GYERE HAZA!

1956 végén, amikor teherautó állt meg a házunk előtt, és a barátok leszóltak a platóról, hogy gyere te is velünk Amerikába, apám csak megrázta a fejét. Itt élned, halnod kell, felelt Vörösmartyval, és persze, hogy pátoszos volt a pillanat, filmszerű, mint ahogyan az is, ahogyan a barátok örökre kigördültek az életéből, amikor kigördültek Magyarországról.

Aztán jöttek nehéz idők, amikor apám talán megbánta, hogy nem lépett le, ahogyan a többiek, a húga is például. De igazából nem került szóba a kérdés, én nem kérdezgettem, ő magától nem mondta, és sajnos már nem tudom megkérdezni, megbánta-e a döntését.

Ahogyan telnek-múlnak az évek, az ember egyre jobban ragaszkodik a szellemi szülőföldhöz. Minél nagyobb darabot látsz a világból, annál jobban értékeled és becsülöd szűkebb hazádat. És azt is észrevettem, hogy fiatalkorban jórészt a különbségekre csodálkozunk rá külföldön és itthon, később pedig már inkább azt szemléljük, ami összeköti egyik embert a másikkal. Ahogyan szűkül a megismerhető világ, úgy tágul a belső térkép: Kőszegtől Kézdivásárhelyig, Temerintől Királyhelmecig mindenütt otthonunkra találhatunk a Kárpát-medencében.

Akik 1956-ban elmentek, joggal hihették, hogy soha nem látják viszont a hazát. Egy részük nem is akarta. Mások belerokkantak, hogy nem láthatják. Aztán akadtak, akik hazajöttek, és nem azt látták viszont, amire emlékeztek. Manapság azonban már nincsenek száműzöttek. Manapság felülsz a repülőgépre, és két óra múlva Londonban landolsz, s különösen, ha fiatal vagy, szerencsét próbálhatsz, pénzt kereshetsz. És ha akarsz, megházasodhatsz, kétlaki lehetsz, ingázhatsz, bármit megtehetsz.

Az örök dilemmára, hogy az eltávozottak vagy az itthon maradtak-e a keményebb legények, képtelenség választ adni. A 20. század megmutatta, hogy mind a két élethelyzet embert próbáló. És talán a kérdést is rosszul tesszük fel: valójában ugyanis az egyén boldogságfoka számít, az, hogy mennyire találja meg a saját útját idegenben vagy itthon. Sokan önmaguk elől futottak és futnak külföldre, ennek odakint is összeomlás a vége. Akad, aki egyszerűen nem tud nemet mondani, ha ötször akkora fizetéssel kínálják meg. És bizonyára vannak, akiknek egyszerűen nincs jobb ötletük, így kerülnek külföldre.

De miért nem jössz haza? Maradj ott, amíg jólesik, dolgozz, tanulj, gyarapodj, de a végén gyere haza. És tudod, miért? Mert lehozhatod a csillagokat az égből, betegre keresheted magad, az indiai szomszédod is előre köszönhet, de Balaton egy van. Csak a hazádban érzed az öntudatlan biztonságot: nem átveszed a szokásokat, nem megtanulod a nyelvet, hanem beleszületsz. Nincs kommunikációs félreértés, kulturális távolság, nem kell alkalmazkodnod a többséghez, és nem derül ki életed utolsó percéig minden egyes rosszul ejtett szónál, hogy te bizony idegen vagy.

Ha csak a pénz vonzotta volna eleinket, már réges-rég üres lenne a Kárpát-medence. Akadt itt néhány nemzedék, nekik nem a devizakölcsönnel és a pályaválasztási dilemmával, hanem a fejükre hulló bombákkal, elállatiasodott katonákkal, vagyonelkobzással, sűrű halállal, meneküléssel, csengőfrásszal telt az életük. Mégsem siránkoztak, mégsem zokogtak egymás vállán, hogy akkor most irány a nagyvilág… A régiek jobbak, keményebbek voltak, mint mi, egyszerűen azért, mert a borzalmakat megtapasztalva pontosan tudták, hogy az élet több mint pénz kérdése. Az élet egyszerűen maga az élet: ha van, akkor jössz rá, hogy milyen gazdag is vagy valójában.

Elhagyni a szülőföldet, különösebb ok nélkül elvándorolni, ráadásul gyűlölettel eltelve az állam, a hazád, a nemzeted ellen, a közösségre mutogatni, miközben a fogyatékosságaidat elfeded: ócska emberi magatartás. Hazát cserélhetsz, és szívet is, de magadat nem cserélheted ki. Soha nem találod meg a nyugalmadat, ha eldobod a hazát, a nyelvet, ha lemondasz az állampolgárságodról, ha örökre hátat fordítasz a barátoknak, rokonoknak, ismerősöknek: lesz bajod elég abban a másik országban, biztos lehetsz benne. De ha őszintén számot vetsz a sorsoddal, ha tükörbe tekintesz, azt jól teszed: neked, magadnak kell felismerned, hogy magyar vagy, ez az otthonod, és az utad végén haza kell érkezned. 

/Szentesi Zöldi László/