A SZÍV SZEME

/részlet/

Van földi és égi szeretet.

A kettőt azonban csak addig szabad szétválasztani, amíg vizsgáljuk. A kutató ész tenyerére veheti és megnézheti külön-külön egyiket is, másikat is, de aztán, mint a tengerből kifogott halakat, vissza kell dobnia őket a vízbe, különben megdöglenek a kezünkben.

Különösen így van a „szeretet" szóval, hiszen éppen itt nem a külön, hanem az együtt a fontos. Sokféle szeretet van, de ezek mind „egymásban" vannak; lényünk más és más rétegéből szólnak. Igen, van égi és van földi szeretet. De ég és föld szereti egymást, ezt ne feledd. Még akkor is, ha a szeretet mást jelent az égnek, s mást a földnek. De mivel az ember „sárból és napsugárból" született, a legmagasabb istenszeretetében is van valami érzékiség. És még a leghúsosabb, érzéki vonzalomban is van „égi" istenszerelem.

Mindig bajt szül, ha ezt a kettőt végérvényesen szét akarják választani. Nem lehet, mert nem így van teremtve az ember. Ahogy egy hangskála is csak akkor teljes, ha a földi basszusok s a mennyei „magas" hangok együtt szólnak benne, s a színek is csak akkor, ha az anyag tunya szürkésbarnája, az energiák szenvedélyes vöröse s a szellem bíbora együtt izzik: a szeretet is csak akkor teljes, ha benne van a Ember teste, lelke és szelleme. - vagyis, ha lényének minden regisztere szól.

Van, aki megcsókolja a szentek szoborlábát. Egy hideg követ nyalogat, mintha élő angyal lenne: neki ez a szeretet.

És van, aki szerelmes a láthatatlan Krisztusba. Sose látta, mégis meghal érte.

Mit gondolsz, az Énekek éneke, a világ egyik legszebb erotikus költeménye, miért került be a szakrális szövegek közé?

És vajon a Miatyánk nem a leghatalmasabb szerelmi vallomás-e, ami valaha ember szájából elhangzott? Nem arról szól, hogy szeretlek és szeress engem, a tiéd vagyok s légy az enyém, s jöjjön el a Te országod, s legyen meg a Te akaratod, mert odaadom magamat Neked: az égi szereteted hassa át ezt a mi sötét, érzéki, földi világunkat? És hogy ezek a szavak a „Mi" közös atyánkhoz szólnak, az azt jelenti, hogy nincs magánimádság: csakis mindenkiért imádkozhatsz. Ha a címzettet kimondod, máris azt mondtad, hogy minden ember a testvéred.

Embernek lenni azt jelenti, hogy egyszerre vagyunk kristályok, növények, állatok - mégpedig az egysejtűtől a férgeken és halakon át egészen a főemlősökig - és ugyanakkor érző lelkek és halhatatlan szellemiségek. Tudunk a birkák, az angyalok és az istenség fejével is gondolkodni. Ez a sokféleség azt jelenti, hogy a szeretetnek is számos szólama van.

***

Egy lényeges dologra azonban felhívom a figyelmedet. Szeretni csak fölfelé lehet. Nem lefelé, csakis fölfelé.

Senkit sem szeretünk azért, mert buta, gonosz, aljas, csúnya, büdös, kellemetlen, gyenge, gyáva – hanem azért, mert okos, jó, szép, kellemes, erős, bátor. Még akkor is, ha nem ilyen - ha szeretjük, belelátjuk vagy beleképzeljük mindezeket az értékeket.

Ha azt mondod: „olyannak szeretlek, amilyen vagy", nem igaz! Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá. Minőségileg többnek látod. Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a szeretet nem objektíven lát. Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát. Lappangó, mások számára nem látható jó tulajdonságokat vetít rá a szeretett lényre. Lehet, hogy egyáltalán nincsenek is meg benne. Csak ő látja.

A szívünk mindig az „égi" felé néz.

Amíg szeretek valakit, fölfelé nézek rá. Belenézek a szemébe, s nagyon magasra látok bennük. Még akkor is, ha ez nehéz, de ha szeretem, megtalálom a másikban azokat a tulajdonságokat, amiért fölnézhetek rá. Ha csúnya, akkor nagyon kedves, ha durva, akkor erős, ha gyáva, akkor gyengéd, ha buta, akkor nagyon jó ember.

De még ez sem egészen így van. Egy csúnya embert kifejezetten szépnek láthatok, „nekem szépnek". Másképp látom, mint ahogy kinéz. Megszépül a szememben.

Ülsz a villamoson. A melletted ülő idegen asszony kutatni kezd a táskájában, és véletlenül kinyílik a tárcája. Akaratlanul belelesel, s meglátod a hitelkártyája és a jogosítványa mellett férjének rongyos, elsárgult fényképét. Szánalmas, jelentéktelen, kopasz kis emberke - de ő nem ilyennek látja. Megdöbbennél, ha az ő szemével látnád: a világ legszebb vagy legkedvesebb embere nézne rád.

***

Az anyai szeretet is így működik, és ez az „elfogultsága" egész életünket eldöntheti. Mert, miközben egyik szemével látja esendőségünket - senki sem ismer bennünket olyan jól, mint anyánk! -, a másik szemével, a „szív szemével" viszont egy ideális képet is ránk vetít; ott is észreveszi szeretetreméltóságunkat, ahol mások nem látnak semmit vagy megvetnek és utálnak minket. Egy szülészeti osztályon rengeteg csúnya kisbaba bömböl, vörös fejű vezérigazgatók, kopasz, nagy orrú vénpicurkák, gyűrött arcú, ráncos kis mosónők, fogatlan emberkarikatúrák. Néha még össze is szorul a szívünk: „Szegény anyja, akinek csak egy ilyen ronda kis törpe jutott! Ez most hazamegy, viszi magával ezt a ráncos, csúnya kis manót, és nézheti egy életen át!"

Megfeledkezünk arról, hogy az anyja nem ilyennek látja őt, akkor sem, ha az első pillanatban talán meghökkent a látványtól, mert ahogy megszereti, a világ legszebb gyerekét látja benne. Az, hogy egyáltalán életben tudunk maradni ezen a világon, annak köszönhető, hogy anyánk a szívével látott bennünket. Ebben a tükörben néztük meg először magunkat, s ezért a legelső benyomás önmagunkról nem objektív, hanem ideális volt.

Ha valakit nem szeretett az anyja, az önképe torz maradt. Nem tudja, hogy kicsoda, mert csakis olyan tükörben látta magát, amely kicsinyít: a szeretetlen szemek törpének látnak bennünket. Ha sokáig nézel bele, azt hiszed, törpe vagy.

 Sőt, ami a legnagyobb baj: előbb-utóbb valóban törpévé válsz. A szeretetlen szemek sugarában eltörpésedünk!

 Biztosan volt már ilyen tapasztalatod. Nem szerettek, s ezért úgy érezted, megcsúnyultál És nem tudtad kihozni magadból a jobbat. A többet. A tehetségedet.

„Nekem így is jó!" „Neki így is tetszem, ahogy vagyok!" Ezek mind szeretetlenségről árulkodó mondatok.

Itt hívom fel a figyelmedet, a manapság divatos hízó- vagy fogyókúrákra. Ha valaki túlságosan elhízik, és ennek csupán lelki oka van, az föltehetően szeretetlen erőtérben él. Vagy a párja nem szereti igazán, vagy a környezete, vagy, ami a leggyakoribb, ő nem szereti valójában magát. Nincs pontosabb kifejezés, mint az, hogy valaki „elhanyagolja magát"!

Vigyázz, mert nincs hazugabb szó, mint az „elfogadás"! Egy kertet sem „fogadok el", ha gazos, ha teli van szeméttel. Egy kutyát sem, ha loncsos, bolhás ás büdös. Bármit és bárkit, ha szeretek: gondozom. Mert „fölfelé" látom! És oda akarom emelni, ahol látom. így vagyok önmagammal és másokkal is! Ez nem örökös elégedetlenséget és bírálgatást jelent, hanem a „szív szemének" a természetes igényét.

Egész biztos, hogy az első, szerelmes találkozásra, amikor még a „szív szemével" néztél, nem mentél el lomposan és mosdatlanul. És szerelmed is igyekezett kívül-belül a legjobban kinézni... Miért?... Hogy megfeleljen a tekintetednek. S bár nem szívesen valljuk be, de amikor később már nem adunk magunkra, amikor a „Neki már így is jó vagyok... " gondolata elural bennünket, és beletunyulunk a hétköznapjainkba, az azt jelenti, hogy a „szív szeme" már lecsukódott. Nem látunk vele.

Aki nem fölfelé néz, az nem szeret.

/Müller Péter: Szeretetkönyv/