A TANÍTÓ ÉS A PEDAGÓGUS

/részlet/

Édesapám 1904-től 1938-ig volt Balatonfőkajáron a katolikus iskolában kántortanító. Heten voltunk testvérek. A nagyapával együtt tízen ültünk naponta asztalhoz. Édesapám egyedül keresett. Délelőtt az elemi első három osztályát, délután pedig a felső három osztályát tanította. Szerdánként a kimaradónak ismétlő iskolát, csütörtökön pedig analfabéta tanfolyamot tartott esténként. Emellett a 34 év alatt 48 színdarabot és különféle ismeretterjesztő előadásokat szervezett, vezetett.

A jómódú gyerekekkel megvetette a tankönyveket, és az év végén beszedte azokat, majd a nyári szünetben keménykötéssel látta el, és a szegény sorsú gyerekeknek ingyen osztotta ki. Ruha- és cipőgyűjtést szervezett, hogy a szegény gyerekek is járhassanak rendszeresen iskolába. A kántori fizetés 16 kh. föld volt, amelyen gazdálkodott. Három tehenünk volt, és a maradék tejet reggelenként a tanítás előtt édesanyám kiosztotta a szegény, sápkóros gyerekek között. A kút mellett volt egy lavór, szappan és törölköző, ahol a szutykos gyerekek megmosakodhattak. Nyáron a gazdálkodás mellett az iskolában a könyvkötészettel, szemléltetőeszközök készítésével foglalkozott, megírta a következő évi tanmenetet is. Az egyházközségnek világi elnöke volt. A kántori szolgálathoz hozzátartozott az iskolai hitoktatás is, amelyet az év végi vizsgákon az esperes úr bírált el. Az első világháború után megalakult leventének parancsnoka lett. A foglalkozásokat vasárnap, a litánia után tartotta meg.

1908-ban saját költségen Lugoson egy hathetes mezőgazdasági iskolában végzett tanfolyamot. Célja az volt, hogy a parasztságot magasabb színvonalon tudja tájékoztatni a takarékos, modern gazdálkodásról. A hozzá fordulóknak ingyen írta meg a kérvényeket.

Az osztályterem és a tanszerszoba rendben tartása az ő feladata volt. Érdekes, soha nem hallottam azt, hogy mennyi időt tölt az iskolában. Ő csak a gyerekek és a falu lakosságának érdekeit nézte, és azokért dolgozott. Igaz, hogy kis gimnazista voltam, és talán nem figyeltem meg, de a fizetésről sem hallottam semmit. Volt mit ennünk, volt rendes ruhánk, tanulhattunk és boldogok voltunk. Hatvan évet élt a faluban. Őrá elmondható a költő szava:

„Ki tanítani szegődik, százszor gondolja meg

Lelket formálni acélnál ezerszer nehezebb

De oly szép és nemes,

Hogy érte elégni akár naponta érdemes.”

[...]

Édesapám önként vállalta mindazt a munkát, ami a gyermekek és a magyar nép érdekeit szolgálta és becsületbeli ügynek tekintett, pedig Ő csak tanító volt, nem pedagógus.

/Dr. Bartalis Imre/