Akiknek igaz szava mindvégig elkísér…

Tisztelgés volt Tanáraim, Mestereim előtt

Sok év távlatából visszatekintve elmondhatom, „féltőn-szerető”, már-már szerencsés életet adott nekem a Sors. Egy láthatatlan rendező kéz irányított, segített, kézen fogott, felemelt, ha kellett, másik útra parancsolt szelíden. Visszatekintve mindez immár egyértelmű.

Erdélyben születtem, aztán Csepelen és Ózdon nevelkedtem, majd ismét a zajos főváros forgatagába kerültem rácsodálkozni a világra. Mindeközben nagyszerű emberek közelébe kerülhettem, akiknek élete, példája, igaz szava egész életemen mindvégig elkísér…

Először is adott a jó sorsom „őreimül szerető szüléket” - vallom meg hálásan Arany János szavait kölcsönvéve.

Most azonban volt tanáraimra, iskoláimra szeretnék emlékezni, azok előtt tisztelegni, akik elindítottak azon a hosszú úton, amelyet azóta is járok - a különböző iskolák hol meredek, hol árnyasan szép, hol teremtően gazdag, hol kissé rögös útját.

Az elsős tanító nénim alakja, kedves mosolya, következetes szigora máig élénken él bennem.

Az 50-es évek fővárosi iskoláival ellentétben, a „vörös Csepelnek” kikiáltott Dózsa György Állami Általános Iskolában szerencsére megállt azokban az években az idő. Mintha a háborúról, majd az azt követő diktatúráról nem vett volna tudomást a kertvárosi iskola. A tanító nénik, a tanári kar, élen a szigorúnak tűnő igazgatónővel tették a dolgukat: neveltek és tanítottak bennünket, kisdiákokat nagy-nagy szeretettel, de kellő rendre és fegyelemre szoktatva kezdettől fogva, ahogy átléptünk az iskola kapuján..

Már az első héten szinte katonás rendben sorakoztunk mi is, a hat-hét esztendős kislányok. Büszkén viseltük – nagylányosan - a kötelező sötétkék köpenyt fehér gallérral. Schmidt Katalin tanító nénink soha nem kiabált ránk, de egy-egy szigorúbb pillantásából éreztük, ha nem viselkedtünk megfelelően. 38 kisdiák ült abban az akkor nagynak tűnő osztályteremben, ám a második héten már önállóan osztottuk ki egymásnak a tintatartókat, az előre elkészített – mindig rendben tartott - tollakat.

Máig őrzöm a gyakorló írásfüzetem, mert az iskolainak példásan szépnek kellett lennie, ha nem akartuk a tanító néni rosszalló tekintetét, szavát magunkon. Csodák csodája, karácsonyi ajándékként mi mindannyian már folyékonyan írtunk és olvastunk. Igaz, ehhez hozzátartozott az is, ha egyetlen hibát ejtettünk - velem is megesett életem első és legmegrázóbb elégtelen osztályzata - ráírta pirossal az egyest. Akkor nagyon zokon vettem, de valószínű ekkor kaptam az első komoly figyelmeztetést, hogy mindenre pontosan figyelni kell, az iskola komoly munka és nem afféle játszóhely.

A szigorú tekintetű igazgatónőt csak az évnyitón láttam, aztán majd a tanév végén, amikor a jutalomkönyvet büszkén átvehettem tőle a jellegzetes iskolai ünnepségen.

Pár hét múlva aztán akkor, amikor egyértelmű lett, hogy elköltözünk, a szüleimmel mentünk be a hatalmasnak tűnő irodájába, ahol megsimogatva a fejemet néhány halk és kedves bíztató szóval bocsájtott el. Már akkor is rebesgették, azóta pedig már tudom is, hogy korábban a háború után feloszlatott egyik jónevű egyházi intézet tanára volt ő. Neki köszönhette az egykori kis iskolám, hogy a háború előtt is viselt Dózsa György nevét megtarthatta, nem kellett sem Rákosi „elvtárs-pajtás”, sem egyéb akkor kívánatos nevet felvennie.

Az ózdi iskolát, tanáraimat, új osztálytársaimat nagyon nehezen fogadtam a szívembe. Azt hiszem, mindenki számára mindvégig megmaradtam a „pesti kislánynak”, akinek illik mindent tudnia, akinek illik példásan viselkednie.

A középiskola hozott változást. Paradox módon a reálgimnázium magyartanára volt az, akire szinte az első naptól felnézhettem sok más társammal együtt. Ő volt az, akitől nem csupán az irodalom értékeit ismerhettük meg, de megtanított bennünket a 60-as években -  akkor még fel sem fogtuk ennek erejét és veszélyét - a magyarságunk tiszteletére, az emelt főre, a soha meg nem alkuvásra.

1962-ben nagy dolog volt a hét első irodalomóráját így kezdeni:

-„Drága Barátnőim, énekeljük el a Himnuszt!”

Ennyi és nem több, de egy életre belénk vésődött magyarságunk vállalása, büszkesége.

Később, mint kolléga értettem meg igazán Takács József tanár úr mondatainak üzenetét, tartását.

Életem következő, igazán meghatározó iskolája az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara lett.

Azt, hogy az ország legrangosabb egyetemének híres bölcsész karán volt vidéki gimnazistaként - ráadásul reál érettségivel - semmi hátrányt nem éreztem a tanszékek szakszemináriumain, azt a középiskolai magyartanáromnak köszönhettem. Takács József tanár úr ugyanis akkor is megtanította nekünk Berzsenyit, amikor a hivatalos tantervből kihagyták, mert „nemesi költőnek” titulálták. Megismerhettük Babits munkásságát is, sőt lediktálta nekünk a Jónás imáját akkor, amikor a Babits - művek nem jelenhettek meg, mert a nemkívánatos, „tűrt” kategóriába sorolta az Aczél György által irányított kultúrpolitika. Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsából is általa kaptunk részleteket. Ő volt az, aki az irodalmi művek szépségein túl rányitotta szemünket a világra, megismertetett a mindennapi filozófiával, az igazság hatalmával, a bátor és felelősen gondolkodás emberi szükségszerűségével.

Az egyetemi Alma Mater rendje aztán összehozott nagyon sokféle emberrel. Nem állítom, hogy minden tanárom előadása megfogott, de a többségük kiváló tanár és nagyszerű ember volt.

Közülük is kiemelkedett Szabad György professzor úr - a későbbi első szabadon választott parlament házelnöke - alakjával, egyéniségével, a hallgatóit magával ragadó tudásával. Az egyetemi hírek szerint ő volt az egyik legszigorúbb tanár, de a történészek közül valóban a legszigorúbb. Mégis ő fogadtatta el velem a kényszerűségből rám szabott történelem szakot. A reformkori országgyűlések hangulatát varázsolta a hajdani (most ismét újra) Piarista-közbe. A forradalom és szabadságharc történéseiről, vívmányairól olyan lelkesedéssel, ugyanakkor jogászi pontossággal és következetességgel szólt, hogy mindannyian a XX. századi Kossuthot láttuk benne már akkor, az 1960-as évek végén. A vizsgán megtisztelt bennünket nem csupán azzal, hogy „kollégának” szólított, de az áprilisi törvényeket vagy éppen a kiegyezés szakaszait éppen úgy szó szerint kellett tudnunk, mint ahogy ő citálta azokat az előadásain. Udvariassága, figyelmessége azt a ritka tudóstanárt jelentette, aki nem bújt a könyvek és a törvények mögé, hanem mindenkihez volt egy-egy kedves szava, mosolya, akit nem lehetett megelőzni a köszönéskor. Számomra ma is ő jelenti tudomány és az ember maximális tiszteletét.

Aztán érdeklődésem és jó sorsom összehozott professzor Nagy Miklós tanár úrral.

Jókai Mór és Kemény Zsigmond munkáinak legjobb ismerőjének kutatásai parciálisnak tűntek az egyetemi életet ez időben meghatározó személyek számára. Nagyon csendben, kitartó, már-már sziszifuszi munkával elérte, hogy bevezetőivel újra megjelenhessen Jókai Mór összes művének kritikai kiadása. Még ennél is nagyobb kihívást jelentett Kemény Zsigmond világának feltárása, könyveinek újbóli sajtó alá rendezése, megjelentetésének kiharcolása. (A pusztakamarási báró sírját akkor - talán most is(?) - gaz borította, hisz nagybirtokos mivoltát rótta fel a halála után még egy évszázaddal is a román kultúrpolitika. Nagy Miklós a távolból, a település későbbi írószülötte, Sütő András testközelből próbálta az „agybirtokos” végső nyughelyét rendben tartatni.) Kemény Zsigmondnak, a sajátos világú regényírónak, a magyar esszé és politikai röpirat megteremtőjének a szellemi örökségét szelíd szóval, de nagyon tudatosan, igyekezett az érdeklődő tanítványokba - ha kellett hetente Debrecenbe utazva - átörökíteni; aminek én is részese lehettem.

A csendes szavú Tanár Úr haláláig kitartott értékei és eszméi mellett. Kedves írójával, vallotta:

„Azt az égő, élő tudományt,

Mindig érző honszerelmet,

Én azt forró szavakkal hirdetem…”

/Jókai Mór/

Tőle kaptam példaként útravalóul a szelíd szó és a türelem erejét, a lélekben soha fel nem adás hitét, a csendes ellenállás legyőzhetetlenségét. Irodalmi levelezése nyomán személyesen is megismerhettem Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy irodalmi életét, találkozhattam a Tamási Áron Színház főrendező dramaturgjával, Kemény Zsigmond megszállottan elhivatott erdélyi kutatójával, Veress Dániellel.

Évek múltán Nagy Miklós professzoromat tisztelhettem dolgozatom opponenseként, aki gondos odafigyeléssel irányította a tudományos munkámat, őszintén izgult értem a választott témám elfogadtatásáért (Erdély nevét ugyanis még irodalmi vonatkozásban sem volt tanácsos használni a 80-as években sem!). Az egyetemi évek múltán három évtizeden át korrekt barátságát tudhattam magaménak. Figyelő, értő tekintetét, szelíd, igaz szavát érzem, hallom ma is.

A Kemény Zsigmond-szemináriumokkal szinte egy időben hallgathattam az ELTE hatvanas esztendőinek egyik legismertebb, már akkor is a Kárpát-medence szerte híres Czine Mihály professzor urat, akinek az óráit más karok hallgatói is - vendéghallgatóként - előszeretettel hallgatták.

Legendás termetét, ízes szatmári zengésű beszédét szinte mindenki ismerte az egyetemen. Széles mosolyával, Toldi Miklóst idéző szálfa termetével ő volt a TANÁR ÚR. Előadásának meghirdetett témája Móricz Zsigmond volt, ám tőle hallhattunk először a határon túli magyar irodalomról (az 1960-as évek végén ez is majdnem tilos volt!).

Az egyetemisták között népszerű volt - meggyőző hatású előadásainak köszönhetően -, szavaival, témáival valamiféle rejtett ellenállást hozott az ódon falak közé. Fiatal korától kezdve mindvégig, hosszú éveken keresztül emelt fővel vállalta a Németh László-i kitartást - Szerettem az igazságot…”. Ezt vallotta még akkor is, amikor ez az egyetemi előmenetelét veszélyeztette. (A pártállam ezért a kiállásáért szinte a rendszerváltozásig látványosan akadályozta tanszékvezetői kinevezését.)

Kedves erdélyi és más, határokon túlra szakadt „barátait” - Áprily Lajostól, Reményik Sándoron, a stószi Fábry Zoltánon át Tamási Áronig - vagy éppen Kuncz Aladárt, a Püski családot nem volt hajlandó elhallgatni Ez volt az az időszak, amikor Romániában persona non grata-nak nyilvánították, nem engedték be Erdélybe - irodalmi nézeteit hozva fel ellene.

A Czine–tanítványok már akkor és ott is 15 millió magyar sorsáról, gondjáról hallottak, ezt vitték magukkal az értő fülek.

Nekem is ő adott erőt és bíztatást, bátorságot ahhoz, hogy a legkeményebb Ceausescu időkben elmenjek Erdélybe. Neki köszönhettem, hogy a Kriterion Kiadóban ismerősként fogadtak, hogy a számomra oly kedves Transszilvániában kézről kézre adtak Dávid Gyulától Víg Károlyon át Székely Jánosig. Nevének említése szóbeli ajánló levelet jelentett a kolozsvári Brassai Líceum könyvtárosa és a Farkas utcai református templom gondnoka számára egyaránt. Láthatatlanul is egyengette a már-már kalandosan záruló ”erdélyi tanulmányutamat”. Mint oly sok mindent az életben, azt is csak jóval később tudtam meg, hogy nem kis kihívást vállalt magára, amikor elvállalta 1985-ben doktori vizsgám elnöki tisztét.

Így igazi őszinte elégtétel volt számomra is, amikor tanszékvezető lehetett immár, aztán a Bethlen Gábor- és Széchenyi-díjjal is kitüntették. A magyarság igazáért évtizedeken át kiálló, ha kellett protestáló szellemiségét végre elismerték. A főhatóságok hosszú esztendők kitartó irodalomtörténészi és tanári munkája után megértették az általa oly sokszor hirdetett Ady-féle igazságot: „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.”

2012 decemberében – halála után majd 14 esztendővel - a Széchenyi- és Bethlen Gábor-díjas Tanár Urat, az irodalomtudományok doktorát, a Kolozsvári Protestáns Theologiai Akadémia díszdoktorát, a Duna melléki Egyházkerület volt főgondnokát, a Magyarországi Református Egyház egykori világi alelnökét posztumusz Magyar Örökség-díjjal is megtisztelték.

Sokadmagammal büszkén vallom, hogy emberként, magyarként, tanárként „Czine-tanítvány” maradtam mindvégig.

Tanulmányaimra, közel négy évtizedes tanári munkámra visszatekintve, most is hallom Czine Mihály, Nagy Miklós, Szabad György, egyetemi professzoraim, Takács József középiskolai magyartanárom és Schmidt Katalin tanító nénim igaz szavát, utamon ők kísérnek ma is…

Hála, köszönet és tisztelet őnékik!

/Zanócz Erzsébet/