Reményik Sándor

A GESZTI SÍRBOLT ELŐTT

Őskripta, a kemény férfiút

Lágyan öleld, mögötte messzi út,

Göröngyös pálya, kegyetlen sebek,

Míg küzdött, nem mutatta senkinek.

Buzogni hogy megszűnt a hősi vér,

A hős pihenni végül ide tér,

Pajzsán, mint vas-ravatalon pihen,

Őt is úgy küldték: ezzel vagy ezen!

Hallga! Mi vásárzaj csap égre fel?

Nézd, Magyarország zajlik, ünnepel!

Egy ország pántlikázta fel magát,

Mikor temetik legnagyobb fiát.

Ahonnan jő e néma nagy halott,

Földben sem lenne nyugodt álma ott.

Itt ez a föld még ápol s eltakar,

Ott már a sírok földje sem magyar.

Közelg a csöndes halottas menet,

Mi titkos bú, mi rejtett kegyelet!

Mint fátyolozott, tompa gyászdobok:

A kriptatetőn az eső kopog.

Fogadd be ezt a holtat, ősi sír;

Felőle gyönge toll most mit sem ír.

Szűk lakára hulljatok levelek,

Most már egyedül marad veletek.

De nem, ha majd lehull az éj körül,

Még sok szív gyújtja őt szövétnekül,

Idő emlékét mélyebbre ássa,

A keblekbe - s lesz feltámadása.

Az ország zúghat, akármit dobol,

A szívek mélyén mégis ő honol,

Pihen pajzsán, mint vas-ravatalon,

Szelíd halott - és mégis hatalom.

(1918. november 3.)