IRODALMI KITEKINTŐ

BERZSENYI DÁNIEL,

A „NIKLAI REMETE”

Méltatlanul keveset idézett, kellő helyén nem méltó módon tisztelt költőnk Berzsenyi Dániel. Osztályrészéül már életében is jutott a meg nem értésből, halála után tisztelettel meggyászolták, de verseit nehéznek/nehézkesnek találta még a hivatalos kritika is.

Sajátos alakját próbáljuk megidézni, hisz gondolatai, verseinek üzenete ma is szilárd erkölcsi tartást adnak a hozzá fordulónak, az értő, gondolkodó magyar olvasónak.

1776. május 7-én született a dunántúli Kemenesalja egyik falucskájában, a Vas megyei Hetyén (ma: Egyházashetye) régi középbirtokos nemesi család egyetlen gyermekeként. Édesapja jogvégzett ember volt, de leginkább csak gazdálkodott. A gyermek Berzsenyi – apja nevelési elvei nyomán – 1788 őszén 13. életévében került a soproni evangélikus líceum előkészítő osztályába, s kisebb megszakításokkal közel hét esztendőt töltött ott. Túlkorosként nehezen alkalmazkodott az iskolai fegyelemhez, igyekezett függetleníteni magát a líceumi rendtől; 1793-ban meg is szökött Sopronból, beállt katonának, de hamarosan a katonaságtól is elmenekült. Középiskolai tanulmányait nem fejezte be, de a soproni évek mégis mély nyomot hagytak benne: sokat olvasott, kitűnően elsajátította a latin nyelvet, s nagyon jól megtanult németül. Megismerte az antik görög-római mitológiát, mintaképe a klasszikusok közül Horatius lett.

Miután apja elítélte tanulmányai abbahagyását, nem tért haza Hetyére, hanem nagybátyjánál, Niklán húzta meg magát. Később néhány évre visszatért Hetyére, de viszonya apjával anyja halála után különösen megromlott. Négy évig bírta, aztán a házasságba menekült az apai szigor elől. 1799 májusában feleségül vette a vagyonos és nagyon fiatal rokonlányt, Dukai Takács Zsuzsannát, és Sömjénben telepedtek le. 1804-ben a somogyi Niklára költöztek, s az ekkor még csak titokban írogató költő gazdag nagybirtokosként élte a falun megrekedt földesurak szokványos életét.

1803-ban Kis János evangélikus lelkész, a kor egyik jeles költője felfedezte benne a költőt, és három költeményét elküldte Kazinczynak, aki biztatta az ifjú költőt. 1808-ban már egy teljes kötettel jelentkezik Kazinczynál, aki újra támogatja – most már személyes levélben -, de a kötet csak 1913-ban jelenhetett meg gyűjtésből szerzett pénzen.

Nem volt termékeny költő: élete végéig összesen 137 verset írt. Második kötete 1816 júliusában látott napvilágot: tartalma az elsőhöz képest 10 új verssel gyarapodott.

Niklát, száműzetése helyét csak ritkán hagyta el, nem szívesen mozdult ki otthonról. Pesten – az első időkben – csak két ízben járt: 1810 márciusában és 1813 májusának végén. Első útja alkalmával találkozott Kazinczy pesti íróbarátaival – Szemere Pállal, Kölcsey Ferenccel, Vitkovics Mihállyal és Horvát Istvánnal – kölcsönös idegenkedést ébresztve magukban egymás iránt.

A gazdálkodó élet sok gondja-baja, családi nehézségek, rokoni perpatvarok és más megpróbáltatások is okai lehetnek viszonylagos költői terméketlenségének. Vidéki földesúri életformája és nagyra törő költői becsvágya tragikus ellentmondásba került egymással. Mindehhez hozzájárult elszigetelt magánya, búskomorságra hajló kedélye, ingatag egészségi állapota. Ebben a testi-lelki állapotban érte Kölcsey kemény, olykor igaztalan recenziója (bírálata), mely a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában jelent meg. A kritikát megalázónak, meg nem érdemeltnek érezte, személyes támadásnak fogta fel, s Kazinczyt gyanította mögötte, így kapcsolatuk elhidegült.

Berzsenyiben ezután elhallgatott a költő, s a következő években a tudományos munkálkodás, az esztétikai-irodalmi tanulmányokban való elmerülés foglalta el, lázas sietséggel igyekezett pótolni műveltségbeli hiányait. A „méltó” válasz Észrevételek Kölcsey recensiójára címmel 1825-ben jelent meg a Tudományos Gyűjtemény szeptemberi számában. Ebben Kölcseynek a klasszicista esztétika alapelveire épített legfőbb kifogásait már a romantika nevében utasította vissza.

Utolsó éveiben sokat betegeskedett. Mint akadémikus többször részt vett a Tudós Társaság ülésein, sőt azt is tervezte, hogy a fővárosba költözik; ebből azonban semmi sem lett.

1836. február 24-én halt meg Niklán. Kölcsey híres engesztelő emlékbeszédét Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémián.

A falusi földesúri életforma és teremtett költői ideálvilágának kiáltó ellentéte nemcsak verseinek volt egyik ihlető forrása, hanem egész életének legsúlyosabb, feloldhatatlan problémája is lett. Horatius költészete s az ún. horatiusi életfilozófia: a végletes érzelmektől való óvakodás, az „arany középszer” életelvvé emelése, a sztoikusan bölcs megelégedés, belenyugvás a neki rendelt sorsba látszólag meghatározta életét és költészetét, de az ókori poéta világszemléletének magára erőltetése nem sikerülhetett. Az antik versmértékek és formák mögött éppen nem a klasszikus egyensúly, az áhított harmónia fedezhető fel, hanem az utánuk való eredménytelen sóvárgás, rezignált melankólia s örökös nyugtalanság.

 A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat Közép- és Kelet-Európában az egyes (idegen uralom alatt élő) népek romantikus irodalmának központi magvává, éltetőjévé lett, s ez bizonyos oktató, erkölcsnemesítő társadalmi szerepet rótt a költőkre, írókra. Berzsenyi is – Horatius útmutatását elfogadva, a klasszicizmus parancsát is követve – vállalta ezt a küldetést: a nemzet megmentésére mozgósított, a lelkeket kívánta művelni, nemzetének akart szolgálni költészetével, elsősorban hazafias ódáival.

Ezek közül a legnevezetesebb, a legtöbbször idézett A magyarokhoz (I.) című verse. Valószínűleg ez egyik legkorábbi, de mindenképpen leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye: 1796 körül keletkezhetett, de a végleges szöveg csak 1810-ben látott napvilágot. E költemény erkölcsi párhuzama A magyarokhoz (II.) című ódája.

1807-ben keletkezett a vers; történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, de az alkalmi események, ihletforrások fölé nőve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg. A legdöntőbb élmény az, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök változnak meg napról-napra. Ám ebből a megrendítő élményből nem kétségbeesés és reményvesztettség, hanem ábránd és merész hit sugárzik: nemzetünk, hazánk nem fog elpusztulni, mert a „lélek és szabad nép” erkölcsi-fizikai fölénye „csuda dolgokra” is képes. Ez a költemény is világtörténelmi példákkal zárul, de az egész vers felfelé ívelő menetét követően optimista tanulsággal: az ősi, tiszta erkölcsök tették naggyá Rómát, Marathont és Buda várát. Mindezek a példák a hősi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erővel s tömeggel szemben .

Reményt, bíztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény nemcsak a maga korában, de a későbbi évtizedekben is. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készített belőle hatásos kórusművet.

Berzsenyi nemcsak azért kapta a „magyar Horatius” nevet, mert témában, versformában sok ösztönzést kapott és vett át az antik mintaképtől, hanem azért is, mert megpróbálta magáévá tenni, mintegy magára erőszakolni annak sajátos, kétezer évvel korábbi életfilozófiáját is. Ebből az életbölcsességből mindenekelőtt a megelégedésre, a megelégedettség illúziójára volt legnagyobb szüksége. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség tragikus érzését szerette volna kárpótolni a „megelégedettséggel”: elfogadni az elfogadhatatlant, belenyugodni a neki rendelt sorsba, „osztályrészébe”.

Osztályrészem (1799) című elégikus ódájában a „megelégedéssel” viaskodik: az antik költő filozófiájával próbál fölébe emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének.

Elégiáit 1804 után írta; kb. 8-10 verset sorolhatunk ehhez a műfajhoz, s valamennyinek alaptémája a mulandóság, az idő gyors múlása, minden élő elkerülhetetlen végzete. Az utókor és a rostáló idő az egyik legsikerültebbnek A közelítő tél című versét ítélte (1804-1808 között írhatta költőnk). Eredeti címét, Az őszt Kazinczy változtatta meg: ezzel a statikus állókép helyére a lopva közeledő fenyegetés mozgalmassága került, s így maga a cím is riadalmat sugall.

Berzsenyi költészetének 1808-tól egyre gyakrabban lesz témája a filozófiai töprengés, a halál utáni lét vagy nemlét kérdése, s új bölcselkedő hajlamának s filozófiai fejtegetéseinek leginkább két klasszikus műfaj felel meg: az episztola (költői levél) és az epigramma.

Életéből nyolc évet szánt arra, hogy méltóképpen válaszoljon Kölcseynek. Nagy tanulmánya, az ún. Antirecenzió (Észrevételek Kölcsey recensiójára) 1825-ben jelent meg. Ebben pontról pontra haladva igyekszik cáfolni Kölcsey vádjait, elméletileg is vállalva költészetének romantikus vonásait.

A magánéleti és a költői magány a 19. század fordulóján kigyöngyözte a magyar irodalom legveretesebb hangú ódáit és elégiáit. Manapság, ha kezünkbe akad Berzsenyi Dániel egy-egy verse - az empátián túl - halljuk meg bennük az erkölcsi üzeneteket, a filozófiai gondolatokat is! Érdemes odafigyelni a nehéznek tűnő sorokra, mert örökérvényű erkölcsi üzeneteket hordoznak!

/ZE/