Johan-Ludvig Runeberg:

PAAVO GAZDA

Messzi földön, észak-tájon, saarijärvi ősvadonban

Élt tanyáján Paavo gazda békességben, nyugalomban.

Viaskodott kemény téllel, a sok munka égett kezén,

Bizodalma az Úrban volt; ez éltette -  meg a remény.

Istentől várta az áldást, túrta földjét kőkeményen…

Asszonyával, gyermekével éldegélt ott gyér-kenyéren.

Árkot ásott, szántott, vetett; jött a tavasz, hó elolvadt

A hólével ment a mag is, „ami maradt, kikel holnap…!”

Hitte, s kikelt. Jött a nyár is. Jégzápor a vetést zúzta,

Korai ősz lehelete maradékát jégbe húzta.

Haját tépve szólt az asszony: „Paavo, Paavo, átokverte!

Elhagyott minket az Isten! Koldusbot vár gyermekedre,

Éhen halunk mindahányan, hogyha koldulni nem megyünk!

Paavo, Paavo, istenverte, mondd meg nékem, most mit tegyünk?”

„Nem könnyű az Úr keresztje, ne neheztelj asszony ezért,”

Paavo így szólt halkan, csendben, megfogva a párja kezét,

„Küzdünk bízva, amíg élünk, félvén tovább is az Urat,

Megpróbál minket az Isten, így mutat Ő nekünk utat.

Nyírfakéreg fehér háncsát porrá törve kevés lisztben,

Ezt esszük majd kenyér gyanánt, erősödvén így a hitben.”

Nyírfakéreg sült kenyérbe, Paavo ásott még több árkot,

Juhait ő mind eladta, rozsot vett, és újra szántott.

Jött a tavasz, hó elolvadt, gazdagon sarjadt a vetés…

Jégzáporral jött a nyár is, s nem maradt rozs, csak egy kevés.

Ringó vetés telt kalászát aratásra mind meghozta…

Ősz fagya is megérkezett, s ami maradt, elorozta.

Jajgatva és haját tépve, átkozódva szólt az asszony:

„Paavo, Paavo átokverte, magunkfajta már meghaljon!

Rossz meghalni, ámde szörnyűbb élni most már nékünk itten,

Tudván tudva, hogy bennünket, immár elhagyott az Isten.”

„Nem könnyű az Úr keresztje, ne neheztelj asszony ezért,”

Paavo így szólt, halkan, csendben, megfogva a párja kezét,

„Küzdünk bízva, amíg élünk, félvén tovább is az Urat,

Megpróbál minket az Isten, így mutat Ő nekünk utat.

Kétszer annyi nyírfakérget tégy a lisztbe, én kedvesem!

Szélesen-mély árkot ások, s az Úrra vetem tekintetem.”

Még több kéreg sült kenyérbe, szélesen-mély lett az árok,

Marha árán rozsot vett ő, reményt vetett s újra szántott.

Jött a tavasz, hólé csordult, ár nem vitte el a vetést,

Jégzáporok messze jártak, nőtt a kalász, nem is kevés.

Nyár érlelte, szellő járta, aranysárga lett a határ,

Szelíd őszben az arany-dísz erős-éles sarlóra várt.

Paavo gazda térdre rogyván, megerősödve a hitben,

Könnyes szemmel csak suttogta: „Újra velünk van az Isten.”

Csendben, halkan, kézen fogva immár cseperedő fiát,

Mellétérdelt hű társa is, s együtt rebegték az imát.

Szólt az asszony vidám szóval: „Paavo, Paavo, derék társam,

Vár a sarló, nosza, rajta! Sok-sok éve erre vártam;

Boldog napok virradnak ránk, szűkös napok véget értek,

Paavo, Paavo, derék társam, öröm lesz itt már az élet.

Tiszta rozsból sült kenyeret fogunk eztán mindig enni,

Nem kell többé nyírfakéreg tört porát a lisztbe tenni.”

Paavo nem szólt; halkan, csendben megfogta a párja kezét,

S boldog, büszke szeretettel ráemelte szelíd szemét:

„Asszony, asszony, én kedvesem, Isten próbát tett mirajtunk,

Kitartásunk jutalmaként bő termést most ezért kaptunk.

Mindörökre méltatlanná válnánk fenn a magas égben,

Éhezőket, hogyha hagynánk elveszni most éhínségben.

Ezután is nyírfakéreg lesz kenyerünk fele része…

Én kedvesem, elfagyott a szomszéd-testvér rozsvetése.”

/Fordította: PPL/