Somogyváry Gyula

EGY KIDŐLT FATÖRZS ELŐTT

Vénülő fűz az istenadta.

Úgy állt napfénybe, zivatarba,

mint akinek már úgyis mindegy,

hogy könnyű pillangók keringnek

körötte, vagy a hópihék.

Számba se vette még: él-e még?

Vénülő fűz az istenadta

s a Duna zúg, oson alatta

nagy idő óta, zajtalan.

A vén fűz meg csak ráhajolva

– mint hogyha titkon hallgatózna –

merendve nézi.

Így suhan,

áramlik, s vissza sohse jő,

Isten szolgája: az Idő.

Idők partján állt, s vénült egyre,

lombot nevelt, meg levetette,

s kérgesedett az istenadta.

Csodát ugyan ki látna abban,

hogy vénülünk – itt ez a rendje –

csak a víz jár a végtelenbe

meg az Idő. Mert mind elmúlunk,

a gyökerünkből kifordulunk;

mi termő volt mibennünk itten,

magához hívja majd az Isten,

s a régi fa: avarrá vál.

Egyszer csak jön egy őszi szél

és kettéroppant majd a tél,

az utolsó szál vén gyökér

s a fa kidől, és tovahordják

és szétkorhasztják a habok.

A fűz már belenyugodott.

S akkor, egyszerre, más vihar

hajtott föl villámaival,

bömbölt, zúgott, mint az ördögátok

s gyilkolta, zúzta a világot –

hagyjuk! A gondolat is fáj,

az ember szinte nem talál

pontot e meggyötrött világon,

hol, mint madár a tarlott ágon,

csak percre is nyugvást találjon.

És lám, a fűz, az istenadta,

törten és csonkig hasogatva

– mikor úgy vélted, vége már –

egy szál gyökérből újra hajt

s lerázva kínt, ezernyi bajt:

új gallyra törtet, s fényre vár!

Én Uram Isten! Hát e vén

még élni kíván? S ölremén

az életért? S új harcba kezd?

Hát hányszor kell megölni ezt,

hogy magát végül is megadja?

Megrendülten és áhitatba

nézem e kérges bajnokot.

S ámulva látom, hogy amott

tovább is hajt egy másik ág,

nem, nem: ez nem hagyja magát?

Talán csak egyetlen gyökér,

az utolsó, de él, de él

s míg él: hitében verhetetlen!

Hát hajtja, egyre vérmesebben,

a nap felé új sarjait!

S én röstelkedve állok itt:

hát ez a vénség, ez tanít

új reménységre engemet,

akit már szinte eltemet

a kín s a gond nehéz avarja,

hogy nincs halál, nincs elmúlás

– amíg azt Isten nem akarja!

Nézem ez újból sajradót

és elordítom harcosan:

halljátok meg ti korhadók

– kik úgy hittétek, vége van –

bénák, roncsok és összetörtek,

kiégettek és meggyötörtek!

Nincs még halál! Nincs még enyészet!

Még nem végzett velünk a végzet!

S legyen bár hegynyi omladék,

mely ránk zuhant: kivájja még

győzelmes útját minden águnk,

s hajtunk, sarjadunk, kivirágzunk,

mert istenáldott dacban égünk

és csakazértis: százszor élünk!