AZ ÚR CZINE ELŐTT

Meghalt egy irodalomtörténész.

Hirtelen hír: kidôlt az óriásfenyô. Méretes

óriás. Korszakot fogott át széles mosolya, kitárt

ágai védték a sarjadó hajtást, beterítve a Kárpát-medencét.

Hetven évre hitelesítették. (No meg: az örökkévalóságra.) Mihályt

mihelyt eltemetik: megnô a hiánya. Tanáromként növelt. Hatalmas

volt s hiteles. Hatalmat kapott a múltból, határon túlról. Minden

határt át akart lépni. (Kivéve a formát, az irodalmat.)

Most határtalanodik, végtelenül. Ülhet idôtlen

örömmel Móricz, Tamási, Nagy László

verandáján, koccinthat, szétvetett karokkal

dalolva népdalt, zsoltárt, borral telt fohásszal (orando),

s rejtôzködve akkor dolgozván (laborando), amikor senki

sem látja, sem kultúrcenzor (ó, a hattyúnyakú görény), sem asszonyok,

sem jóbarátok, rendszerváltó álmok. Mert megélni lehet enmagunkat

idôtlen, térben

elhalasztva is,

széttanítva is.

Régi kép: álltunk szakdolgozatainkkal matatva, egy órája ôt várva, midôn feltûnt az egyetemi folyosón (dehogy feltûnt, elôtornyosult). Megszólaltam, mint Ábel a rengetegben: itt állunk az Úr czine elôtt. Derûvel vette, mosolygott. Élmény volt a vizsgája. Közös szó, valódi eszme-csere. Végül felállt, tisztelettel nyújtott kezet. Egyéni, különös méltósággal avatott tanárrá: juhász ôse tizedik gyermekeként tovább-adva a legkisebb fiúság mérhetetlen erejét, hitét. Most Farkaslakára száll elôbb lelke, Áronkát hogy megköszöntse. Ne sírjatok. Daltalan nem maradunk. A remény sosem élhetetlen. A figyelem — halhatatlan.

/Deme Tamás/