II. RÁKÓCZI FERENC PÉLDAMUTATÁSA

A vezérlő fejedelem nem tett hűségnyilatkozatot a Habsburg császárnak,

a vagyon helyett inkább a szabadságot választotta

„Cum Deo pro patria et libertate!” – e sorokat, 310 éve a kurucok buzdítására íratta zászlaira II. Rákóczi Ferenc 1703 késő tavaszán, mellyel az egész országot hadba szólította a Habsburg-elnyomás ellen. Ma sem tenne másként a vezérlő fejedelem, látva sínylődésünket, vergődésünket elleneink karmai közt.

A magyar nem képes elviselni az igazságtalanságot, a jogtalan kifosztást, a hazudozást, az elfajzott becstelenséget, és noha tudja, kétséges a kimenetele a vállalkozásnak, melyre készül, mégis hadba megy újra és újra függetlenségéért. II. Rákóczi Ferenc eggyé vált a nemzettel ebben a harcban személyes küldetése során, miközben megőrizte kivételes tartását. A nemzet szabadságszeretetét, nemességét, emberségét mentette át a még nehezebb időkre, példamutatásával.

Hat nyelven beszélt és írt: magyarul, latinul, franciául, olaszul, németül és lengyelül. Az ország legnagyobb földbirtokosának számított, az európai nagyhatalmak respektálták. Erényes, dolgos, barátságos, nemes lelkű, jótékony volt, és közben szerény, alázatos tudott maradni. A szabadságharc alatt kibocsátott pénzeire csak magyar jelképeket, az országcímert, Szűz Mária képét, valamint jelmondatát, a Pro libertate-t verette.

1703 tavaszán vette át a „stafétabotot” nagy elődeitől. Emlékirataiban, amely nemcsak kordokumentum, hanem máig ható szépírói remekmű és a politikai gondolkodás megszívlelendő tárháza is, erről így vall:

„Öt háborúra emlékszem, amelyeket ugyanabban a században indítottak meg, olyan csodálatos időközökben, hogy azt is lehet mondani, folytatódtak. Bocskai után Bethlen Gábor vállalta a szabadság ügyét. Dédapám, I. György követte őt a fejedelemségben és abban a vállalkozásban, mely a nagyszombati békével kezdődött. Sok idő múlva a szabadságnak ugyanezt az ügyét Apafi Mihály karolta fel. Thököly folytatta a század végéig, s az Isteni Gondviselés csodálatos periódusa velem kezdte el az új század első évében azokat az időket és eseményeket, melyek Bocskai alatt jelentkeztek a múlt század elején…”

Rákóczi fejedelem nem a jezsuitáktól tanulta a magyar történelmet, bár 12 éves korától a császár akarata szerint ők nevelték, és mindent elkövettek, hogy hű alattvalót faragjanak belőle, ez nem sikerülhetett. Életútját nem Bécsben szabták ki.

Születése is maga volt a csoda.

I. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem és Zrínyi Ilona fiaként Borsiban (Zemplén vármegye) született 1676. március 27-én. Apját a Wesselényi-féle összeesküvésben bűnösnek találta a bécsi kamarilla, s a szervezkedésben részt vevő főurakkal együtt 1671-ben fej- és jószágvesztésre ítélték. Frangepán Ferencet, Nádasdy Ferencet, Zrínyi Pétert (nagyapját) kivégezték, I. Rákóczi Ferenc azonban megmenekült, 400 ezer aranyforintért a Habsburg-császár (I. Lipót) házi őrizetre változtatta a halálos ítéletet. Arzénnal mérgezték, és hat évbe telt, míg a gyilkos szer végzett vele. Mikor 31 éves korában meghalt, fia még négy hónapos sem volt. Apja korai halála után Thököly Imre lett a mostohaapja.

Buda bevétele (1686) után I. Lipót birtokába került Felső-Magyarország a Rákóczi-javak legnagyobb részével, Munkács várát kivéve, amelyet Zrínyi Ilona Caraffa tábornok ismételt ostromai ellenében kitartóan védelmezett. A 12 éves Rákóczi a bástyákon lelkesítette a vitéz védőket.

1688. január 17-én, miután segítségre nem számíthatott, anyja kénytelen volt feladni a várat.

A kapituláció értelmében a Rákóczi-árvák összes javaikat visszakapták ugyan, de Lipót gyámsága alá kerültek, s anyjukkal együtt Bécsbe kellett menniük. A császár az ifjú Rákóczit Neuhausba, a jezsuiták kollégiumába küldte. 1690-ben a prágai egyetemre ment, ahol matematikai, építészeti és hadtudományi munkákat tanulmányozott. 1694-ben visszatért Bécsbe, majd május 25-én Magyarországra jött, elfoglalta a Sáros vármegyei főispáni széket. 1694 szeptemberében feleségül vette gróf Sarolta Amália hercegnőt, a hesseni uralkodó leányát, két felnőtt kort megélt gyermekük született, József és György.

A török kiűzése után I. Lipót császár az országot hadizsákmánynak tekintette, s a hódítás jogán igazgatta. Jelmondata volt: „Magyarországot foglyul ejtem, majd koldussá, végül katolikussá teszem.” Felségsértési és hűtlenségi pereket indítottak a magyar birtokosok ellen, létrehozták az Újszerzeményi Bizottságot, amely idegeneknek adományozta a töröktől visszafoglalt területeket.

Új adófajtákat vezettek be a császári katonák elszállásolására, élelmezésére, szállítására s ezekkel annyira megnövelték a jobbágyok adóit, hogy tömegesen váltak földönfutóvá. Üldözték a protestánsokat, felrobbantották a végvárakat, szélnek eresztették a végvári katonákat.

Az országot tudatosan fosztották ki, a magyar főurak (például a Báthoriak, Zrínyik, Frangepánok, Rákóczik) vagyonát, kincseit Bécsbe hurcolták, és beolvasztották.

Az utolsó csepp a pohárban az 1687-es pozsonyi országgyűlés volt.

Erről így írt a fejedelem: „…az Ausztriai Ház mohósága áttört minden korlátot. Magyarországra régen tartott igénye legelőször a pozsonyi országgyűlésre szóló meghívóleveleiben nyilvánult meg, mert ezekben Lipót császár nem megválasztásra ajánlotta legidősebb fiát, hanem kinyilvánította, hogy örökös királlyá akarja koronáztatni…”

A Habsburgok feltétlen hálát vártak, amiért Budát megszabadították a töröktől, s azzal zsarolva a magyar rendeket, hogy bármikor visszajöhet az oszmán, kicsikarták 1687 decemberében Pozsonyban a szabad királyválasztás jogáról történő lemondást, s biztosították fiúágon a Habsburgok örökös jogát a magyar trónra, valamint eltörölték az Aranybulla ellenállási záradékát.

A magyar társadalom forrongott, s csak a megfelelő időt várta egy felkelés kirobbantására.

„A szabadság megsértése, majd helyreállítása volt a háború oka” – írta a fejedelem.

Ez a pillanat 1703-ban érkezett el, amikor a nemzetközi helyzet is kedvezően alakult: a spanyol örökösödési háború jelentős osztrák haderőt vont ki, a csapatok legnagyobb részét a Rajnához küldték, alig maradt 30 ezer katona az országban.

Ekkor Rákóczi Lengyelországban bujdosott, s minthogy a bécsi kormány tízezer aranyforintot tűzött ki fejére, s többször igyekeztek kelepcébe csalni, egy rokonánál, Sieniawski herceg nejénél húzta meg magát.

Bercsényivel Varsóban találkozott, aki sürgette, hogy indítsa meg a harcot Magyarországon. 1703 tavaszán a munkácsi uradalomban fölkelés tört ki a parasztok között, de Károlyi Sándor szatmári főispán Dolhánál, Máramaros vármegyében könnyen szétkergette ezt az első, szervezetlen kuruc csapatot.

Rákóczi attól tartott, ha késlekedik, a nép elveszti bátorságát.

Március, április, május folyamán küldöttek érkeztek hozzá, Bercsényi lovascsapatot szerelt föl, a francia király pénzt küldött.

Rákóczi 1703. június 15-én Lawoczne mellett, Kliniec faluban fogadta az Esze Tamás vezetése alatt megjelent magyar csapatot, ezzel együtt is csak háromezer embere volt. Másnap, 16-án lépte át a határt kibontott zászlókkal, és az egész országot hadba hívta.

Ekkor a Habsburgok sietve a Szent Koronát Pozsonyból Bécsbe szállíttatták át, s ezt követően ezzel zsarolták a felkelőket…

A felkelés hamarosan szabadságharccá terebélyesedett, amelynek nyolc éve bővelkedett katonai és politikai sikerekben, de kudarcokban is.

1704. július 7–12-én Rákóczi Ferenc bizalmi emberei a gyulafehérvári országgyűlésen elérték uruk erdélyi fejedelemmé választását. Az országgyűlés határozatot hozott a gubernium eltörléséről, s rendezte a legsürgősebb katonai ügyeket is.

II. Rákóczi Ferenc azonban nem költözött Erdélybe, az ország ügyeinek intézését az Erdélyi Consiliumra bízta. A Consilium a központi hatalom szerve volt, s a rendi érdekek fölött álló korszerű állam kialakítását célozta. A fejedelem Erdély államiságát a Magyarországgal kötött szövetségben látta biztosítottnak.

Az 1705 őszén tartott szécsényi országgyűlésen megalakult a magyarországi rendek konföderációja, s II. Rákóczi Ferencet Magyarország vezérlő fejedelmévé választották szeptember 17-én. Döntés született arról is, hogy a konföderáció az erdélyi rendekkel is szövetséget köt.
1707. április 5-én Marosvásárhelyen az országgyűlés kimondta Erdély elszakadását a Habsburgoktól, s rendelkezett a négy bevett vallás szabad gyakorlásáról is. Az ónodi országgyűlés hasonló, radikális határozatokat hozott Magyarországra vonatkozóan: kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, s a szabadságharc tartamára felfüggesztette a nemesi adómentességet.

Az erdélyi országgyűlés 1707. április 4-én Marosvásárhelyen beiktatta a fejedelmi székbe II. Rákóczi Ferencet.

Rákóczi fejedelem 1707 őszén Erdélyben Rabutin császári tábornok ellentámadása miatt kénytelen volt meghátrálni, s a császári sereg birtokba vette Erdélyt. 1708 augusztus 3-án Siegbert Heister tábornagy Trencsénnél szétverte a kuruc fősereget. 1710-ben francia–osztrák béketárgyalások kezdődtek, s Rákóczi bízott abban, hogy a nemzetközi béketárgyalásokon a svédek és az oroszok felkarolják Magyarország és Erdély ügyét.

1710 végére az ország tartalékai kimerültek, mind többen kívánták a megegyezést, külső segítségre pedig a továbbiakban nem lehetett számítani.

Az I. Lipótot követő I. József császár – elődjétől eltérően – hajlott a kompromisszumra. A magyarországi császári erők élére 1710-ben Pálffy János grófot nevezték ki, aki tárgyalásokat kezdeményezett a felkelőkkel.

Rákóczi 1711 elején Lengyelországba ment, hogy az orosz cártól kérjen segítséget a szabadságharc folytatásához. Távollétében főparancsnokát, Károlyi Sándort időhúzó tárgyalások folytatására hatalmazta fel. Károlyi azonban – aki a további küzdelmet reménytelennek tartotta, s már csak a kedvező békefeltételek kiharcolásában bízott – Szatmárba gyűlést hívott össze, ahol a rendek a békekötés mellett döntöttek.

A béketárgyalások már az új uralkodó, III. Károly alatt fejeződtek be, miután április közepén meghalt I. József.

1711. április 30-án Károlyi békét kötött Szatmáron Pálffyval mint császári biztossal. 12 ezer kuruc a nagymajtényi síkon letette a zászlókat.

A szatmári béke a szabadságharc minden résztvevője számára amnesztiát adott. Ígéretet tett az alkotmány helyreállítására, az országgyűlés összehívására, a szabad vallásgyakorlásra. A rendeket sértő idegen intézményeket és méltóságokat megszüntették. A magyarországi és erdélyi tisztségeket a helybelieknek tartották fenn. A megegyezés azonban nem állította vissza sem a szabad királyválasztást, sem az ellenállás jogát, és nem hozott létre magyar hadsereget sem. Vagyis kimaradtak a rendi alkotmánynak azon részei, amelyek sértették volna a Habsburg Birodalom egységét.

A Rákóczi-szabadságharc legfontosabb következménye mégis az volt, hogy Magyarország elkerülte Csehország sorsát, amely önállóságát teljesen elveszítve örökös tartományként tagozódott be a birodalomba.

Rákóczi – hűségeskü letétele után – megtarthatta volna birtokait. A vezérlő fejedelem azonban nem fogadta el a békefeltételeket, sőt magát a békét sem ismerte el érvényesnek, miután Pálffy a tárgyalások közben elhunyt I. Józseftől kapta a békekötésre szóló megbízatását.
Ha hűségnyilatkozatot tesz, minden vagyonát visszakaphatta volna, de nem tett ilyen nyilatkozatot. Miért? Mert ettől maradhattunk mi emelt fővel magyarok még évszázadokig, hogy a fejedelem ezt az áldozatot meghozta. Mindenéről lemondott és élete végén székeket, széklábakat faragott…

Előbb Lengyelországon, Anglián, majd Franciaországon keresztül Törökországba ment száműzetésbe.

„…aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát” – így írt Mikes Kelemen a fejedelem napirendjéről az emigrációban.

Utolsó lakhelyén, Rodostón hunyt el 1735. április 8-án, 59 éves korában.

Hamvait Kassán, a Szent Erzsébet-székesegyházban helyezték végső nyugalomra 1906-ban

/Csurka Dóra/