AZ ERKÖLCSISÉG DIADALA
Március 15.
a magyar történelem kiemelkedő eseményei között is különös helyet foglal el.
Egyrészt ez az ünnepünk az egykor még egységes hazában élő magyarság közös
tetteit idézi, másrészt a modern kor elmaterialistásodott (zsákmányszerző)
politikájához viszonyítva ez a nap örökké dicsőségesen az idealizmus
politikájára emlékeztet.
Arra, hogy
a magyar nemesség többsége, szövetkezve népe értelmiségével, negyedszázados
kemény politikai küzdelem után kivívta a törvény előtti egyenlőséget, a
közteherviselést s a jobbágyok nemzetiségi különbségre nem tekintő
felszabadítását. Mit is cselekedtek az egyszerre mélyen hazafias, nemzeti
elkötelezettségű s európai látókörű nemeseink? Kiharcolták, hogy ne legyenek
(születési) előjogaik, de legyenek mindenki mással egyenlő kötelességeik. A régi
magyar nemesi demokrácia alkotmányos sáncaiba beemelték népüket és nemzetiségi
honfitársaikat.
Bámulatos
önzetlenség volt ez, hiszen a régi világ még bőven „maradhatott volna". Voltak
ugyan - főleg az európai események miatt - forradalmi félelmek és váradalmak, de
a nép valójában nem lázongott, a Habsburg-államhatalom pedig kifejezetten
mindent megtett a változások ellen. De a sok évszázados magyar nemzeti
szabadságtörekvések s az európai példák lelkesítő hangulatában tevékenykedő
magyar politikai elit át tudta lépni saját érdekeinek árnyékát, s egy új magyar
polgári nemzetért s annak európai államiságáért végül a fegyveres harcot is
vállalta.
Pedig úgy
tűnt, hogy világcsoda történik nálunk: lezajlik egy „törvényes forradalom",
erőszak és vérontás nélkül léphet át a magyarországi társadalom egy új világba.
Nem így lett végül, mert az európai nagyhatalmi politikák által támogatott
Habsburg-reakció s a vele szövetkező magyarellenes nemzetiségek - románok,
szerbek, horvátok - kiprovokálták a magyar szabadságharcot. Egy olyan háborút,
amelyben a magyarellenes nemzetiségi politikusoknak nem kellett a magyarok által
kivívott egyenlő polgári szabadság és alkotmányosság, amely az ő népüket is
egyenjogúvá, polgárrá tette. Szégyenletesen véres, barbár harcot indítottak a
Délvidéken és Erdélyben - megmérgezve a közös haza népeinek jövőjét.
Természetesen voltak mások is, akik a közös hazát és a szabadságot szolgálták
(szlovákok, rutének, németek, az erdélyi szászokat kivéve). Sőt a románok között
is voltak magyarbarátok.
1848-49-ben
Magyarországon csodák és tragédiák tüzében megszületett a korszerű magyar
polgári nemzet. Református eleink feltétlen áldozatkészséggel és lelkesedéssel
álltak a haza ügye mellé. Ők sem nézték a kezdettől fogva kedvezőtlen nemzetközi
erőviszonyokat, hanem tették kötelességüket. Egyházunkban igen kevesen voltak
csak, akik a másik oldallal rokonszenveztek. A hazáért és nemzetért harcolva
minden magyarral együtt nem az egyéni érdekekre néztek, hanem a közös jövőt
építették. S a magára maradt kis nemzet és ország kivívta Európa erkölcsi
elismerését. (Persze segíteni, mint olyan sokszor máskor is, nem segített
senki.)
Óriási
túlerő ellen is képes volt a magyarság csaknem másfél évig sikerrel harcolni,
hódító szellemi-erkölcsi igazsága százával, ezrével vonzotta az idegen tiszteket
és katonákat a honvédség soraiba.
Isten
megáldotta a magyarságot a bukás ellenére is, hiszen új, dinamikus nemzeti
közösség született a reformkor és március 15. nyomán. A magyarság, mint Isten
teremtő gondolata István király műve és a reformáció után harmadszor is
sikeresen átalakult, képes lett önmaga megújítására. A szenvedélyes belső viták
ellenére - vagy inkább éppen azok nyomán - ugyanis kialakult az a polgári magyar
társadalom, amelynek sok problémája, baja, ellentmondásai ellenére a pozitív
növekedés és gyarapodás lett a sorsa több mint fél évszázadra.
Március 15.
tágas szellemi megalapozottsága, példátlanul magas erkölcsisége kiváló alapot
nyújtott mindehhez. S ezért lehet mindmáig valamennyiünk s utódaink példája.