CSAK EGY TÖRTÉNETÜNK VAN...

Egy gyermek megkérdezheti: „Miről is szól a világ története?” Egy felnőtt férfi vagy nő meg kiváncsiskodhatik: „Merre vezet a világ útja? Hogyan fog végződni, és amíg mi is részt veszünk benne, miről van itt szó tulajdonképpen?”

Azt hiszem, egy mese van a világon – csak egyetlenegy -, amely valamennyiünket izgat és foglalkoztat, rémülettel és lelkesedéssel tölt el úgy, hogy a gondolat és ámulat fényes borítékú, folytatásos regényében élünk szakadatlanul. Az emberek mind egy hálóba esnek, a jó és rossz egymásba kuszálódó szövedékében vergődnek – egész életükkel, gondolataikkal, vágyaikkal és törekvéseikkel, kapzsiságukkal és kegyetlenségükkel, nemességükkel és nagylelkűségükkel egyetemben. Az erény és a bűn első öntudatunk láncfo­nala és vetüléke. És ebből készül az a szövet is, amelyben lelkünk utolsó rezdülése végbemegy, minden változás ellenére, amit a földre, a folyókra, a hegyekre, a gazdálkodásra és viselkedésünk módjára erőltetünk. Nincs más történet, csak ez. Az ember, ha már ott tart, hogy lerázza magáról élete porát és pernyéjét, végül csak egyetlen kemény, világos kérdést vet fel: „Jó volt-e az egész, vagy rossz? Helyesen cselekedtem-e, vagy helytelenül?”

Herodotosz, amikor a perzsa háborúról beszél, elmeséli, hogy Krőzus, a sors kegyeltje, korának leggazdagabb királya feltette a döntő kérdést athéni Szolónnak. Nem tette volna fel, ha nem izgatja módfelett a kérdés.

- Ki a legszerencsésebb ember a világon? – kérdezte.

Bizonyára marta a kétség, és megnyugtatásra sóvárgott. Szolón a régi idők három legszerencsésebb emberéről mesélt neki, és Krőzus alighanem oda se figyelt, annyira izgatta a kérdés, hogy vele, ővele mi lesz? És amikor Szolón őt nem említette meg, Krőzus kénytelen volt megkérdezni:

- Hát engem nem tartasz szerencsésnek? Én nem vagyok az?

Szolón habozás nélkül válaszolt.

- Hogy tudhatnám? – mondta. – Hisz’ te még nem vagy halott.

És ez a válasz bizonyára komoran kísértette Krőzust később, amikor szerencséje szertefoszlott, gazdagsága és királysága megsemmisült. És amikor hatalmas máglyán elevenen megégették, talán eszébe jutott Szolón, és talán azt gondolta, hogy bár sohasem kérdezte volna meg, vagy bárcsak ne kapott volna kérdésére választ!

És a mi korunkban is, amidőn egy ember meghal – ha életében vagyonnal, befolyással, hatalommal rendelkezett, és minden külső­séggel, ami irigységet kelt -, az élők számba veszik a halott vagyonát, kiválóságát, munkásságát és mindazt, ami emlékét megörökítheti – akkor is csak egy kérdést tesznek fel: „Jó volt az élete, vagy rossz?” Ami ugyanaz, mint Krőzus kérdése, csak a szavak má­sok. Amikor az irigység megszűnt, a mérőléc csak ez: „Szerették-e, vagy gyűlölték? Halálát veszteségnek érzik-e embertársai, vagy valamiféle örömet merítenek belőle?”

Tisztán emlékszem három ember halálára. Az egyik a század leggazdagabb embere volt, aki foggal és körömmel tört utat magának a vagyon felé, emberek testén és lelkén tiporva, de aztán sok évet szánt arra, hogy visszavásárolja az emberek szeretetét, amit régeb­ben eljátszott – és ebben az igyekezetében nagy szolgálatokat tett a világnak, sőt talán bőségesen kiegyenlítette azt a sok rosszat, amit felkapaszkodása során elkövetett. Éppen hajón utaztam, amikor meghalt. A hírt kifüggesztették a közlemény-táblára, és majdnem mindenki örömmel vett róla tudomást. Többen megjegyezték:

- Hála Istennek, hogy ez a csirkefogó meghalt!

Aztán volt egy férfi, eszes, mint a Sátán, akinek sejtelme sem volt az emberi méltósáról, de annál jobban ismerte az emberi gyengeség és gonoszság minden megnyilvánulását – és ezt a különleges tudását az emberek megrontására használta fel, arra, hogy az embereket megvásárolja, megvesztegesse, elcsábítsa és fenyegesse, amíg végül ő maga nagy pozícióhoz, hatalomhoz jutott. Indítékait most már erények ruhájába öltöztette. Gyakran töprengtem azon, vajon tudja-e, hogy semmiféle ajándékkal sem vásárolhatja vissza az emberek szeretetét, ha egyszer megfosztotta őket önbecsülésüktől. A megvesztegetett ember csak gyűlölni tudja azt, aki megvesztegette. És amikor ez a férfi meghalt, az egész ország visszhangzott dicséretétől, de a felszín alatt mindenki örült neki, hogy elpatkolt.

És volt egy harmadik férfiú, aki talán sok hibát követet el élete során, de egész életét valóban annak szentelte, hogy az embereket jobbá, bátrabbá és nemesebbé tegye, olyan időben, amikor szegények, nyomorultak, megriasztottak voltak, és csúf erők szabadultak a világra, hogy az emberek félelmét kihasználják.

Ezt a férfiút egy kis csoport rettentően gyűlölte. De amikor meghalt, az emberek az utcán sírva fakadtak, és szívük mélyén így jajve­székeltek: „Most mi lesz velünk? Hogy haladunk tovább előre, őnélküle?”

Ebben a nagy bizonytalanságban bizonyos vagyok abban, hogy gyarlóságuk felszíni rétege alatt az emberek jók akarnak lenni, és azt akarják, hogy szeressék őket. Valójában legtöbb bűnük nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy rövidebb úton jussanak szeretethez. Amikor az ember a halál küszöbére ér – akármilyen képességekkel, lángelmével, befolyással rendelkezett is -, ha halálos ágyán nem veszi körül szeretet, akkor élete merő kudarc volt, és halála hideg borzalom. Én úgy gondolom, ha nekem vagy neked választanunk kellene a gondolat vagy cselekvés két útja között, a halálunkra kellene gondolnunk, és igyekeznünk kellene úgy élni, hogy halálunknak ne örüljön a világ.

Csak egy történetünk van. Minden regény és költemény alapja ez a bennünk zajló örök küzdelem a jó és a rossz között. És én úgy érzem, hogy a rosszat mindig újra meg újra kell nemzeni, míg a jóság, az erény halhatatlan. A bűnnek mindig új, friss, fiatal arca van, míg az erény olyan tiszteletreméltó, mint semmi más ezen a világon.

/John Steinbeck: Az édentől keletre (részlet)/