NEMZETI GYÁSZHELYÜNK - RECSK

 

A népek emlékezete, a múltjuk pontos és hiánytalan ismerete a biztos záloga az élhető jövőnek.
Mi magyarok ezzel az emlékezettel - különösen a nemzeti emlékezettel - kissé hadilábon állunk. Most ne vitassuk, hogy ebben mennyiben hibás az aktuális oktatáspolitka vagy éppen maga az úgynevezett „nagypolitika”!
Nem csupán a diákok, de a felnőtt nemzedékek is számtalan esetben hályogos szemmel néznek a múltba és a jövőbe egyaránt, pedig Sütő Andrástól is tudjuk, hogy ”… a múltjából kiforgatott ember hályogos szemmel néz a jövő felé.”
Mindezek annak kapcsán jutottak eszembe, hogy szinte észrevétlenül vettük tudomásul Szent Mihály havának első napjaiban, hogy immár hatvan esztendeje, hogy a „recski munkatábor” szögesdrótjai, kapui megnyíltak. Szűkebb és tágabb környezetemben alig akadt ember, aki hallott egyáltalán valamit is erről, az évfordulós megemlékezés - ami egyébként felemelő és megrázó volt - közel sem kapott olyan visszhangot, mint amit megérdemelt volna.
 A második világháború befejezése után nyolc(!) évvel, 1953 szeptember elején a „magyar gulag” meggyötört, még életben maradt lakói csodával határos módon hazamehettek szeretteikhez.
De mi is volt Recsken, kik kerültek ebbe a mátrai kis faluba? Mi is ez a nagyon sajátos, csak a kelet-európai fül számára érthető „GULAG” kifejezés?
 A gulag a kényszermunkatáborok, -telepek és börtönök hálózata volt a Szovjetunióban. (A gulag szó a Glavnoje Upravlenyije Lagerej - Táborok Főigazgatósága - rövidítéséből ered.) A megfélemlítésre szolgált. Bár szólni róluk nem lehetett, de titokban suttogtak a szörnyűségekről, hisz az áldozatok száma - most már tudjuk -, vetekszik a náci táborok halottaiéval. A háború után még évtizedekkel később is emberek millióit dolgoztatták, éheztették, kínozták halálra ezekben a táborokban. Legtöbbször csak az volt a „bűnük”, hogy nem hittek elég meggyőzően és látványosan a leendő kommunizmus népboldogító eszméjében. Aki oda bekerült az ritkán élte túl. Egyébként az elítélteknek köszönhető több oroszországi vasúthálózat, neves építmények, és még lehetne sorolni azokat az embertelen létesítményeket, amelyekről a 60-as években először Szolzsenyicin számolt be az Ivan Gyenyiszovics egy napja című naplóregényében.
Magyarországon Rákosi Mátyás, mint Sztálin leghűségesebb alattvalója és tanítványa ebben is követte a mintát. Az 1948 után kezdődő kitelepítések mellett (amelyeknek mintegy háromszázezer áldozata volt) internálótáborok sokaságáról adtak hírt a megalakuló ÁVH és a lefüggönyözött feketeautók rémisztő világában. Az országban rettegett minden jóérzésű ember.
 A mintegy 100 kisebb-nagyobb internáló és munkatábor közül a leghírhedtebb a Heves megyei Recsk község mellett emelkedő Csákány-kő nevű hegy kőbányája közelében, az 1950 októbere és 1953 ősze között, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) által működtetett kényszermunkatábor volt. A bírósági ítélet nélkül idedeportált mintegy 1500 fogvatartottat, minimális létfeltételek között dolgoztatták folyamatosan a kőbányában. A rabokat sokszor állati kegyetlenséggel fenyítették, kínozták, éheztették.
A közel kétezer kényszermunkás a magyar társadalom minden rétegét képviselte. Volt közöttük munkás, értelmiségi dolgozó, a hadsereg tagja, korábbi földbirtokos, politikus. Közülük senkit sem állítottak bíróság elé, el nem ítélték őket. Bűnük ugyanaz volt, mint a Szovjetunió-bélieknek: nem tapsoltak eléggé az újonnan beköszöntő, a hazaitól teljesen idegen rendszernek.
A politikai okokból fogva tartott kényszermunkások maguk építették fel a kényszermunkatábort, kerítették be magukat többszörös szögesdrótkerítéssel. A kerítésén belüli erdő fáiból építették meg primitív barakkjaikat, a tábort körülvevő őrtornyokat. Az andezit bányában primitív kézi szerszámokkal sziklát fejtettek, követ törtek az útépítésekhez. Naponta 12-14 órát dolgoztak, nem több mint 1000 kalóriányi élelemmel. Szinte valamennyien éheztek, minden szájba vehetőt, amit az erdőben találtak, megettek: gombát, zöldhajtásokat, gyökereket, bogyókat, sőt gyíkot és csigát is. Legtöbbjük eredeti testsúlya mintegy negyven százalékkal csökkent fogságuk ideje alatt. Az elégtelen táplálkozás nyomán sokuknak kihullottak a fogai. Az orvosi ellátás elégtelen volt, gyógyszerhez alig jutottak. Számosan éhen haltak, az andezit bányában balesetben vesztették életüket, s volt, akit az őrök agyonlőttek. Senki sem tudja pontosan, hogy a halottakat hol temették el. A tábort három esztendeig tartó fennállása alatt hermetikusan elzárták a külvilágtól.
Akik túlélték a megpróbáltatásokat, 1953 nyarán és őszén szabadultak. Arra kényszerítették őket, hogy kötelezvényt írjanak alá, mely szerint a kényszermunkatáborról, ottani megpróbáltatásaikról soha szót nem ejtenek. Szabadulásuk után vagy rendőri felügyelet alá kerültek, vagy több évre börtönbe zárták őket. Az utóbbiak nagy része csak az 1956-os forradalom során szabadult. Az egykori munkatábort feloszlása után néhány esztendővel lebontották, a barakkok helyét befásították, hogy nyoma se maradjon.
A kommunista rezsim alatt a magyar hatóságok mindvégig állították, hogy a recski kényszermunkatábor sohasem létezett.
A kényszermunkatábor túlélői 1988-ban megalapították a Recski Szövetséget. Az itt töltött, sosem feledhető évek, valamint elhunyt rabtársaik emlékének megőrzésére emlékművet állítottak, amelyet 1991 őszén Antall József néhai miniszterelnök avatott fel. Ezt követően a szövetség emlékparkot hozott létre a volt tábor helyén. (Megjegyzendő, ma már csak tizennyolcan élnek közülük.) Mesélni már csak ők tudnának.
A tábor egykori rabja, Faludy György önéletrajzi regényében így jellemzi az 1953-as szeptemberi szabadon bocsátások légkörét:
Őreink „…figyelmeztetettek, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól akár bármit is elárulunk. Azzal a jó tanáccsal szolgálhatnak, hogy a kérdezősködőket jelentsük fel, közvetlen hozzátartozóinknak pedig mondjuk, hogy tanulmányúton voltunk a Szovjetunióban. Ismert jelszó volt: „Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz sírba!”
Szabad legyen a hatvanadik évfordulón elhangzott ünnepi beszédből idézni:
 „Recsken született 1956, a forradalomból pedig az 1990-es rendszerváltoztatás. /…/ Recsk borzalmait csak az ember tudta túlélni. Recsken is meg lehetett és meg kellett maradni embernek.
A nemzet minden közösségéből, társadalmi osztályából és politikai családjából voltak itt rabok. Recsken bizonyos értelemben új nemzet született. A táborba zárt kisgazda szót értett a ludovikás tiszttel és a szociáldemokrata hírlapíróval, szót értett a katolikus a reformátussal, a zsidóval és az ateistával.” /…/
 (Paradox nemzeti egység volt ott a barakkok világában a kegyetlen őrök ellenében. Mert kegyetlen őrök 1950 és 1953 között is akadtak, akik sajnos szintén honfitársaink, magukat elszánt kommunistának valló magyarok voltak. /szerk./)
 „Soha, semmilyen formában nem igazolhatjuk a gyilkosokat, nem mondhatjuk a létező szocializmusra, hogy emberhez méltó rendszer lett volna. Elítélünk és megvetünk minden diktatúrát, amely embereket gyilkol” - hangzott el a megemlékezésen.
"Recsk ugyanolyan gyászhelye az ezer esztendős magyar történelemnek, mint a muhi puszta, a mohácsi mező, a doberdói fennsík, a Don-kanyar vagy az auschwitzi tábor." –fejezte be a honvédelmi miniszter az emlékezést és emlékeztetést 2013. szeptember 7-én a Recski Nemzeti Emlékparkban.
 
Bizakodjunk, hogy az a bizonyos hályog lassan lehull mindannyiunk szemérő,l és egyre több esemény tárul fel történelmünkből - a távoliból és a közelebbiből egyaránt!
Bizakodjunk, hogy lassan megtanuljuk a helyükön tisztelni a muhi csata hőseitől, Doberdó magyar katonáin át a Don-kanyar elesettjeiig a recski gyászhelyet is; az 50-es évek ártatlanul halálra gyötört, megkínzott és lelkileg gúzsba kötött áldozatait is!
És reménykedjünk, hogy ennek egyenes következménye lesz a jelen pontosabb megértése és a tisztább jövőbelátásunk is!
/ZE/