IDŐSZERŰ GONDOLATOK AZ ERKÖLCSI NEVELÉSRŐL

Erkölcsi nevelésről manapság csak akkor szólhatunk hitelesen, ha előbb szétnézünk magunk körül. Illyés Gyula több mint harminc éve írta Fiatalok, ti... című költeményét:

Fiatalok, ti tisztességre nevelők, 

fiatalok, ti bátorságra lovalók, 

megszégyenítők azzal, ha megromlotok, 

bukásotokkal bennünket is büntetők, 

hűség-konok szívűre szorítva a vénülőt, 

fiatalok, 

ti lesztek az ok: 

emelt fővel halok.

Azóta még megrendítőbben rajzolódik ki elénk az ifjúság "megromlásának", "bukásának" sokféle tünete. Bandák az utcákon, a fiatalkorú bűnözés, kábítószer-fogyasztás, éktelen firkák a falakon, rég elfeledettnek hitt közveszélyes jelképekkel és jelszavakkal, rombolás, közöny, a testi, lelki egészség tömeges hanyatlása. Mióta a diktatúrából kikeveredtünk, még kendőzetlenebb ennek a pusztulásnak a képe. Milyen szép Illyés állítása, hogy a fiatalok épp bukásukkal nevelnek tisztességre minket, idősebbeket. Figyelmeztetnek felelősségünkre, akaratlanul is arra késztetnek, hogy szedjük össze magunkat. Jó képet aligha vághatunk ahhoz, ami a szemünk előtt végbemegy. Vádaskodni, elkeseredni pedig mit ér? /…/

Mindenekelőtt indítékaikon, érveiken érdemes elgondolkodnunk. Mert vannak érveik, sőt érvrendszerük, divatos ideológiájuk. Ennek legfőbb tétele, hogy nem helyes a fiatalok szabadságába beleavatkozni. Idejétmúlt értékeszmékkel, megkopott eszményekkel kár volna világban való tájékozódásukat megnehezíteni. A jogi egyetem központi épületének falán több más graffiti közt egy elgondolkodtató, filozofikus felirat hirdeti: "Aki tiltással nevel, hazugságra nevel." A szabadság mellett a másik sokat hangoztatott érték az őszinteség. A be nem avatkozók nem akarják képmutatásra nevelni az új nemzedéket, őszinteségre bátorítják őket akár azzal is, hogy cinkos egykedvűséggel tudomásul veszik "bukásaikat".

Téves nézetek az erkölcsről

Sokan nem gondolnak arra, hogy e mögött a gondolkodásmód mögött több, meg sem fogalmazott előfeltevés húzódik meg. Pedig ezekre érdemes odafigyelnünk, alaposabb vizsgálat fényében tévesnek bizonyulnak.

Akik így beszélnek, azt hiszik, hogy az erkölcs elsősorban korlátozás, a szabadság megnyirbálása (például az egyén szabadságáé - egy békésebb közös együttélés érdekében). Ezért az erkölcsi nevelést, amelytől visszariadnak, elsősorban dresszúrának tekintik, tilalmak, parancsok következetes érvényesítését látják benne. Pedig szabadságról csak ott lehet beszélni, ahol választhatunk, ahol értékekkel kerülünk kapcsolatba; s az erkölcsi nevelés legelső, legfontosabb feladata épp az, hogy a világban tájékozódó fiatalt rákapassa a jóra.

Aki nem érzi illetékesnek magát arra, hogy a rábízott fiatalok életébe beavatkozzék, megfeledkezik arról, hogy az ember lényege szerint társas lény, közösségben, én-te kapcsolatokban él, főként azokban fejlődik, önmagára is azokban találhat. Hogy két lábra álljunk és embermódra járjunk, azt is tanulnunk kell, a gyereknek arra is a felnőttek adnak példát. Szabadságunknak elemi feltétele, hogy arcunkat felemeljük, tekintetünkkel bejárjuk a látóhatárt, hogy két kezünk szabaddá váljék a munkára, játékra, kézfogásra: mindez magunktól nem jutna eszünkbe!

"Érdemes...!"

Tanári pályám azzal kezdődött, hogy gimnáziumi elfoglaltságom mellett nevelőtanár lettem egy középiskolás fiúkollégiumban. Közvetlen munkatársam, hetes rendszerben váltótársam egy kiváló idős tanárember volt. Reggelenként végigjárta a hálókat, énekelte a "Serkenj fel, kegyes nép" kezdetű gyönyörű népdalt, s azzal költögette a diákokat. Én nem tudok énekelni, valami mást kellett kigondolnom. Némi tétovázás után kikötöttem annál a mondatnál, hogy "Érdemes fölkelni!". Ezt mondtam el nagyon sokszor, mosolyogva az álmukból s takaróik közül kikászolódó fiataloknak. Bizonyára humorral, mert ilyenkor bizony úgy érzi az ember, hogy egyáltalán nem érdemes fölkelni, inkább aludni volna jó, ki tudja, meddig. De úgy látszik, meggyőződéssel is, mert évtizedek múlva érettségi találkozókon azt mondják volt diákjaim, hogy azóta is ezzel kelnek, amikor megszólal az ébresztőórájuk, ezzel igyekeznek magukhoz térni, "érdemes fölkelni". Ezt örökölték tőlem egész életükre, s ez nem kevés. Akár nagyon profán reggeli imának is beillik.

Az erkölcsi nevelésnek nem az a fő nyelvi fordulata, hogy "nem szabad", hanem az, hogy "érdemes"; és ez nem taktika, nem fogalmazás kérdése, hanem lényegbevágó dolog. Érdemes fölkelni, két lábra állni, a kezünkkel dolgozni, a szánkkal megszólalni. Mindehhez némi erőfeszítés kell, szükséges az is, hogy a lustaságunkat félretegyük, de érdemes mindezt megtennünk, mert járni, dolgozni, beszélni jó. Minden kínjával, kockázatával együtt. /…/

A nyelvhasználat törvényei

Egyébként egy ilyesfajta rendbe még azok is igyekeznek bevezetni a gyerekeiket, akik erkölcsi, lelkiismereti terheket nem akarnak a nyakukba akasztani. Itt van például a nyelv: szabadságunk, társas kapcsolataink másik föltétele. A szülők habozás nélkül megtanítják beszélni gyermekeiket, nem félnek attól, hogy ezzel korlátozzák szabadságukat. Pedig minden nyelv korlát is, hiszen az emberiségnek csak egy tört része beszéli, s a gyermek nem nyilatkozik, hogy milyen nyelven szeretne megtanulni. Anyanyelvünket nem választjuk, ahogy apánkat, anyánkat sem. Hiszen ahhoz, hogy megkérdezzenek, milyen nyelven szeretnénk beszélni, már kellene, hogy beszélni tudjunk.

Megtanítjuk beszélni a gyermekeket, s mivel a nyelvben szabályok érvényesülnek, megtanítjuk őket arra is, hogy ezeket tartsák meg. Ha hibáznak, akár kiejtésben, akár igeragozásban vagy a szavak használatában, kedvesen, de nagyon gondosan helyreigazítjuk őket. Elmondjuk helyesen, pontosan, amit ők rosszul mondtak, és rávesszük őket arra, hogy ismételgessék a helyes mondatot. Nem nyelvtani szabályokat tanítunk nekik, mégis a nyelvtani szabályok megtartására szoktatjuk rá őket. Vérükbe ivódik a nyelvtan, mielőtt reflektálnának rá.

A nyelv használatának nemcsak grammatikai szabályai, jelentéstani kötöttségei vannak, vannak erkölcsi szabályai és megkötöttségei is. Nem kell-e ezekbe is bevezetni a gyereket, hogy rendeltetésszerűen tudja használni a nyelvet, amelyre megtanítottuk? "Kés, villa, olló nem gyerek kezébe való" - így tartja a régi bölcsesség. Ezek mind hasznos, leleményes eszközök, de ha valaki játékos kedvvel, figyelmetlenül forgatja őket, kárt tehet velük másban, magában. A nyelvvel, a beszéddel is kárt tehetünk magunkban, másban egyaránt. Mondjuk, ha hirtelen indulatunkban valakinek szidjuk az anyját. Ha rászoktatjuk gyerekünket arra, hogy ne hazudjék, ne beszéljen trágárul, gorombán, nem a szabadságát korlátoztuk, inkább szabadabbá tettük. Hiszen, ha jól figyelünk, észrevehetjük, hogy aki a durvaságtól óvakodik, az nem szegényebb lesz, hanem sokkal gazdagabb - épp a megszólalás, a nyelvi kifejezés vonatkozásában is.

Rend, szabályok

Rend, fegyelem, szabályok megtartása! Mindez előbb-utóbb jelentkezik a gyermek életében ott is, ahol már nem járni tanítgatjuk, hanem az önálló közlekedésbe vezetjük be. Korlátozzuk a szabadságát, ha megtanítjuk arra, hogy az úttesten hogyan kelhet át veszedelem nélkül? Inkább talán szabaddá tesszük arra, hogy a szabályokat megtartva eljusson oda, ahová igyekszik. Később, évek múlva, amikor a szabályokon már gondolkodni kezd, megmagyarázzuk neki, hogy a KRESZ szabályai közmegegyezésre épülnek. Megegyezhetnénk abban is, hogy balra hajts, jobbra előzz: van ország, ahol e szerint a szabály szerint közlekednek, néhány évtizede még nálunk is ez volt érvényben. Sok szempontból mindegy, hogy milyen szabályokban állapodunk meg, csak az a fontos, hogy amiben megegyeztünk, azt mindenki tartsa is meg. Persze olyan szabályt aligha fogadhatnánk el, hogy ittasan is lehet vezetni. Vagy, hogy kiskorú is kap jogosítványt nagy sebességű gépjárművek vezetésére: hiszen egy gyerek figyelme szétszórtabb, mint a felnőtteké, ha meglát egy ismerőst, egy érdekes plakátot, nem néz az orra elé, és kész a baj! Itt megint oda jutunk, hogy egy "játékszabálynak" látszó rendszer mögött megjelent valami más vonatkozásrend, amely már az erkölcs világából való. "Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat". Érdekes, hogy József Attila, amikor olyan mély személyes megrendüléssel elemzi a szabadság és a rend kapcsolatát, a játékot mintegy szembeállítja a renddel. Mintha a játék a rend, a szabadságszülte, embernek való rend területén túl helyezkednék el, mintha a játékos rendbontás nélkülözhetetlen eleme volna az emberi életnek. Pedig rendje van a játéknak is! Mennyi szabály, mennyi tilalom érvényesül benne, s mennyire megvetjük azt, aki "csal", vagyis úgy játszik, hogy közben - suttyomban - megszegi ezeket a szabályokat, tilalmakat, elutasítja ezt a bonyolult, valóban szabadságszülte rendet! Az talán igaz, hogy a játékban másfajta rend érvényesül, mint a "komoly" életben, de nem könnyebb, nem kevésbé kötelező. Nem játszani lehet, de ha beállunk a játékba, vállalnunk kell a szabályait.

Szabadságra nevelés

/…/

Egy nagyon derék barátom mesélte el egy meghatározó, gyerekkori emlékét. Szülei iparosemberek voltak, nem nagyon szegények, de nem is igazán jómódúak. Hat-nyolc éves volt, mikor unokatestvére kapott egy gyönyörű MŔ­ Ŕrklin-vasutat, terepasztalt. "Ilyen kell nekem is!" - állt a szülei elé. Apjától rögtön kapott két kemény pofont: "Először és utoljára hangzott el a házamban az, hogy nekem kell!" Aztán magához ölelte, megcsókolta az apja, és azt mondta neki: "Neked nem lesz MŔ­ Ŕrklin-vasutad. De ha jól elvégzed az elemi iskolát, beíratlak a papokhoz. Nyelveket tanulhatsz és zenét." Elállt a gyerek szeme-szája: nagyon jó nyelvérzéke volt, és nagyon vágyódott arra, hogy valami hangszeren játszhasson.

Nem a pofonokat akarom népszerűsíteni. Ebben a században eléggé sok embertelen pofon csattant el, nem csoda, hogy minden testi fenyítéstől idegenkedünk. Büntetésre, kemény fellépésre szükség lehet a nevelésben, hogy egy-egy zökkenőn átsegítsen, ez lehet végső eszköz, de nem lehet az utolsó eszköz.

Kantra szoktak hivatkozni, aki az erkölcsi cselekvést nagyon erőteljesen szabad, "bensőből vezérelt" állásfoglalásnak mondta, s bizonyára helyesen. Arra, hogy objektíve jót tegyen valaki, lehet pofonnal, jó példával rávenni, ám épp a szabadságra nemigen, de szabadon az fogja - a kevésbé jóval vagy épp a rosszal szemben is - választani a jót, aki azt már megismerte. A pillanat vonzásából ki kell emelni az embert, a fiatalembert, s ha megtapasztalta, hogy érdemes - erőfeszítések árán is - értékeket keresnie, megvalósítania, akkor szabadon is örömmel választja majd, amit jónak tapasztalt. Magunktól nem találunk rá a jóra, nem válunk jó emberré, ehhez egy emberélet kevés. Különösen, ha arra is gondolunk, hogy a rossz: rossz. Rombol és rabságba ejt, ahogyan a kés, villa, olló sebez, ha ügyetlenül bánunk vele. A jóság, az erkölcsi rend az emberiség közös kulturális kincse, amelynek ismeretébe, szeretetébe éppúgy be kell vezetnünk a fiatalokat, ahogyan beszélni, közlekedni, játszani megtanítjuk őket.

Tanulságok

Mindezek után hátravan még egy kérdés: mit érdemes nekünk magunknak fontolóra vennünk, ha mi is "emelt fővel" szeretnénk meghalni, s az ifjúság sorsáért érzett felelősséggel jól akarunk sáfárkodni? Veszedelem fenyeget minket is, nemcsak a lustaságé. Érdemes ezekkel szembenézni, akkor könnyebb megküzdeni velük.

Először is a nagy zűrzavarban, amely körülvesz minket, megijedhetünk. Szent Pálnak van egy érdekes mondata: "Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, te győzd Ie a rosszat jóval" (Róm 12,21). Érdekes, hogy a görög szöveg nem azt mondja: jóval, hanem azt: jóban. Ma sok felelősségtudó emberben megrendül a jó erejébe vetett hit. S akkor saját erejével próbálja "legyőzni" vagy távol tartani a rosszat, az pedig nem sikerülhet nagyobb kár nélkül. Az ilyen ember, ha nevelni próbál, gyakran felemeli a hangját. Nem tud a jóról beszélni, nem tud tapasztalatot nyújtani a jó hatalmáról, hiszen abban maga is kételkedik. Mégis melléáll, de a hangerejével próbálja pótolni, ami hiányzik belőle. Ez nem jó, nem lehet hatásos. Vagy ha eredménnyel jár is, nem úgy hat, ahogyan szeretnénk. /…/

Erkölcs a változó világban

S itt a másik meggondolni való: amikor az erkölcsi értékek megvalósítása nem támaszkodhat társadalmi közmegegyezésre, akkor "ár ellen úszik", aki mégis hűséges akar lenni hozzájuk. Sokszoros erőfeszítései közt könnyen úgy érzi, nincs ideje, ereje a meggondolásra, magyarázkodásra. Vezényszavakban gondolkodik, vezényszavakkal igyekszik nevelni is. Erkölcsi értékek helyett konkrét viselkedési szabályokat ad át, kér számon, pedig ez veszedelmes dolog. Hiszen egy-egy erkölcsi érték szolgálata hol ezt, hol azt kívánja meg tőlünk. Ennyiben akár változónak is mondhatjuk az erkölcsöt.

Például nem ok nélkül panaszkodunk arról, hogy a fiatalokban nincs elegendő szülői tisztelet, sőt, gyakran egyáltalán nem tisztelik az idősebbeket. De amikor ezt megállapítjuk, meg kell(enne) gondolnunk, hogy a szülőtisztelet, a felnőttek, az idősebbek tisztelete ma nyilván mást jelent, mint egy-két emberöltővel ezelőtt. Ugyanakkora tiszteletet várhatunk a fiataloktól, de ugyanolyat nem. S ha ugyanolyat várunk, nem csodálkozhatunk, ha nem kapjuk meg az ugyanakkorát.

Hiszen a fiatal azt látja, hogy az idősek tapasztalata ma gyorsan érvényét veszti. Egy gyerek sokszor könnyebben eligazodik a világban, mint egy idős ember. Azt épp tapasztalatai gátolják abban, hogy a gyorsan változó valósághoz igazodjék. Természetesen vannak dolgok, amelyekhez azért az idősebbek értenek jobban - épp a munkában való kitartás, a pillanat keserűségén való túlemelkedés. De hogyan vegye ezt észre a fiatal, ha az idősebb nem veszi észre vagy szégyelli bevallani, hogy alkalomadtán neki kell a fiataltól tanulnia?

Érdemes megint Illyés Gyulát idéznünk. Óda a törvényhozóhoz című költeményében a hetvenedik születésnapját ünneplő Tersánszky Józsi Jenőt köszöntötte így:

Jogot a boncolóknak,

a külszín-, a fölhám-, a látszat-rombolóknak,

kik elválasztván percenként a rosszat a jótól,

valamit folyvást rendbehoznak,

percenként fölmutatva, hogy mikortól

gyilkos a gyilkos,

tolvaj a tolvaj,

torz már a szép,

szép az imént torz,

a hős: pribék,

s ki az, aki elöl megy -

mert nincs szabadjegy

jól haladni a korral;

mert van, amikor - hány példa!-

a néma szólal,

az iszkol, aki űz,

makulátlan a céda,

mocskos a szűz.

Nem verselemzés a dolgunk, de meg kell jegyezünk, Tersánszky 1888-ban született, ez a költemény tehát abban az időben íródott, amikor egy írón elsősorban azt kérték számon: haladó-e, s arra halad-e, amerre a Párt előírja. Az erkölcsi értékek időtlenségét képviselő olvasó talán idegenkedve olvassa ezeket a sorokat, pedig fontos, megkerülhetetlen igazságot mondanak ki, amely minden látszat ellenére nagyon összefér az erkölcsi értékek időtlenségével. Az értékek változatlanok, mint a csillagos égbolt, ahogyan már Kant is mondta. A konkrét követelmények pedig korfüggők.

Az erkölcshöz való hűségünk nem mozdulatlan hűség, hanem élő, leleményes magatartás. A lelemény nem arra való itt, hogy miközben fennen hirdetjük az erkölcsi értékek érvényességét, valahogyan mégis kijátsszuk őket. Épp arra való, hogy hozzájuk legyünk hívek, s ne a markoláshoz, mellyel egy-egy viselkedési szabályt megragadnánk.

Akiket pedig jó erkölcsre igyekszünk nevelni, azokat nemcsak arra kell megtanítanunk, hogy ezt tedd, azt kerüld, hanem arra is, elsősorban arra, hogy helyesen gondolkodjanak, s egyáltalán komolyan gondolkodjanak az erkölcsi magatartás kérdéseiről egy pluralista világban, ahol a hagyományos erkölcsi eszményeket valló ember az erkölcstelenség kísértésében él, a hagyományos erkölcsöt elutasító ember viszont a hagyományos erkölcs kísértéseinek van kitéve.

/Jelenits István/