BALCZÓ ANDRÁS,  A NEMZET SPORTOLÓJA

Balczó András 1938-ban született Kondoroson, a tehetséges fiatal sportoló tizenhét éves korában került a fővárosba, és a Csepel SC öttusázója lett. Két évvel később már országos bajnok, 1959-ben világbajnoki második helyezett. Világbajnoki címet összesen tízszer nyert, 1963-ban, 1965-ben, 1966-ban, 1967-ben és 1969-ben egyéniben szerzett elsőséget. Első olimpiai aranyérmét 1960-ban nyerte Rómában, a magyar csapat tagjaként, ahogyan 1968-ban Mexikóban is. Az 1972-es müncheni olimpián egyéni bajnokságot nyert. Három alkalommal, 1966-ban, 1969-ben és 1970-ben az év sportolójának választották. Kiemelkedő vívótudását jellemzi, hogy az 1968-as olimpián bronzérmet szerzett párbajtőrben, a világ élvonalába tartozó magyar vívók mezőnyében pedig 1963-ban országos bajnokságot nyert.

Aktív pályafutása után Balczó András részt vett volna a magyar öttusasportban, azonban a Kádár-rendszer sportvezetése nem tartott rá igényt.

Kósa Ferenc Küldetés című portréfilmjét 1976-ban mutatták be a mozik, kemény rendszerellenes tartalma miatt három hét után levetették a műsorról.

Dávid Sándor Balczó, Kocsis L. Mihály pedig Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség címmel írt könyvet az öttusázóról.

1983 óta szellemi szabadfoglalkozású, Magyarországon és külföldön tart előadásokat hazáról, Istenről. Balczó Andrást a nemzet sportolójának választották.

Balczó András felesége Császár Mónika. 12 gyermekük van. Márton a BME áramlástani tanszéke tudományos segédmunkatársaként, Laura személyi asszisztensként, Anna biológusként dolgozik. Barna ügyvédjelölt, Bertalan környezetgazdálkodási agrármérnök, Nóra óvónő. Hat gyermek még tanul: Bálint és Sarolta egyetemi hallgatók, Gáspár érettségijére készül, Noémi és Virág középiskolások, Botond negyedik osztályos./2009/

Harmincnyolc éves korában lett először apa, utána még tizenegyszer. A háromszoros olimpiai bajnok öttusázó Balczó András és felesége, Császár Monika tizenkét gyermeket nevelt fel budakeszi házukban, amelyet Balczó a saját kezével épített.

Ami a sportot illeti: megcselekedte, ami számára megcselekedni adatott. Amilyen élet elrendeltetett neki. Az ember felelős a sorsáért, de élete felől - hite szerint - Isten határoz. Balczó András ezerszer elismételte ezt a néhány és még sok más mondatot az utóbbi időben, leírva is olvashattuk sorait, a pályafutásáról készült Küldetés című film nagy siker volt a mozikban. Ha élőben hallgatja az ember, mégis újra és újra, ezeregyedszer is megfogja a mondandója. A háromszoros olimpiai és tízszeres világbajnok Balczó András, aki Magyarországon minden idők legjobb öttusázója, a nemzet sportolója, magával tudja ragadni az embert. Nemrégiben Pozsonyban járt, hogy átvegye a Ferdinand Martenengo Társaság kitüntetését. Előbb ott beszélgettünk, aztán rohantunk a ferencesek templomába, s előadása előtt ott folytattuk. Nem a megszokott interjú volt ez, arra nem nagyon kapható, inkább beszélget, az előadás keretében pedig nem tér ki egyetlen válasz elől sem. Megalkuvás nélkül futott egykor a győzelemért, amelynek egy egész nemzet örült, és ma ugyanúgy él, ahogy futott: nekifeszülve, egyenest a cél felé.

Kondorosi lelkészi család harmadik gyermekeként jött a világra, Ildikó nővére és Zoltán öccse mérnök – utóbbi országgyűlési képviselő –, Edit nővére, aki tavaly hunyt el, keramikus volt.

„Önuralom hiányából lettem sokgyermekes családapa. Úgy látszik, korábban annyi önuralmat gyakoroltam, hogy elfogyott. Az első házasságomból nem született gyerek, aztán kilenc évig egyedül éltem. 1975-ben újra megnősültem. Négy-öt gyermeket akartunk, de jött a következő, az ötödik, hatodik, és mindig egy utolsó. Mondogattam sokszor, hogy 'köszönöm Uram, rendes vagy, de még rendesebb, ha most már hagysz egy kis pihenőt'. Persze örömmel elfogadtuk a piciket.”

1976-ban jött Márton, őt követte Laura, majd Anna, Barnabás, Bertalan, Nóra, Bálint, Sarolta, Gáspár, Noémi, Virág és a tizenkettedik, Botond. A budakeszi ház évekig épült, még a bútorokat is a családfő készítette benne.

Balczónak – és később a családnak – nem volt könnyű megélnie azután, hogy a világ máig legjobb öttusázója 1973-ban visszavonult. „Mindenféle képesítést megszereztem. Az 1-es számú bilétámmal vártam, hogy beszólítsanak. Reméltem, hogy a fiataloknak átadhatom azt, ami szükséges.” A pártba nem akart belépni, ügynök sem akart lenni, mondván, hogy ezzel elveszíti a jogát arra, hogy tisztességes sportembereket neveljen.

„Tíz évig vártam arra, hogy megbízzanak. Belovaglóként dolgoztam az Országos Lótenyésztési Felügyelőségnél – ez amolyan csicskási állás. Mindenki látja, hogy nem odavaló a fickó, de mit lehet tenni. Aztán egy nap vettem egy demizson bort, szétosztottam a szerszámaimat a kollégák között, és zsebemben a munkakönyvemmel elbúcsúztam.”

A gyermekek nem lettek élsportolók

Mindkét szülő olimpikon: az apa háromszor nyert aranyérmet, a tornász mama, Császár Mónika meg bronzot az 1972-es müncheni játékokon, ahol Balczó egyéniben lett bajnok (előtte csapatban nyert Rómában és Mexikóvárosban). A tizenkét gyermek közül mégsem lett egyik sem élsportoló. „Minden felnőtt, edző, vagy ismerős azt kérdezte tőlük, hogy 'no, fiacskám, te is olimpiai bajnok leszel, mint apukád?'. Hát nem, túl nagy elvárás agyonnyom mindenkit. A fiaink, lányaink úsznak, kerékpároznak, futnak, felváltva, de nagyon örülök neki, hogy nem versenyszerűen. Mert most a sport egészen más, mint harminc évvel ezelőtt volt.”

Miután a munkakönyvvel a zsebében elbúcsúzott, nem volt könnyű a nagy család élete: szellemi szabadfoglalkozásúként előadói tiszteletdíjaiból, illetve családi pótlékból éltek. „Csodával határos módon az utolsó pillanatban mindig megkaptuk a szükséges pénzt. Megesett – egy példát mondok a sok közül –, hogy elfogyott a pénzünk, s másnap az egyik gyereknek be kellett fizetni kilencszáz forintot az iskolába. Már délután kettő volt, a postás mindig délelőtt hozta a pénzt. Nem szégyen kölcsönkérni, de nem akartam senkinek örömet szerezni, miután mindig mondták nekem, hogy 'Balczókám, felelőtlenség, fel is kell nevelni a gyerekeket'. Betértem a postára, de semmi. Hazamentem. Hátul az udvaron köveket raktam le; ott térdeltem, mikor öt-hat óra tájban jött a legnagyobb gyerek, s azt mondja: 'Kaptam ötezer-hatszáz forint ösztöndíjat!' Nagyon sok ilyen eset volt. Adódott egy más változata is: Egy nagy díjat, amit kaptam volna, nem fogadtam el, mert úgy éreztem, megvesznek kilóra, ha azt elosztom, kiderül, hogy egy kiló Balczó mennyit ér. Van, aki elfogadhatja, de van, akinek nem szabad elfogadnia. Én ezek közé tartozom. Lemondtam. Sokan kárhoztattak miatta, sokan kvartyogtak, hogy 'te hülye, itt vannak a gyerekeid', de tudtam, hogy nem szabad elfogadni. Írtam egy levelet a felajánlónak, hogy megértésüket kérve tisztelettel köszönöm, de a díj elfogadása ellenkezne a meggyőződésemmel. Még a református templomban a baráti kör is kettéoszlott; viszont a visszamondást követően kilenc hónapra telefonált egy ügyvéd, s elmondta: 'XY hagyatékát gondozom, aki meghalt 86 éves korában, és a végrendeletében a lakását önre hagyta.' Megkérdeztem, kicsoda az illető. Mondtam: soha nem láttam, valami félreértés van. Azt mondta: ennek ellenére. Eladtuk a lakást, s a lányainknak be tudtunk segíteni a lakásvásárlásba, köveket tudtunk lerakni, ahová a mi házunkban addig nem futotta, redőnyöket csináltattunk. A barátaimnak mondtam is, hogy azáltal, hogy az a díjat és a vele járó pénzt nem fogadtam el, a Jóisten ezt az én életemben, a gyermekeim és unkáim életében olyan mértékben fogja visszafizetni, hogy a legnagyobb üzletet kötöttem. Öt éven keresztül sok mindenen változtatott az örökhagyó. Kiderült, hogy Kondor Katalin műsorát, amely minden vasárnap egytől kettőig volt, s amelyben egy alkalommal velem készült interjú, ez a hölgy végighallgatta, utána megírta a végrendeletét. Az Isten engem így dédelget. Kinn voltunk Rómában, az olimpia ötvenéves évfordulóján, s ott egy fiatal újságírónak diktáltam; mondtam azt is, hogy én az Isten kegyeltje vagyok, nekem csak megszületni volt nehéz. Mindent kaptam, csak ezt tudom mondani.” [...]

"És manapság én már mindig nagyjából ugyanazt mondom.

Miért vagyunk a világon? Van-e értelme az életnek? Én ezt a szerény köröcskét járom körül. Jó lehet biztos vagyok benne, hogy a kérdés mindenkit izgat. Legalábbis életének bizonyos szakaszaiban. Van-e jogos és égető szükség, amit másnál pótolnunk kötelesség? Vagy nincs? Érdemes-e az embernek a tejre azt mondani, hogy fehér és a koromra, hogy fekete. Akkor is, ha emiatt az állásunkat veszélyeztetjük. Az, hogy az életemet veszélyeztessem a 2x2 = 4 mondása által, az még nem fordult elő. Remélem, hogy nem is fog előfordulni. Csak tudom, hogy akkor fogok hibát elkövetni, ha az életem megőrzése kedvéért elkezdek valami egyéb számot mondani, mint 4 erre a nagy találós kérdésre, hogy mennyi 2x2." 

/Urbán Klára/