismerésként képviselt. Ez az eshetőség már kezdettől megszabta művészetét, mielőtt még igazán értette volna is, mi ez a cél és mi ez az értelem, amelyről végül a felbomlással szemben az egyesítés eszméjétől vezetve írt.

Nem egy személyes tulajdonsága és a külső körülmények egyaránt akadályozták annak felismerésében, hogy minek a nevében kell élnie és alkotnia. A rossz kísértésében élt folytonos ellentmondások között, amelyeket annál inkább legyőzni kívánt, mennél inkább érezte saját gyengeségét, és látta kora gyávaságát az erkölcsi igazságok belátásával szemben. Ez persze nem ment könnyen, sőt élete vége felé egyre nehezebb lett. "Prófétai" tevékenységét sem családja körében, sem az irodalmi berkekben nem nézték jó szemmel. A próféták sorsa jutott neki osztályrészül: családja elfordult tőle, barátai megtagadták, ellenségei misztikus forradalmárnak kiáltották ki.

"Ön bizonyára nem is gondolt rá, de el sem tudja képzelni, mily egyedül vagyok, s hogy az, amit igazi énemnek tartok, milyen mély megvetést vált ki környezetemből." - írta egy ismeretlen levelezőtársának.

Tapasztalnia kellett, hogy szava, mint az emberhez intézett szó, a legtöbb ember számára üres beszédnek hat, vagy legjobb esetben kivihetetlen, tehát elvetendő tanításnak. Tolsztoj tudta, hogy a prófétának az igazságot saját példájával kell igazolnia; ezért is próbálta saját magát, az alanyt, aki tanít, önmaga tárgyává, tanítása eredményévé is tenni, hogy beszéde ne üres beszéd legyen, és ne lássék kivihetetlennek a kivihető. Életét megpróbálta hát átalakítani, leegyszerűsíteni, hogy életvitele és eszméi ne kerüljenek szembe egymással. Ám ez is kevésnek bizonyult. Az egyszerű orosz paraszt azt várta Tolsztojtól, hogy teljesen szakítson környezetével, és költözzön közéjük. Egyre erősödött benne az elhatározás, hogy megszabaduljon nyomasztó, ellentmondásos helyzetéből, és megmentse - mint írja - a saját lelkét és élete célját.

"Fais ce que doit, advienne que pourra" - "tedd, amit kell, lesz, ami lesz - ez a mély bölcsesség kifejezése” - írta Tolsztoj Ernest Crosby amerikai publicistának.  "Mindenki kétségtelenül tudja, mit kell tennie, de hogy mi történik, azt egyikünk se tudhatja. S ezért már nemcsak az vezet bennünket ugyanide, hogy meg kell tennünk, amit kell, hanem az is, hogy tudjuk, mit kell tenni, viszont egyáltalán nem tudjuk, mi fog történni, és mi következik cselekedeteinkből."

 Így őrlődve, s ennek tudatában bár, de szigorú belső erkölcsi parancsát végül is követve lemond összes ingó és ingatlan vagyonáról, s "közkinccsé" teszi valamennyi írását. Végül szakít környezete fényűző életmódjával, és 1910. október 28-ára virradó éjjel örökre elhagyja otthonát.

Jasznaja Poljanát ugyan elhagyta - lopva, éjnek idején menekült - de Asztapovo falunál meg kellett állnia. A vonaton, mint köztudott, belázasodott, nem tudott továbbutazni. Az állomásfőnök szobájában halt meg egy hét múlva.

Betegségének, majd halálának hírekor a nemzeti megdöbbenést meglehetősen ízléstelen, a családi ellentéteket kiszínező híresztelések kisérték - főként a sajtóban - „futásának" okairól.

 Mértékadó vélemények szerint az orosz írók közül Tolsztoj szervezte meg magának így a legnagyobb halált: "futásával" alkotó és szellemi pályáját hitelesítette, egyensúlyt teremtett élete, gondolkodása és művészete között; eszméi követésében teljesítőképessége határáig ment.

 Török Endre szerint "a társadalmi és családi viszonyok Tolsztojt végül is arra késztették, hogy elhagyja régi életét, kifejezve, hogy egy ártalmas világban az ember csak akkor képes helytállni önmagáért, ha a lelkiismeretén kívül semmihez sem ragaszkodik."

Nos, Lev Nyikolajevics Tolsztoj azon kevesek közé tartozik, aki megélt életében haláláig hű maradt a maga hirdette eszméihez, miközben sok ezernyi sorával a világirodalom klasszikusa, egyik legolvasottabb írója lett.

De ki is volt ez az előkelő származású, mégis a művészi pályát választó, sajátos gondolkodású, nem mindennapi életet élő írófejedelem?

Az orosz évszázadok folyamán az elődök óta úgyszólván minden nemzedékben akadt egy nevezetes Tolsztoj. Hadvezérek voltak vagy államférfiak, de mindig a legfentebbiek között, grófi címet viseltek, kiterjedt birtokaikon jobbágyseregek közt uralkodói hatalommal éltek. És a romantikus korszaktól, tehát a XIX. század legelejétől fogva nemzedékről nemzedékre kivált belőlük egy-egy valóban jeles író vagy költő is. A nagy emberek, nagy írók hosszú sorából emelkedik ki, s magasodik az emberi szellem legmagasába Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a Háború és béke, az Anna Karenina, a Feltámadás és mellettük könyvespolcnyi remekművű regény, elbeszélés, novella, dráma, mese, elmélkedés, sőt jó néhány tankönyv írója.

A Jasznaja Poljana-i birtok, ahol 1828. szeptember 9-én meglátta a napvilágot, és később a szétágazó családban rámaradt, már nem tartozott az arisztokraták országnyi uradalmai közé, itt nem ezrével, csak százával számolták a jobbágyokat, de azért gondtalan életet biztosított volna akkor is, ha ura semmi mást nem akar, mint földesúrnak lenni.

Tolsztojt azonban már kora ifjúságától fogva hajszolja a hivatásvágy. Fiatalon árvaságra jutott, de jó nevelők, főleg érzékeny lelkű és művelt asszonyok irányították. Korán ragadnak rá az idegen nyelvek, és egyre több nyelvet akar tudni, közben jogásznak is készül, izgatja a pedagógia, érdeklődik a gazdálkodás modern módozatai iránt, és serdülő gyermek kora óta akar minél többet tudni az emberekről. Arisztokrata létére már a korai időktől fogva szeretettel fordul a parasztok felé. Később már a parasztok szemével és szempontjaiból nézi az egész világot. Hanem amikor fiatalemberré serdül, bekerül az úri körök léha társaságaiba, és szenvedélyes túlzásokkal éli a mulatozós, kicsapongó életet. De nyitott szemmel és éles elmével néz körül ezekben a társaságokban is. Az úri otthonok, a nemesi udvarházak, a nagy hagyományú családok, a kivilágított táncos szalonok ugyanúgy jól megismert helyszínei lesznek majd a Tolsztoj-regényeknek és -elbeszéléseknek, mint a muzsikok viskói vagy a végtelen szántóföldek.

Amikor megcsömörlik a társaságoktól, hirtelen fordulattal katonának áll. Vakmerő katona, a csatatéren is hajtja a belső tűz. Harcol a Kaukázusban, majd hadnagyként éli végig a krími háborúban Szevasztopol ostromát.

Már korábban is írt, a jó szeműek már észrevették tehetségét, de a kaukázusi és a szevasztopoli élmények bontották ki benne a nagy ábrázolót. Személyes emlék egyesül itt történelmi távlattal és emberismerettel. Stílusa pedig kezdettől fogva művészi igényű, gazdag és szemléletes nyelvű. Még nincs harmincéves, de már nevezetes író. A hadseregtől megvált. Tudja már a teendőjét.

Író és pedagógus. Ez a pedagógusság nem mellékes az életében. Nemcsak elméleti gondja a népnevelés, hanem maga is iskolát alapít a birtokán, tankönyveket ír, személyesen oktat.

Egy nagyobb európai körút után hazatérve, tudomásul véve a nyugati országok 1848-as forradalmait és a forradalmak vérbe fulladását, ismerve már a cári önkényt is és a nyugati polgárság ridegségét is, kritikusan szemléli az egész világot. Egy ízben megkísérti a vágy, hogy mindörökre kivándoroljon a cárok birodalmából, de visszariasztja az a polgári világ, ahová onnét mehetne.

1862-ben feleségül veszi a nála tizenhat esztendővel fiatalabb, német származású moszkvai orvos leányát, Szofja Andrejevna Berszet, aki a nagy írónak nem csupán hitvese, de munkásságának alázatos „kiszolgálója” is lett (szinte minden regényét ő másolta gyöngybetűkkel a nyomda alá rendezve).

Közben pedig 1862-ben ünnepli Oroszország a Napóleon felett aratott győzelem ötvenedik évfordulóját. Ez adja a nagy tervet, hogy felidézze azt az egész félszázaddal korábbi világot, amikor sok minden kezdődik mindabból, ami a későbbi orosz történelmet meghatározza. Két évig csak tervezget. Majd 1864-tol 1870-ig (hatévi megfeszített munkával) írja a Háború és békét.

Nagyon sok olvasó akad, akit ha megkérdezünk, hogy melyiket tartja a világ legjobb, legszebb regényének, habozás nélkül vágja rá, hogy a Háború és békét. Kétségtelen, az elbeszélő prózának ezeréves távlatokban is ez az egyik legfőbb műve. Ahányszor olvassa az ember, annyiszor talál újat és újat benne. Történelmi regény egy korszakról, hanem abban az ábrázolt korban felvonul a társadalom minden rétege. Férfiak, nők élik életüket a veszélyes történelemben, szerencse és balszerencse váltakozik, érzelmek erősödnek, gyengülnek, indulatok törnek fel, meghitt szerelmes pillanatokat nagy távlatú csataképek váltanak. A férfi olvasó szerelmes lesz Natasába, személyes barátságot köt Andrej Bolkonszkijjal és Pierre Bezuhovval. Meggyászolja Andrejt, amikor elesik a csatatéren, és együtt örül Pierre-rel, amikor végre ő lesz Natasa férje. — Ez az a nagy terjedelmű könyv, amelyet nem lehet abbahagyni — mert Tolsztoj lebilincselő író —, és nem elegendő egyszer elolvasni, részleteiben is olyan gazdag mű, hogy az ember csak újra meg újra olvasva veheti birtokába. Ezen a művészi színvonalon nem lehet túlemelkedni, ez az írni tudás teljessége.

És Tolsztoj képes volt tartani a színvonalat.

 Az Anna Karenina ha nem is olyan dúsgazdag, sokágazatú, s nem törekszik ilyen teljességre, talán még szebb regény. Egy tragikus szerelem körül kitárul a már polgárosodó orosz földesúri rend világa; különféle otthonok, családok és útlehetőségek kerülnek elemzésre. Anna férje, szerelme és jó barátja — Karenin, Vronszkij és Levin — a maguk egyszeriségében három magatartást is jelképeznek. Annába pedig ugyanúgy beleszeret az olvasó, mint korábban Natasába. Az Anna Kareninát jó olvasni.

Tolsztoj gondolkodásra készteti olvasóját, megmutatja a gyötrő gondokat, de nem gyötri az olvasót. Ennek az eszméi szerint oly zordon prófétának, ha regényt ír, olyan derűje van, mint magának a természetnek. Holott gyakran ír a lelkiismeret benső kínlódásairól, mint nagy regényében a Feltámadásban is, de számos kisebb terjedelmű elbeszélésében is. A halál is mindig jelen van.

 Szorongatóbb képe az emberi elmúlásnak aligha akad, mint amilyen az Ivan Iljics halála, az egyik legkiválóbb kisregénye, melynek központi kérdése: hogyan érdemes élni, ill. hogyan nem szabad élni?

Erre a kérdésre kapjuk meg a választ a műből – „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.”  Így foglalja össze az író hőse egész sorsát.

Ivan Iljics minden tekintetben középszerű ember, tökéletes hivatalnok volt. Házasságának első évei boldogságban teltek, de aztán egyre nyomasztóbbá vált kapcsolata feleségével. Gyakran veszekedtek, ami miatt Ivan Iljics a munkába menekült. Egyre feljebb került a hivatali ranglétrán – igazi csinovnyik volt, igyekezett megfelelni főnökeinek -, így hamarosan magas beosztású ügyész lett. Az új lakását rendezte be éppen, amikor beütötte az oldalát, melynek következtében egyre erősebb fájdalmai támadtak. Ahogy betegsége egyre előrehaladottabb állapotba kerül, úgy szűkül be a regény tere; végül a színhely már Ivan Iljics betegszobája. A szereplők is egyre fogynak, s végül már csak Geraszim, a muzsik szolga marad mellette. Legjobban az fáj neki, hogy mindenki hazudik; mindenki tudja, hogy meg fog halni, de senki sem mer szembenézni az elkövetkezendő halálával az egyetlen Geraszimot és a fiát kivéve, akinek a szemében meglátja a szánalmat.

Fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt számára erkölcsi szenvedése, elrontott, bűnös és közömbös életének tudata. Halála előtt azonban megvilágosodik Ivan Iljics tudata – meglátta a Fényt -, rájött, hogy úgy kellett volna élnie, hogy másoknak ne okozzon fájdalmat, sőt, örömöt szerezzen. És lelkében feltámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a világ összes szenvedője iránt. Erkölcsileg megtisztult, eltűnt a fájdalom, a halálfélelem, s megigazulva, boldogan halt meg

Tolsztoj ebben a kisregényében is a tolsztojánizmus igazságait hirdeti: a szeretetet, az emberséget, az erkölcsi tisztaságot. Ezeket a tulajdonságokat ő maga az egyszerű muzsikban és a gyermekekben vélte felfedezni.

Az a nagy orosz realizmus, amely Gogollal kezdődik, és nyomában oly sok nagy és nagy hatású írót adott a világirodalomnak, Tolsztojjal emelkedett a csúcspontjára. Az egész világ feléje nézett, tőle tanult. Semmiféle realista művész igény nem kerülhette és nem kerülheti meg. Társadalom és ember, nagy eszmék és kicsi gondok, világformáló erők és lélekformáló szerelem óriási nagy egységbe fonódik össze műveinek gigantikus épületében. A további utak mind tőle vezetnek. Csehov, a lélek árnyalatainak klasszikus ábrázolója és Gorkij egyaránt őt tekintette tanítómesterének. De rá esküdtek a tőle tulajdonképpen idegen naturalisták is, alakjaira hivatkoztak a lélek búvárai ugyanúgy, mint a falu életének kutatói.

A Tolsztoj-művek ma is sikerkönyvek, szinte mindegyiket megfilmesítették, a ma emberét is megfogják az érdekes egyéniségek, a sajátos háttér -történetek, a fordulatos nagy események és az apró lelki rezdülések.

Másfél évszázad után is talán jobbak leszünk egy-egy művének elolvasása után!

/HG és ZE/