„… ISTEN ORSZÁGA TIBENNETEK VAN”

A hit és a vallásosság mint a tolsztoji életfilozófia meghatározó tényezői

/részletek egy hosszabb tanulmányból/

A kicsit is gondolkodó, azaz értelmes embert öntudatra ébredésétől kezdve évezredek óta izgatják a „miért élek?" és a "milyen a viszonyom az engem körülvevő végtelen világhoz?"- kérdések.

E vele foglalkozó tanulmányrészlet célja, hogy maga Tolsztoj nyújtson segítséget az olykor bizonytalan eligazodáshoz.

 ***

Nemcsak az irodalom, de a filozófia történetében is alig találunk olyan gondolkodót, aki időben többet, gondolataiban mélyebben és sokoldalúbban foglalkozott volna az élet és halál kérdésével, mint Tolsztoj. Bármit írjon is, szépirodalmat, naplót vagy tanulmányt, ez a problémakör izgatja mindvégig szenvedélyesen.

Tolsztoj a halál problémáját főként két aspektusból vizsgálja. Egyrészt a halálfélelem jogossága, illetve a szorongás legyőzésének szemszögéből, másrészt arra a kérdésre igyekszik választ adni, hogy a halál megkérdőjelezheti-e az élet minden értékét, sőt magát az életet.

Miért foglalkozik Tolsztoj ezzel a kérdéssel? Nem pesszimista életuntságból, hanem azért, mert úgy véli, hogy a halállal való foglalkozás az erkölcsös életre nevelés és az öntökéletesedés felé vezető leghatásosabb módszer, hiszen ennek tudata valamennyi cselekedetünket igazi jelentőségének foka szerint osztályozza. Tolsztoj szerint minden gondolatunk a halálról az élet számára fontos. Ezért az elmúlás gondolatával sohasem önmagában, hanem mindig az élettel való összefüggésben foglalkozik. Elolvas mindent, amit a filozófusok az életről és a halálról írtak.

 Végkövetkeztetéseit "Az életről" című filozofikus esszéjében összegzi. /A mű címe piszkozati változatában "Az életről és a halálról" címet viselte. A halál szó a végleges változatból kimaradt; Tolsztoj ezzel a változtatásával is kifejezi, hogy a hangsúly az életen van./

Ebben a művében kifejti, hogy szerinte az élet egy új tudat születése, a halál pedig az előző megszűnése és az újnak a kezdete. A halálra úgy tekint, mint átalakulásra, átváltozásra, tehát nem, mint a "feladat végére", hanem "mint magára a feladatra", illetve "új feladat kezdetére".

"Hiszen az egész világ, amilyennek látom, a tér és idő fogalmával együtt a személyiségem, az öntudatom terméke. Mihelyt személyiségem más lesz, más lesz öntudatom is, más világ lesz, amelynek elemeit egyéniségünk alkotja. Mint ahogy a gyermekben /bennem/ az öntudat lassanként támadt /amiből következik, hogy magamat, mint gyermeket, sőt mint csírát különálló lénynek látom/, akként fog öntudatom mindig keletkezni, és már most is keletkezik életem következményeiből ama jövendő "én"-ember, amely halálom után lesz.

És itt kezdődik az utolsó, legrettenetesebb és megoldhatatlan kérdés: Mire való mindez? Mire való ez a mozgás, mire való ez az átmenet az alacsonyabb egyes öntudatból az általános magasabb öntudatba? Mi célja van ennek? Ez oly titok, amelynek nyitjára nem juthatunk. Itt van szükség Istenre és a benne való hitre. Csak Ő tudja ezt, és hinnünk kell, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy van."

Igen, aki az élet és halál kérdésére, azaz az élet alapvető kérdésére keresi a választ, az törvényszerűen előbb vagy utóbb szembekerül a hit és a vallás kérdésével. A továbblépés ugyanis csak ebbe az irányba vezethet, s ezért feltétlenül szükséges ezeknek a fogalmaknak az egyértelmű tartalommal való megtöltése. Megtette ezt Tolsztoj is, hisz végül is egész életbölcsessége az e fogalmakra adott válaszain nyugszik. Ám amíg odáig eljutott, hogy felelni tudott - a saját maga állította mérce szerint - ezekre a kérdésekre, igen hosszú és gyötrelmes utat kellett bejárnia a megismerés kusza ösvényein.

 "Gyermekkoromban buzgón, szentimentálisan és meggondolatlanul hittem, aztán tizennégy éves koromban gondolkodni kezdtem az életről általában, és belebotlottam a vallásba, amelyet nem tudtam összeegyeztetni elméleteimmel, és ezért elvetettem. Amit természetesen érdememnek tudtam be. Nagyon nyugodt tíz esztendőt éltem le nélküle. Minden világossá, logikussá vált előttem, minden a helyére került, és a vallás számára nem maradt hely. Aztán megjött az idő, amikor mindenről lehull a lepel, az életben nem voltak többé titkok, de maga az élet kezdte elveszíteni értelmét. Ekkoriban a Kaukázusban éltem, magányos voltam és boldogtalan. Kezdtem úgy gondolkodni, ahogyan az embereknek csak egyszer életükben van erejük gondolkodni.  [...]  És mindez, amit akkor felfedeztem, örökké meggyőződésem maradt. Ezen nem tudok változtatni. Kétévi szellemi munka révén egyszerű, régi dolgot fedeztem fel, amit azonban olyan biztosan tudok, ahogyan talán senki sem, felfedeztem, hogy van halhatatlanság, hogy van szeretet, hogy másként kell élni, azért, hogy örökké boldogok lehessünk. E felfedezések megleptek a keresztény valláshoz való hasonlóságukkal, és én ahelyett, hogy magam leljem meg őket, az Evangéliumban kezdtem kutatni utánuk." - olvashatjuk nagynénjéhez írt levelében.

Tolsztoj ekkor gondolkodás és fenntartás nélkül elfogadja a pravoszláv egyház formalizmusát; három éven át rendszeresen ellátogat az istentiszteletekre, reggel-este buzgón imádkozik, gyón, böjtöl, mint a többi hívő. Csak attól retteg, hogy olyasmit találnak mondani neki, ami ellentmond a józanésznek. Nem érti a dogmát, de átsiklik rajta, és egyre mélyebben ássa be magát vallása metafizikájába, amely neki az élet értelmét magyarázza. Később az etikára tér át, hogy megvizsgálja, miként simul az élet a megtalált értelemhez. És ekkor váratlan dolog történik. Tolsztoj megdöbbenve veszi észre, hogy az egyházi kereszténység metafizikája és etikája nem fedik egymást. A hitbéli igazságok kisajátításában a szeretet elleni bűnt látta attól fogva, hogy - immár kritikusan figyelve - a pravoszláv egyházban éppoly ellenséges érzületet tapasztalt minden vallással és felekezettel szemben, miként a többieknél a pravoszlávval szemben, amiből azt a következtetést vonta le, hogy az egyházak a világ egyesítése helyett voltaképp megosztják az emberiséget.

Tolsztojt főként ez a farizeusság fordította szembe az egyházi hatalommal, s általában az intézményesített hittel, de szembefordította a hit megtisztítására irányuló törekvése is. Ez a törekvés ezek után mindvégig arra irányult, hogy kiiktassa hitéből mindazt, amit ember által kitaláltnak vélt, hogy a hit ne önmagából, hanem a világtörvényből következzék.

Még Szevasztopolban írja le naplójába egész fiatalon:

 "Nagy eszmére bukkantam, amelyért kész volnék életemet is feláldozni. Új krisztusi vallást kellene alapítani, dogmáktól és természetfeletti elemektől megtisztított formában, s céltudatosan meg kellene teremteni az emberiség új egységét ennek a vallásnak a segítségével.".

Tolsztoj nem utasítja el a vallási tanításokat, hanem a közöset keresi a különböző vallásokban, mintegy válaszként a tudomány hitétől és az egyházi hittől befolyásolt világra. Tanulmányozza a különböző világvallásokat, s ami az élet és az ő világfelfogása számára előrevivő, azt átveszi belőlük, de nem fogadja el egyikből sem azt a tételt, amelyik a földi élet céljának a nélkülözést, a nyomort és a szenvedést tekinti, mert Tolsztoj szerint az végső soron az életigenlő akarat tagadásához vezet.

Elveti az egyházi tekintélyt, mert emberi tekintélynek tartja; a papi közvetítés szerepéről is megvan a maga véleménye.

Egy francia protestáns lelkésznek írt levelében pontosan kifejti ilyen irányú gondolatait:

"Számomra a kereszténység alapeszménye az Isten és ember közötti közvetlen viszony helyreállítása. Mindenki, aki közvetítőként akar fellépni ebben a viszonyban, zavarja azt, akit irányítani akar az Istennel való akadálytalan érintkezésben, és ami a legrosszabb, ő maga teljesen eltávolodik a keresztény élet minden lehetőségétől. Szerintem a büszkeség tetőpontja, vagyis Istentől legjobban eltávolító bűn azt mondani magunknak, hogy segíthetünk másoknak jól élni és lelküket megmenteni. Minden, amit egy olyan ember tehet, aki követni igyekszik a keresztény tanítást, az, hogy a lehetőség szerint tökéletesedni /Máté V. 48./ törekszik, és e tökéletesség érdekében latba veti minden erejét és minden energiáját. Ez az egyetlen eszköz hatni felebarátainkra, segíteni nekik az üdvösség útján."

Új vallási reformáció gondolata ez.

Sokan azt vallják, hogy Tolsztoj vallásfelfogásának megértését az teszi nehézzé, hogy ő maga a vallás és Isten fogalmát különböző időben, sőt olykor egy és ugyanazon időszakban is különböző jelentéssel használta. Meglehet, hogy így van, de ez talán természetes is, hisz aki olyan széleskörű kommunikációs kapcsolatot folytatott ezekről a kérdésekről  -  és tegyük hozzá, hogy milyen eltérő műveltségi szintű emberekkel  -  mint ő, annál bizony előfordulhat, hogy a kimondott vagy leírt szó nem mindig fedi pontosan azt a gondolatot, amit ki akar fejezni, vagy éppenséggel a hallgató vagy olvasó nem ugyanazt érti ugyanazon, vagy nem is akarja azt és úgy érteni. Ezért nagyon fontos, hogy ebben a kérdésben is abból a forrásból merítsünk, amely kristálytisztán tükrözi Tolsztoj nézeteit ezekről a fogalmakról. Ilyen műve a Mi a vallás és mi a lényege? című tanulmánya, amely 1901-1902-ben íródott, tehát kiforrott tolsztoji gondolatokat hordoz.

E tanulmányában Tolsztoj kifejti, hogy szerinte az ember a végtelen világ gondolatával nem tud mit kezdeni; mert ha elfogadja azt, hogy a világ végtelen, akkor egész lénye olyan jelentéktelenné válik, hogy az életnek - mint egyéni életnek - semmi jelentősége és értelme nincs, és akkor nincs értelme semmiféle kérdésnek sem. Ezért kiinduló axiómaként az időben és térben végtelen világot egyetlen véges egésznek fogja fel, és feltételezi, hogy azt egy magasabb rendű lény, tudat, szellemiség hozta létre, tartja fenn és irányítja, s azt mondja, hogy a vallás nem más, mint az embernek ezzel a szellemiséggel való kapcsolatteremtése, amelynek részeként érzi magát, s amelyből tetteihez irányítást nyer.

 "Az igazi vallás az embernek olyan értelmével és ismereteivel egyező kapcsolata az őt körülvevő végtelen élettel, amely kapcsolatot az ember teremti meg, s amely kapcsolat összeköti életét ezzel a végtelenséggel, s irányítja cselekedeteit."

 A vallás tehát - vallja Tolsztoj - az embernek a mindenség elvéhez való viszonyát, valamint az ebből a helyzetből fakadó hivatását, illetve e hivatásból immár következő magatartási szabályait határozza meg.

Tolsztoj szerint a hit ugyanaz, mint a vallás, csak azzal a különbséggel, hogy a vallás fogalmán a kívülről megfigyelhető jelenséget kell érteni, míg a hit az a jelenség, amelyet az ember önmagában tapasztal meg. A hit tehát nem remény és nem meggyőződés, hanem sajátos szellemi állapot, s azt jelenti, hogy az ember tudatában van a világban elfoglalt helyzetével, ami aztán meghatározott cselekedetekre kötelezi. Az ember - Tolsztoj értelmezésében - nem azért cselekszik hitének megfelelően, mert reméli, hogy megkapja, amit vár, hanem azért, mert miután meghatározta saját helyét a világban, természetes, hogy ennek megfelelően jár el.

A hit és a vallás szükségességéről vall Tolsztoj egy későbbi levelében is, amelyben már nem is világnézetről beszél, hanem életnézetről, hisz - szerinte - a hit és a vallás nem önmagáért, hanem kizárólag az élet szempontjából fontos:

 "A hit nélkülözhetetlen feltétele a vallásos világnézetnek, vagy - egyszerűbben szólva - az értelmes életnézetnek. Hit nélkül a világot értelmesen tekinteni nem lehet. Hit nélkül csak értelmetlenül szemlélhetjük a világot, és úgy képzeljük, hogy valahogyan keletkezett, mechanikai törvények szerint, és sohasem lesz vége. Az ilyen szemlélet képtelenség, főleg azért, mert szól ugyan arról, hogy miképpen jött létre, és hogyan fejlődött mindez stb., de semmit sem mond nekem az egyetlen dologról, amit tudnom kell: hogy nekem mi a tennivalóm? Aki ezzel a képtelen nézettel beéri, annak nem kell a hit, de mihelyt értelmet keresünk a szemléletünkben, mihelyt választ akarunk arra a kérdésre, "mi a tennivaló?", akkor hit nélkül nem boldogulunk."

Az Isten országa tibennetek van, avagy a kereszténység nem misztikus tanítás, hanem mint új életfelfogás című könyvében meg is fogalmazta pontosan:

 "Minden vallás lényege azokban a feleletekben van, amelyeket ad."

Látható tehát, hogy Tolsztoj a vallást végérvényesen áthelyezte az ember szellemi mélyébe, az etikumba, s így számára az nem más, mint az öntökéletesítés sajátos eszköze, amelynek célja: közelebb jutni Istenhez, mint erkölcsi eszményképhez. Tolsztoj szerint a hit nem érzelem és nem tudomány, hanem cselekedet, s csak úgy van értelme, ha megéljük.

Tolsztoj, amikor mindezt pontosan tudatosította magában, elkezdte hirdetni tételeit. Ám nem elégedett meg azzal, hogy csak baráti levelekben és baráti beszélgetésekben hirdesse új felfogását: Oroszország és a világ okulására könyvsorozatban is ki akarta fejteni azokat.

Először a Gyónásban, amelyet 1879-ben kezdett el, és amelyben leírta azt a belső vívódást, amely végül is eltávolította az egyháztól.

A dogmatikus teológia vizsgálatában nyílt támadást indít a pravoszláv egyház tanítása ellen. Az emberi értelem nevében elutasít mindent, amit nem képes felfogni, mindenekelőtt a Szentháromság dogmáját.

Majd egy merész elhatározással A négy Evangélium egyesítése és fordítása című munkájában az isteni kinyilatkoztatás egyéni és eredeti változatát adja. Abból kiindulva, hogy a négy evangélium ugyanarról az eseményről szól, egybeolvasztja a szövegüket kronológiai sorrendben. A munka során Krisztus tanításából két motívum érdekli különösen: a tiszta lelkiség és az ésszerűség. Ami ezen túl vagy felül van, az Tolsztoj szerint nem krisztusi eredetű vagy értelmetlen, ami nála ugyanazt jelenti. A hangsúly azonban a ráción van, aminek a kedvéért hajlandó mindent feláldozni. Látszólag nem csinál mást, mint egybeolvasztja a négy Evangéliumot, a négy szövegvariánst, pártatlanul, megjegyzés nélkül, de olykor kihagy, átcsoportosít, szöveget javít. S az eredmény: Krisztus tanításának kivonata józan -  néha túl józan  -, önkényes és egyéni interpretálásában. Ám ebben az interpretálásban a szeretet tiszta imperatívusza mellé egy új elv is kerül: a béke. Béke Istennel és főként az emberrel.

Nagy bátorság kellet ahhoz, hogy valaki nyíltan állást foglaljon az egyház ellen egy olyan országban, ahol az egyház állami intézmény volt. Mivel e vallási iratok kiadatásáról szó sem lehetett, Tolsztoj számos másolatot készített róluk, s ezek azután elterjedtek. A négy Evangélium egyesítése és fordítása Genfben látott napvilágot orosz nyelven. Külföldön azután francia és német fordításban csakhamar megjelentek ezek a művek.

Természetesen egyházi körökben sem maradt titok Tolsztojnak eme "eretnek" tevékenysége, s előbb baráti figyelmeztetés formájában próbálták jobb belátásra bírni, majd miután ennek nem lett foganatja, a Szent Szinódus 1901. február 22-én döntő lépésre határozta el magát Tolsztojjal szemben: közhírré tette a pravoszláv egyház kebeléből való kizárását. A Szinódus határozatára Tolsztoj nyílt levéllel felelt /1901. április 4./ Az ebben leírtak felfoghatók a tolsztoji hitvallás mindenki számára közérthető, népszerű változatának is.

 "...Hiszek a következőkben: hiszek Istenben, akit úgy fogok fel, mint szellemet, mint szeretetet, mint mindennek a kezdetét. Hiszek abban, hogy Ő bennem van és én benne. Hiszek abban, hogy Isten akarata a legvilágosabban, a legérthetőbben az ember-Krisztus tanításában nyer kifejezést. [...] Hiszek abban, hogy az ember valódi üdve Isten akaratának teljesítésében áll, az Ő akarata pedig abban, hogy az emberek szeressék egymást, és ennek folytán ki-ki azt cselekedje felebarátjával szemben, amit kíván, hogy azt cselekedjék neki, aminthogy az evangélium is azt mondja, hogy ebben van minden törvény és prófécia. Hiszek abban, hogy ebből kifolyólag az ember életének értelme a benne lévő szeretet növelése; s hogy ez a szeretet-növelés az embert mind nagyobb és nagyobb üdvhöz juttatja ebben az életben, a halál után pedig annál nagyobb üdvöt ad neki, minél több szeretet lesz benne, és ezzel együtt a leghatékonyabban hozzájárul, hogy felállíttassék a földön Isten országa, vagyis az az életberendezés, amely mellett a most uralkodó széthúzás, csalás és erőszak helyébe szabad egyetértés, igazság és az emberek testvéri szeretete fog lépni. "

A Szent Szinódus kizáró határozata alkalmából Tolsztoj számtalan levelet és táviratot kapott, amelyekben üdvözölték, bátorították, rokonszenvet fejeztek ki iránta. Moszkvában tömegtüntetések voltak Tolsztoj mellett, amikor az utcán megpillantották. A Szent Szinódus-hoz pedig kérvények érkeztek, amelyekben a kérvényezők tüntetőleg kívánták, hogy őket is zárják ki az orosz egyházból, mint Tolsztojt.

Hogy miért volt és hogy lehetett ilyen népszerű Tolsztoj vallásértelmezése? A választ Leonyid Leonov Tolsztoj halálának 50. évfordulója alkalmából elmondott emlékbeszédében találhatjuk: "Tolsztoj hite nem vezetett szerzetesi cellába, sem a hiábavaló mindennapi hajsza előli egoista elzárkózás sivatagába, hanem ellenkezőleg - a közel állók javára, a jó és a béke nevében végzett tevékenységhez, amilyenre minden nagy, társadalmi méretekben gondolkodó személyiség vágyik."

Igen, Tolsztoj az alapokhoz került közel a társadalomban, az orosz paraszt világához, és az alapokhoz az életfilozófiában is, az olyan alapvető kérdésekhez, hogy mi a jó, és mi a rossz; mi az élet, és mi a halál. A szellemi célt, a belső terjeszkedés öntudatát képviselte, a teremtmény elv és a teremtő elv egyesítését egy erkölcsi teológia szerint, szemben a civilizált tudattal, amelyet hamis tudatnak tartott, mivel célja elsősorban az anyagiságban való terjeszkedés, azaz egy külső cél csupán. Tolsztoj szerint a valóságos öntudat foka a bűnösség belátásának foka, vagyis az, hogy mennyire, milyen mértékben látja bűnösségét az ember, s mennyire próbálja lerázni magáról mindazt, ami felesleges, ami nem felel meg az örökkévaló lényegnek.

 Tolsztoj számára a tudati gondolkodás a meghatározó a világ megismerésében, s ez a tudati szemlélet vezette el végül is a tudatosan vállalt élet tiszteletének kimondásához is. Vallotta ugyanis, hogy az embert csakis a tudata képes rávenni bűne jóvátételére, de csak oly módon, hogy állandó öntökéletesítéssel megszerzi azt a magasabb tudást, ami ahhoz kell, hogy az emberi élet elnyerje méltóságát azáltal, hogy minden ember megérti életének egyetlen és legfontosabb feladatát, a szeretetben való egyesülést itt a földön.

 ***

Úgy gondolom, ez Tolsztoj nem konvencionális hitének üzenete a világ és mindannyiunk számára, és ez a tolsztoji életfilozófia egyik legfontosabb meghatározó tényezője is, ami a XXI. század emberének is példát adhat, fogódzót nyújthat a lét nagy kérdéseinek keresése közben, eljuttatva a legfőbb célig, magához az istenkeréshez  - és az ebből következő konklúzió levonásához.

 /PPL/