LÁBNYOMOK

Különös, furcsa álmom volt az éjjel,

- Pihentető nyugalmat nem hozott -

A gondolatim szálltak szerte-széjjel;

Agyam tudattalan csak dolgozott:

A Mesterrel a tengerparton jártam,

Homok őrizte lábnyomunk sorát;

Négy láb nyomát minket követni láttam...

Elmúlt napok, elmúlt létem nyomát.

S amint e furcsa út végére értem,

És készítettem végső számvetést,

S a megtett útra vissza-visszanéztem,

Úgy tűnt, a nyom helyenként oly kevés,

És éppen ott, hol éltem elhibáztam,

Hol zord s keserves volt az életem,

Bizony, csak egy pár láb nyomát találtam...

Beláttam: ott az Úr nem volt velem.

Rémült felismerés. Homokba sújtott.

Megtört szívemben gyúlt az indulat,

S kemény riadtan így szóltam az Úrhoz:

"Uram, lelked nem nyomja bűntudat?"

"Mikor rég társadul én elszegődtem,

- Megértve, Mesterem, szelíd szavad,

Hisz' gyenge voltam, gyáva és erőtlen,

S tudtam, nyomodban új élet fakad -

Szóval, mikor a követőddé lettem

Hozzád szegődve hittel Mesterem,

Nyomorult életem kezedbe tettem,

S elhittem, mindig ott leszel velem.

Nem hagysz el engem, Mester, azt ígérted!

És ott, nézd, ott csak egy pár láb nyoma

Dereng, ahol nehéz napok elértek,

S amott, ahol a sors volt mostoha!

Miért, Uram, hogy most így visszanézve

- A szenvedésben, ott, napokon át

Hiába hívtalak bár sírva, kérve -

Nem látom - mégsem - szent lábad nyomát?"

Az Úr csak állt a tengerparti csendben,

S reám tekintve bölcsen hallgatott.

S én vártam ott némán, reámeredten

A válaszát, amivel tartozott.

S az Úr ekkor a két szemembe nézett,

Szelíden, csendben szólt, s kézen fogott:

"Hogyan tudnálak én elhagyni téged?…

Bár meglehet, hited már elhagyott.

Figyelj hát jól, s szíved talán megérti...!

Nézd ott s amott és sok-sok napon át

- Lehetne róla hosszasan mesélni -

Azért látod csak egy pár láb nyomát,

Mert láttam ott, hogy megroggyan a lépted

Gondok súlya, nehéz próbák alatt,

S te ott imádban segítségem kérted...

Hát vállamon, téged, hordoztalak."

Megszégyenülve álltam ott a parton,

- Az Úr eközben fogta két kezem -

És mégis, mégis boldog volt a hangom,

Mert megköszöntem - úgy emlékezem.

Reggelre kelve hosszan elmerengtem:

A tengerparton évek óta már

Nem jártam én, és soha nem kerestem

Homokban senki málló lábnyomát.

Nem értem, mondd, mi végre volt ez álom;

Üzent talán Neked a Mesterem?

Ezen töröm fejem, kedves barátom.

Miért Neked, s miért épp' énvelem?

/Ismeretlen szerző nyomán - PPL/