Áprily Lajos

A ZARÁNDOK

/Kőrösi Csoma Sándor emlékének/

1.

Én láttam őt a városvég felett

indulni könnyű bottal, egymagában.

Ott ültem fenn az erdőszéli domb

galagonyavirágos oldalában.

A templomcsillag búcsúztatta még,

aztán a fényben nőtt a tér naponta.

Tekintetem büszkén utána nyúlt,

amerre őt a fajta vágya vonta.

Néztem, komor hegyeknek hogy feszül,

s hervadt pusztákról hogy lép át a hóba.

Nyugati ködben messze elmaradt

a nagy lázakba zsibbadt Európa.

S még mindig ment és óriásira nőtt:

égő zarándok, vakmerő apostol.

Míg elnyelte a magasság s a csend:

Himalája, a roppant kőkolostor.

2.

Én láttam őt, amikor útra ment,

s láttam a dardzsilingi szalmaágyon.

Nagy, látomásos szemmel hogy futott

hazafelé az irtó pusztaságban.

Zengő szelekben, vad vizek felett

lihegve lábalt mindig új oromra.

Számum ragadta: forró szomjúság,

míg rálelt városára. Városomra.

Tűzzel kivert száján a régi szó,

a visszahívó föld zenéje égett.

Ó, idegenül hallgatók hogyan

érthették volna ezt a lázbeszédet?

Késő dicsőség szent révületét,

s a mámortalan, tompa szót: Hiába...

Az óriást, aki lobogva hullt

a felséges magyar tragédiába.