BÉKESSÉG NÉKTEK!

Elmérgesedett helyzetekben az ember messze sodródik az objektív mértéktől. Úgy látja, az ő esetére semmilyen korábbi példaértékű megoldás nem alkalmazható; a másik magatartása annyira kóros, lehetetlen, elviselhetetlen, hogy hozzá alkalmazkodni vagy a békét keresni vele annyit jelentene, mint megnyergelni legundorítóbb tulajdonságait. Munkatársi viszonyoknál esetleg veszélyeztetné magát a munkát. Szerelmi, rokoni vagy házastársi kapcsolat esetén a másikat egy olyan győzelmi tudat és fölény mámorába ejtené, amely végképp megszüntetné a kooperáció alapját, hiszen a szelídséget az alacsonyrendű ember mindig gyöngeségnek tekinti, és gátlás nélkül visszaél vele.

Ez a felszínen annyira valóságosnak tűnő tétel persze csak önmagunk ámítására szolgál. Az ilyen végletesen szubjektív állapot mindig önnön végletét keresi, és ösztönösen nem a békés kiegyezést, hanem a bosszút, elégtételt, a másik leigázása által való kielégülést. Ez néz vissza ránk a tükörből, amikor úgy véljük, a másikat szemléljük, másikat vádoljuk a dühös grimasszal, amely a káprázatfelületről ránk vicsorít.

Az ilyen helyzetből való kiút, a helyes magatartás - az alapul lefektetett elvek szerint - valahol középen van.

Aki tehát össze akar férni az emberekkel, az legelőször saját viszonyát változtassa meg velük, vagyis ne tőlük követelje azokat az erényeket, amelyek alapján a békés együttműködés lehetséges, hanem ő maga nyújtsa azt.

Az alkalmazkodás sohasem meghunyászkodás. A valódi megbékélés keresése pedig értelemmel átfűtött erőből és nem gyengeségből ered. Az olyan szelídség és türelem, amely mögött a megismerés szilárdsága feszül, mágikus hatású. A rosszindulat és düh őrjöngése úgy porlik szét rajta, mint szirten a hullám. Ez a mágikus lelki pozitúra először nyugtalanságot, később szorongást, majd csodálkozást, végül határtalan hálát ébreszt. Próbáljuk ki ezt a folyamatot! Vigyük véghez!

Az emberekkel összeférni olyan értékítélet alapján lehet, amely véglegesen eldönti: mi az, amiért kell, és mi az, amiért nem érdemes harcolni, viharokat felidézni, irritált ellenszenves kapcsolatot teremteni környezetünkkel. Egy ilyenfajta benső bírósági vizsgálat és tárgyalás sok mindent kiderít, és egyszer s mindenkorra törvényes ítéletté emel.

Elsősorban rögtön kiderül az a tény, hogy az együttélés légkörét korántsem nagy dolgok, komoly elvek ütközése mérgezi, hanem apró szokások, makacs követelések, szubjektív feltételek merev erőszakolása. Ezek csapnak össze a másik ellentétes szokásaival, feltételeivel és merev egorituáléival. Aki képessé válik rá, hogy a maga jelentéktelen, súlytalan, a lényegre nézve egyáltalán nem fontos megszokásait, személyisége jogait védő acsarkodásait feladja sokkal jelentősebb szellemi céljaiért, csodálatos módon egyszerre mindenkivel össze tud férni, anélkül, hogy saját, magasabb rendű meggyőződéséből szemernyit is engednie kellene. A jelentéktelen kis dolgokban való alkalmazkodással, barátságos eredményekkel meglepő készséget váltunk ki embertársainkból arra, hogy minden más területen ők hódoljanak be nekünk. Ez az a titkos formula a példaadás misztériumjátéka, mely egyéniségünknek korlátlan hitelt szerez még akkor is, ha karakterológiai ellentétek, korlátozott észérvek látszólag ellentmondanak a mi felfogásunknak...

A békés ember is harcol legszentebb meggyőződéséért, de olyan fegyverekkel, amelyekkel győzni lehet. Tehát sohasem alkalmazza a nyílt összecsapások, viták bumerángját, amely őt kaszálná le végül. [...] A bölcs tudja, hogy erőszakkal erőszakot, indulattal indulatot idéz fel. S tudja azt is, hogy a békességet, lojalitást neki magának kell kitermelnie és elvetnie embertársai légyében, mely éppúgy lehet mérgező, gonosz növények humusza, mint isteni gyümölcsöké. Minden a kertésztől függ, aki a magot elülteti. Ne hüledezzünk tehát, ha környezetünk talajából mérges bürök kínálkozik felénk, hanem lássunk hozzá, hogy türelemmel kigyomláljuk, és másfajta csírákkal termékenyítsük meg saját belső és külső magatartásunk által.

Ez a feltétele annak, hogy az emberekkel összeférjünk.

/Részlet Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája című művéből/