Tisztelt Vendégek, kedves Tanáraim, Diáktársaim!*

Mindannyian érezzük magunkon az élet sodró lendületét, ahogy egyik állomásáról a másikra húz, cipel minket. Ünnepségek, évnyitók, évzárók jelzik a múlását, de mi csak a sodrást érezzük; s most is tétován, csodálkozva tekinthetünk körbe. Mert az emberi elme csak emlékképeket őriz a múltból; a tartam, az idő elvész az emlékezetéből.

Hogy lehet az, hogy most itt állunk; hiszen voltunk kisgyermekek, jártunk általános iskolába, kerültünk 14 éves fejjel középiskolába, s történt velünk még ezer és ezer dolog, esemény. Hogy is kerültünk ide tulajdonképpen?

Talán ez a sodrás a legijesztőbb a mostani percekben; mert milyen titokzatos, furcsa egy dolog ez az élet, amit bár mindannyian átélünk, s mégis olyan keveset tudunk róla; amelyről azt hisszük, hogy ismerjük, és mégis folyton meglep minket, ilyen apróságokkal is, mint a mai ünnep.

Ragadjuk hát meg közösen a pillanat varázsát; használjuk fel arra, hogy eltöprengjünk az együtt átélt dolgok jelentősségéről, és az előttünk álló életről; így utoljára együtt. Miért volt fontos, hogy ide járhattunk? Miért volt fontos ez a 18 év? Miért fontos – egyáltalán - az ember az élete?

Mert az elmúlt 4 évről nem kell beszélni; túl elevenen él az emléke mindannyiunkban. S a rengeteg eleven emlék közül sokat ki lehetne ragadni, el lehetne mesélni számtalan történetet; s mégis, valahány emléket felidéznénk, valahány képet újra játszanánk, valami tartalom, valami érzés, amit most együtt érzünk, és a szívünket szorongatja, el lenne hallgatva. Csak azért mesélnénk, hogy ezt a megfoghatatlan dolgot érezzük, kimondatlanul is; semmi más oka nem lenne a nosztalgiának. Miért olyan ünnepélyesek ezek a percek? Mi teszi különlegessé az együtt átélt időt?

Személyes hitem, hogy minden dolog pontosan annyira fontos és annyit ér, amennyi jelentősséget tulajdonítunk neki. Lehetne cinikusan, kiábrándultan emlékezni, lehetne tagadni az átélt dolgok és az élet fontosságát; úgy is elmúlik, értelmetlen volt; lehetne, de ezzel csak magunkat tagadnánk. Mert minden élő magában hordozza a lényegét, azt az álmot, ahogyan élni szeretne, számunkra is vannak lényeges és lényegtelen dolgok. Az elmúlt négy év az életünk részévé vált, s ahogy magunkon sem gúnyolódunk, így ennek az együtt eltöltött időnek is jelentőssége van; a saját életünkből következően. De végső soron – mi a jelentőssége az életünknek?

Az élet bonyolult, szövevényes valami; nem szeretnék bölcselkedni, megragadni egy látszólag érdekes tartalmat, és patetikusan, fennkölt hangon életigazságokat közölni róla. Csak arról szeretnék beszélni, ami a legfontosabb; amit jómagam is csak sok fáradozás után értettem meg. Életünk során mindig mi döntünk; magunknak kell megítélni, mi a jó és mi a rossz, mi a fontos és mi a lényegtelen. Magunknak kell ítélnünk, s tudnunk kell ítélni. A legfontosabb pedig tudni megítélni, hogy, mi a fontos; mert az emberi élet pontosan annyit ér, úgy válik értékessé, ahogy bizonyos dolgokat fontosnak tart, bizonyos dolgokhoz ragaszkodik. Tudnunk kell, mi a fontos a számunkra; ez minden döntésünk, a későbbi életünk alapja. Az ember a fontos dolgainak él; s a képesség, hogy fel tudjuk ismerni a fontos dolgokat, a cementje minden érett döntésnek; ez a tulajdonképpeni érettség. Érettnek lenni annyi, mint tudni megkülönböztetni az aranyat a kavicstól; a lényegest a lényegtelentől. Mondhatnék ezer fogalmat, hívhatnám a fontosat istennek, szeretetnek, családnak, hitnek, de a legfontosabbat mégsem mondanám ki: hogy mindannyian tudjuk, érezzük magunkban, szavak nélkül is, azt, ami a fontos számunkra. Ezt jelenti érettnek lenni. Mert amit most érzünk – amit nem lehet szavakkal kimondani, csak töredékesen és esetlenül – ez az érzés az, ami el fog kísérni minket hátralevő életünk során. Amit most mindannyian tudunk, csak éppen elmondani nem lehet.

És ennek örülök, ennek örülök a legjobban, ebben az érettségi előtti feszült várakozásban, hogy ami csak emlékké vált, hogy amit csak példával mutattak tanáraink, hogy ami nem más, mint száraz, unalmas tény, az ítéletté vált bennünk. Tudjuk már, mik a fontos a dolgok. És aki ezt tudja, az mindent tud.

Mert aki ennek a képességnek a birtokában van, tud érett döntést hozni; aki tudja, mi a fontos számára, az nem téved el.

„Így lesz, hogy magva, törzse, lényege minden másnak híven felragyog”- olvashatjuk Székely Jánosnál. És „boldogok azok, akik tudják, miért élnek, mert azt is megtudják majd, hogyan éljenek”, olvashatjuk a Boldogmondások margóján. Nincs ennél nagyobb igazság.

Végső soron minden tanítás, oktatás, nevelés, irodalom célja annyi, hogy ráébressze az embert arra, hogy mik a fontos dolgok; a költők ezt úgy hívják, hogy „látóvá tegye”. Töprengjetek el hát rajta, és találjátok meg, lássátok meg magatokban a saját fontosságotokat, a közös emlékek és a pillanat varázsa segíteni fognak ebben. Találjátok meg a fontosat, az értékeset, mert ez a legfontosabb; s ha a fontosat megtaláltátok, bár az élet nem lesz könnyebb, mégis könnyebb lesz a fontosnak élni. Így váltunk teljes emberekké; olyanokká, akiket méltán tölthet el büszkeség. S adózzunk ezzel tanáraink, nevelőinknek fáradtságos munkájukért; ne dícsérgetéssel, bizalmaskodással, az emlékek megszépítésével mondjunk nekik hálát; adjuk fáradozásuk jutalmául azt, hogy éretten szemlélődve, s saját értékeink, saját kincseink tudatában lépjük át a felnőtt kor kapuját. Az ő feladatuk annyi volt, hogy látóvá tettek minket; a mi feladatunk csupán annyi, hogy soha többé ne csukjuk be a szemünket.

Kívánok mindannyiunknak erőt és hitet, mert erővel és hittel kertté szelídülnek a sziklák; s ebben az életben, ami számtalan lényegtelen és sallangos dolgot tartalmaz, ebben az életben csak az erőre és a hitre van szükségünk, hogy végigjárhassuk a ránk szabott utat, büszkeséggel és méltósággal; becsülettel és soha meg nem alkudva.

Isten legyen mindannyiunkkal!

Viszontlátásra kedves tanáraink, viszontlátásra diáktársaim!

/Vaskó Richárd/

* (Elhangzott az ózdi Bródy Imre Szakközépiskola ballagási ünnepségén 2004 májusában.)