Párhuzamos életsorsok:

PUSZTINA HÍRVIVŐI

2010 óta egyre több magyar diák ismerkedik meg a határainkon túli magyarsággal. Ma már nemcsak Tamási Áron Ábeléből képzelik el a Hargita világát, sokuk számára ismerősek lettek a Gyimesek falvainak találékony beszédes nevei, vagy éppen a csángók világa. A szerencsésebbek ugyanis eljutottak Pusztinába is, csángó testvéreink ízes ősi nyelvét (a szeretetteljes vendéglátás mellett éneküket és verseiket) is meghallgathatták. 

Mit is tudunk Csángóföld egyik legismertebb településéről?

Első okleveles említése 1781-ből származik, a falut a madéfalvi veszedelem menekültjei alapították. Lakossága kb. 2500 fő, ebből katolikus kb. 2000. Magyarul ért és beszél a katolikusok 100%-a, valamint a nem katolikusok nagyrésze is, azaz a falu teljes népessége.

Első fatemploma 1780-ból való. 1830-ban új templomot építettek, a mai templomot 1957-ben adták át. A templom védőszentje a magyar határtól többszáz kilométerre is Szent István, a magyar király. Olyan emberek éneklik hozzá a fohászukat, akiknek a zöme soha nem járt a Trianonban megcsonkított Magyarországon.

Ebben jelentős szerepe van a „Két Pusztinai Hírvivőnek”, Nyisztor Ilona népdalénekesnek és dr. Nyisztor Tinka néprajzkutatónak, etnográfusnak.

Aki követte az ezredforduló után immár hazánkban is közvetített csángó miséket, az megcsodálhatta varázslatosan csengő énekhangjukat.

Kik is ők, és hogyan lettek Pusztina szószólói, hírvivői?

 A vezetéknevük sorsszerűen összecseng - mint általában egy-egy kisebb településen -, párhuzamos az életrajzuk is, de egymástól függetlenül teszik a rájuk mért feladatot: a magyar szó megőrzésének küzdelmes hivatását.

Életük bemutatásaként álljon itt egy-egy róluk szóló cikk. Őszinte szavaik, zord időben is bátor helytállásuk példa és érték lehet mai, olykor talmi ragyogású világunkban!

Először olvassuk dr. Nyisztor Tinka ( az első bölcsészdoktor Csángóföldről) életútjának legfontosabb fordulatait Halász Péter tollából megidézve:

 „Józanul gondolkodó embernek talán érthetetlen, hogy a Dani Péter és Keszáp Ilona törvényes gyermekeként született leánykát miért hívják Nyisztor Tinkának - immáron ötven esztendeje? De aki ismeri a moldvai csángómagyarok különös sorsát és nehéz életét, az tisztában van a jelenség okával. Tőlük ugyanis a román hatóságok sok egyéb - identitásuk, anyanyelvük - mellett a családnevüket is elvették, felváltották, lecserélték. Így lett Tinka édesapjából (vagy talán már a nagyapjából?), kit az egész falu Daniként ismert, „hivatalosan" Nyisztor. Mindez pedig történt a magyarságot oltalmazó Szent István király szemeláttára, abban a Tázló menti Pusztinában, amelynek fölmagasodó temploma oltárképéről Ő tekint - mindenkire. A csángók magyar nevét elsikkasztó jegyzőre, a templom diadalívének kegyelemért fohászkodó feliratát lemeszeltető papra, és a mindezt eltűrő, mindebbe beletörődő falubeliekre. Dani Péter leánya, a Magyar Népi Szövetség egykori pusztinai elnökének, Keszáp Istvánnak unokája, Nyisztor Tinka azon kevés pusztinai közé tartozik, akik nem hisznek abban, hogy mindez Szent István áldásával történik.

Már kislány korában kivált a többiek közül. Az általános iskolában azzal, hogy tudott valamennyi - a városbeli kórházban ráragadt - román szót, amit aztán „a közösség javára" hasznosított: segített románul nem tudó osztálytársainak a vécére kérezkedni. Később népszámlálási biztosként másodmagával nem volt hajlandó románnak beírni a magukat magyarnak valló csángókat. Még később, immár Sepsiszentgyörgyön, darukezelőként, számítógépes programozóként Kós Károly népművészeti „nép­főiskoláján" felismerte a hagyományos műveltség és saját csángó kultúra jelentőségét. Sajnos nagyon kevés Erdélybe került csángó lépett erre az útra, Tinka tehát hozhatott valami jóra való genetikai késztetést a szülői házból. 1990-ben már unokatestvérével, ifj. Erőss Péterrel együtt dolgozott a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének megalakításán és a Csángó Újság - a Moldvai Magyarság elődje - megindításán. Aztán együtt gyűjtötték az aláírásokat azoktól a pusztinai csángóktól, akik bízva a politikai változásokban, kérték az anyanyelvű vallásgyakorlatot és a magyar iskolai oktatást.

Nyisztor Tinka hamar fölismerte, hogy a nép(csoport), ahonnan vétetett, egyrészt komoly értékek hordozója, másrészt hathatós segítségre szorul. De tapasztalnia kellett azt is, hogy sem a közigazgatási, sem az egyházi hatalom vezetői nem akarják komolyan venni a „demokráciát", vagyis a népakaratot. Sőt, ezek a diktatúrához szokott előljárók még tárgyalópartnernek sem tekintik őket. „Láttam - mondta -, milyen csúnyán elbántak azokkal, akik aláírásukkal kérni merték azt, ami jogosan jár nekik. Láttam, hogy diploma nélkül nem tudok nekik segíteni a papokkal szemben.” El kellett tehát indulnia - akárcsak a népmesében -, hogy kiállja a próbákat. És ebben a mesében, úgy látszik, Nyisztor Tinkának jutott a legkisebb, tehát a legsikeresebb kispásztor szerepe.

1990 őszén, a már betelt létszám ellenére bekerült a budapesti Nemzetközi Előkészítő Intézetbe, utána pedig - bizonyára a szentgyörgyi népfőiskola indíttatására - az ELTE néprajz szakát választotta. Bár sokan segítették Tinkát, nem volt könnyű számára az az öt esztendő, mire a diplomát a kezébe vehette…

A diploma megszerzése után tanárai tanácsára beiratkozott a „doktori iskolába", s elfogadott egy svájci ösztöndíjat. Egy évig Bukarestben tanult, aztán Svájcban, de onnan is hazajárt „terepezni", vagyis gyűjteni. A több mint tíz esztendős diákság alatt ~ azonban nem adta fel eredeti célját, a csángók érdekeinek képviseletét. Tartotta magát az eszméhez, amit Magyari Lajos adott Kőrösi Csoma Sándor szájába: „Kit feldob magából egy nép, az nevében akarjon nagyot!"

Tizenhét esztendeje tart a pusztinaiak küzdelme azért, hogy Szent István tiszteletére szentelt templomukban magyarul is imádkozhassanak, magyarul is hallgathassák Isten igéjét. És ez a harc egyáltalában nem folyik egyenlő eszközökkel. Amikor 1990-ben először kérték, hogy magyarul is misézzenek számukra, papjuk, Bentre Szilveszter megígérte nekik, a püspök azonnal áthelyezte őt egy olyan faluba, ahol már nem beszélnek magyarul. Azóta újabb és újabb kérvényeket küldtek Jászvásárra, a püspökségre, Bukarestbe a    pápai nunciushoz és a Vatikánba. Tizenhét esztendeje, hogy az anyanyelvű misére áhítozó pusztinaiak apáik nyelvén csak Erdélyből alkalmilag érkező papoktól, Tinkáék udvarán hallgathatják Isten igéjét Tizenöt esztendeje, hogy a jászvásári püspökség mint 2006 októberében, a pusztinaiak vatikáni látogatásakor kiderült, félrevezeti a Szentszék elöljáróit. Dani Péter leánya, Nyisztor Tinka nem hiába szerzett néprajzi diplomát, ösztöndíjasként nem hiába töltött éveket Svájcban, az európai nemzetiségi együttélés nagy, történelmi példatárában. Nem merte volna - mint mondja - elkezdeni és folytatni a pusztinai magyar miséért való harcot, ha nem látja hogyan élnek Svájcban az emberek, ahol a különböző nemzetek fiai megférnek egymással, nem akar egyik a másik fölé kerekedni. Nem tudta volna meggyőzni a svájci születésű bukaresti nunciust a csángók igazáról.

Viszont olyan pezsgő kulturális életet sikerült teremtenie Pusztinában, „aminek sokan örülnének akár Svájcban, akár Magyarországon, akár máshol a világban." És itt nem a készen kapott, sokszor értéktelen „kultúrtermékek" tétlen befogadására kell gondolni, hanem a hagyományban gyökerező műveltség átélésére, megélésére, teljesértékű éltetésére. Sorra jelentek meg a csángó hagyományokat megőrző tanulmányai, könyvei, miközben csengő hangja messzire elvitte a magyar nép imádságok fohászát.

A guzsalyasok kulturális szerepének föltámasztására, a halottak körüli kultikus tevékenységre, az ünnepek belső, emberi átélésére. Az esztendő ünnepeinek hagyományos megélésére. A gyalogos búcsújárásokra, a „Pusztinai Napok" tartalmas megszervezésére. Arra, hogy a falubeli jó kezdeményezéseket - Nyisztor Ilona műsorait, a Szent István szobor felavatását - nem külön-külön, hanem összefogva, segítségére számítva lehet megvalósítani. Ezért fontos, hogy a pusztinai Magyar Ház fölépülésével Nyisztor Tinka és az általa létrehozott Szent István Egyesület közössége számára megnyílt a színvonalasabb és eredményesebb értelmiségi szolgálat lehetősége.

Abban, hogy Pusztina az érdekérvényesítés - vagyis a demokrácia - tekintetében a legtöbbet elért moldvai csángó települések közé tartozik, igen nagy szerepe van dr. Nyisztor Tinkának. Megkérdeztem tőle, mit szeretne legjobban születésnapjára? Az volt a válasza: Magyar misét!

Ezt kívánjuk neki mindnyájan, akik tiszteljük és szeretjük.”

Kívánságunk 2014 Karácsonyán is aktuális.

A magyar mise, a magyar szó és dal másik elhívott és elhivatott pusztinai harcosa Nyisztor Ilona.

Az ő életét a 2009-es budapesti csángó bálon elhangzott laudáció elismerő szavai elevenítik meg Tánczos Vilmos értő gondolatai nyomán:

„Előfordul, hogy egy-egy életút történetét olykor néhány fontos mondatban kell röviden összefoglalni. Ezt teszik például a szótárak és más kézikönyvek szerkesztői, akiknek takarékosan kell bánniuk a szavakkal, ezért kénytelenek tényszerűen és lényegre törően fogalmazni. Ha egy magyar művelődéstörténeti lexikon számára kellene megírnom a Nyisztor Ilona szócikket, valahogy így fogalmaznék:

„Nyisztor Ilona népdalénekes, pedagógus és művelődésszervező. Egy székely eredetű moldvai csángó faluban, a Tázló-völgyi Pusztinában született 1956-ban. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd ötödik osztályos korától a bákói zeneiskolában tanult. Itt végezte el az óvónő- és tanítónőképzőt is, és itt érettségizett 1977-ben. Óvónőként előbb a Bákó megyei Dumbrava faluban, majd 1990 óta Onyest városában tevékenykedett. Népdalénekesként fellépett különböző rendezvényeken, fesztiválokon. 1994-ben Szatmárnémetiben a Hajnal akar lenni című népdalversenyen első díjat nyert. Énekelt a Kárpát-medence számos magyarlakta településén, meghívták Finnországba, Németországba, Svájcba, Franciaországba és az Egyesült Államokba is. […]

2008 februárjában őt bízták meg a 2006-ban elkészült és rendeltetésének átadott pusztinai Magyar Ház programjainak vezetésével. Több kitüntetés birtokosa, amelyek közül a legjelentősebb a Csángó Kultúráért Díj, amellyel a Magyar Oktatási Minisztérium 2008. augusztus 20-án Budapesten tüntette ki.” [...]

Élete első nagy sorseseményeként bekerült a bákói zeneiskolába, ahol először szembesült azzal a hatalmas nyelvi és kulturális különbséggel, ami egy magyar csángó falu világát a modern román városi életvilágtól elválasztja. Mivel románul kellőképpen nem tudott, az újonnan megismert jelenségekre, a csángó nyelvjárás alapján román szavakat kezdett gyártani. Ők otthon Pusztinában a „fuszujkából” készült ételek mellett mindig valamilyen „sózalékot” (értsd: savanyúságot) szoktak enni, ezért egy bákói román családnál az ebédnél „sozománt” kezdett magának követelni, csakhogy ezt a jogos kérést abban a környezetben senki nem értette, mert a pusztinai kislány csángómagyarból románosított „sozomán” szava mindenki előtt ismeretlen volt. Nem volt más megoldás, végül „reja kellett menni” és ujjal mutatni meg a „sózalékot”, amiről aztán rögvest kiderült, hogy azt románul „muraturának” hívják.

Később sem adatott meg az a lehetőség neki, hogy az iskolában magyarul tanulhasson.

Életében egy másik nagy sorsesemény 1988-ban történt, amikor némi szerencsével Magyarországra utazhatott, és Győrben részt vehetett egy karácsonyi ünnepségen, amit az akkor már Moldvát járó Jáki Sándor Teodóz bencés atya szervezett a saját tanítványai számára. Az ünnepség keretében a vallásos népénekgyűjtő atya és az ott egybegyűlt bencés diákok több moldvai csángó szenténeket is előadtak, egy fiút például úgy mutattak be neki, mint aki egy Moldvában gyűjtött Szent István-énekkel nyert első díjat egy népdalversenyen. Az atya elmondta azt is, hogy az Ó, Szent István dicsértessél,... kezdetű középkori Szent István-himnuszt 1932-ben Domokos Pál Péter jegyezte le éppen Nyisztor Ilonka szülőfalujában, Pusztinában, amelynek templomát az országalapító magyar szent király tiszteletére emelték. Ennek hallatán a fiatal moldvai óvónővel ekkor valahogy megfordult a világ: „Akkor bennem egy olyan tűz támadt, hogy nem is tudom azt kimondani. Hát az hogy lehet, hogy ez a szép ének pusztinai, s hogy evvel az énekkel itt Magyarországon első díjat lehet nyerni? Úgy éreztem, hogy nekem most tenni kell valamit. Ha otthon énekelt valaki valamit magyarul, azok csak az idősek voltak, akik még szerettek otthon magyarul énekelni, azt nem vette számba senki se. [...]

De hát, ha én ebbe születtem, ha én ezeket tudom, akkor ezt nekem nem lehet hagyni, itt nekem most valamit csinálni kell!”

Így esett, hogy Magyarországról hazatérve, otthon odaállt az édesanyja elé, és így szólt hozzá: „Na, édesanyám, én most megyek gyűjteni!” A válasz pedig így hangzott: „Hát leányom, innét te nem es kell erőst messze menjél, met én eleget tudok. Én egész nap énekelek neked, adok én neked eleget, amit te gyűjtsél.”

Azóta járt ő másokhoz is, gyűjtött más csángó falukban is, de a művészi életút voltaképpen itt a szülői házban kezdődött el.

Nyisztor Ilona szép, tisztán csengő és senki máséval össze nem téveszthető hangját is zsoltárokat éneklő ősöktől, mindenekelőtt közvetlenül édesanyjától örökölte. [...]

Nyisztor Ilona édesanyjától azt is megtanulta, hogy énekelni csak lélekkel, belső tűzzel szabad. Egy régi, vele készült hangfelvételemről idézem: „A szót meg kell rágd, ki kell mondd s ki kell énekeld tisztán, úgy, hogy aki azt hallja, annak az a szó essen belé eppeg a szüvibe. Eppeg belé a szüve közepibe. Met ha nem mondod ki tisztán, akkor az a szó csak elmenyen az ember szüve mellett, s nem esik belé neki a szüve közepibe.” Azt hiszem, ez minden művész és művészet ars poeticája, e nélkül az imperatívusz nélkül nincsen értelme, és nincsen esélye semmiféle művészetnek.

Sokan azt mondják, hogy a folklórhagyományban nincsen huszonnegyedik vagy utolsó óra. De van. Sőt a magyar nyelvterület nagy részén régóta túl vagyunk már az utolsó órán. Az élő vizek forrásai nálunk, a Kárpát-medencében is ugyanúgy elapadnak, mint máshol Európában. És ha végképp kiszáradnak a források, már csak azokhoz az edényekhez nyúlhatunk majd, amelyeket az élő források vizeivel idejekorán megtöltöttünk. Mi, magyarok szerencsés nép vagyunk, mert nekünk nem üresek az edényeink. Nagy szerencsénk, hogy a magyar folklór megérte a technikai civilizáció korszakát, és így hang- és filmfelvételeket készíthetünk arról a világról, ami Európában mára végképp történelemmé lett. Nincsen, nem lesz számunkra más út, mint ezeket a felvételeket újra és újra életre kelteni, és mindenütt, ahol emberek gyűlnek össze − fesztiválokon, színpadi előadásokon, iskolai órákon, egyházi szertartásokon vagy otthon a családjainkban − közösségi élettel újra és újra megtölteni.

Mi, akik most itt vagyunk, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az élő vizek csobogását hallgathatjuk. Köszönjük meg Nyisztor Ilonának és édesanyjának, László Józsefné Kis Erzsébetnek, hogy − konkrét és átvitt értelemben egyaránt − elhozták közénk ezt a nagyszerű örökséget. Köszönjük meg, hogy mindig tiszta szívvel, számolatlanul és megrázó művészi tehetséggel szórták közénk a kincseiket.”

Adni csak a gazdag lelkek tudnak. Mi sokat kaptunk tőlük, és a magunk rendjén, ahol lehet, és amennyit lehet, próbáljunk mi is adni valamit a moldvai csángóságnak, ennek a nyelvvesztés és kultúravesztés küszöbén álló népcsoportnak, amelynek ők a nagykövetei, más olvasatban

 PUSZTINA HÍRVIVŐI

/Halász Péter és Tánczos Vilmos nyomán ZE/