Tisza István és a konzervativizmus

/részletek egy hosszabb előadásból/

Amikor Tisza Istvánról előadást kell tartani, arra gondolok, hogy a múlt héten volt egy konzervativizmus konferencia, ahol neve többször is előfordult, és Schlett István megpróbálta a magyar konzervativizmus típusait csoportosítani. Döntően kétféle konzervativizmust állított föl, és a végeredmény nála is az volt, hogy Tisza István sokkal inkább a liberális örökség része, és hogyha most én ehhez - anélkül, hogy a jelenlévők ezt hallották volna - csatlakozom, akkor arról szeretnék beszélni, hogy valami nagy tévedés van a mostani és a korábbi magyarországi vitákban arról, hogy mi a konzervativizmus és mi a liberalizmus. Ugyanis amíg több évtizeden keresztül Magyarországon az volt a szokás, hogy a történelmet visszafelé konstruálták meg - annak ellenére, hogy egy lineáris fejlődéselméleti sorba rendezték a történelmet, mégis visszafelé tették ezt -, s az olyan ideológiai-gondolkodási irányzatokat, amelyeknek "foltos" volt a jövője, azokat a múltjukban is megpróbálták olyan szempontból vizsgálni, hogy hol jelentkeznek a későbbi úgynevezett ordas-eszmék, szélsőségek, radikalizmusok. /…/

Ezt azért akartam elmondani bevezetőként, mert Tisza István politikusi alkata szerint is racionalista, liberális ember volt, aki azonban felelős nemzeti politikusként egy olyan ország élén állt, ahol nagyon, nagyon éles feszültségek voltak, és a kormányzó liberalizmusnak doktriner összefüggései miatt szükséges volt az, hogy reálpolitikai korlátokat állítson azért, hogy a történelmi Magyarország megőrizhető legyen, hogy a liberalizmus által is nagyon gyorsan át- és szétszabdalt magyar történelmi társadalmat valamiképpen keretek között lehessen tartani. A tiszai konzervativizmus ebben áll. A politikában - és itt elsősorban a választójog kérdéséről van szó- , de a gazdaságban is, illetve a gondolkodásban itt az egyházról, a vallásról van szó. Ezen a három területen fogom majd vizsgálni nézeteit, melyeket fontosnak érzett, hogy "megálljon" bizonyos pontokon, és azokon a pontokon megállva az ő alkatából következően ezért is vetődhetett fel a "vasgróf" kifejezés. /…/ 

Nézzük, hogy miért van a tiszai felfogásban olyan néhány pont, ahol ő úgy gondolja, hogy nem lehet Magyarországon a teljes szabadságon alapuló liberalizmusnak érvényesülni? A választójog kérdésében azt kell látni, hogy Tiszának nem a szociális ügyek voltak az elsődlegesek, bár természetesen azt is figyelembe vette, noha ez a figyelembe vétel például megint csak azt jelenti csupán, - minthogy Tisza majd végig anglomán volt - hogy az angol módszert akarta alkalmazni. A választójogot tehát a műveltebb, a szervezett, a minőségileg általa is elismert munkásrétegekkel kapcsolatban egyáltalán nem vonta kétségbe, ellenben kétségbe vonta az általa tömegnek minősített befolyásolható rétegek választójogának kiterjesztését. A plutokrácia erősebb anyagi eszközökkel rendelkező politikai törekvésének áldozatául eshető tömegeket illetően már azt mondta, hogy ott meg kell állni. Ennek ellenére a szociális kérdésekben Tisza úgy gondolta - mint minden klasszikus liberális -, hogy a társadalom mozgásában a felemelkedő rétegek úgyis megszerzik idővel azt a kvalifikációt, amely a választójoghoz szükséges, és egy ilyen választójogi kvalifikációt szerzett személy már érdemes arra, hogy részt vehessen a liberális demokrácia gyakorlásában, ami egyébként a nemesi demokrácia örököseként bizonyos minőségi kategóriát jelentett számára. Tehát ő nem gondolta azt, hogy szociális tekintetben olyan nagyon kellene a fennálló helyzetet feszegetni, és az, amit a választójogi kérdéssel csináltak nálunk, az sokkal inkább kifejezte a korabeli magyar baloldalnak a fixáltságát, amely lényegében nem a nagytőke, sokkal inkább a nagybirtok politikai hatalma ellen bevethető vidéki néptömegeknek a politikai felhasználhatóságát jelentette.

 Ellenben ott van a nemzetiségi kérdés, ahol Tisza István, de egyik elődje, idősebb Andrássy Gyula már a reformkorban, majd az önkényuralmi bomlás időszakában újraszerveződő politikai életben is egyértelműen a nemzetiség ügyével, a nemzet ügyével kapcsolatban gondolja azt, hogy választójogi korlátokat kell állítani, az országot meg kell őrizni magyar országnak. És e tekintetben nem volt igazából jelentős különbség Tisza István és mondjuk a magyar politikai elit között - leszámítva néhány később teljesen balra csúszott képviselőjét -, sőt annyira nem volt különbség, hogy Tisza Istvánt, a liberális politikust az úgynevezett nemzeti radikalizmus részéről - amelyet most a függetlenségi párt kategóriával illettem, (lehetne mást is mondani) oldaláról támadták. Nemcsak, hogy a 68-as nemzetiségi törvény, hanem például az iskolák államosítása kapcsán is, ahol Tisza megint nem volt hajlandó az önkormányzatiság, s a felekezetek iskolaállítási jogának a csorbítására. Ez is jól mutatja, hogy Tisza miközben egyesek utólag konzervatívnak állítják be, közben az akkor szerveződő antiliberális konzervativizmus képviselői részéről igen erőteljes támadásoknak volt kitéve nemcsak az iskolák államosítása kapcsán, hanem a középnemesség utódainak elföldtelenedésével kapcsolatban is. E kérdésben Tisza azt gondolta, hogy az, aki értelmesen gazdálkodik, az, aki okszerűen felhasználja a rendelkezésre álló javakat, az úgysem megy tönkre, az versenyképes. Aki pedig tönkremegy, az pedig olyanoknak a birtokába adja át földjét, akik ezek szerint kiválóbbak, és itt nagyon bízott a magyarságnak a nemzetiségekkel szembeni expanzív erejében, minőségi, műveltségi, szorgalmi és egyéb előnyeiben Tehát a nemzetiségi kérdés volt az egyetlen, ahol igazából ő jelentős korlátot látott, és nem óhajtotta a választójog kiterjesztését. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Tisza, miközben megint konzervatívnak mondják sokan, az elföldtelenedő és ilyenkor már városokba özönlő és állami tisztviselővé váló egykori középbirtokosság örökösének a várost látta, és a városok megerősödésében gondolkodott. Nem véletlen az ipartámogató törvényeknek a korabeli sorozata. Tisza úgy gondolta, hogy a magyar művelt városi népesség lesz az a pótló szerepű társadalmi közeg, amelyik a korábbi, a feudalizmusban játszott földbirtokosi szerepet átveszi, és lényegében a magyarság terjesztésének a szerepébe kerül, és éppen ezért a városokkal kapcsolatban sem a konzervativizmus volt rá a jellemző, hanem kifejezetten a városfejlesztés, a városok "modernizációs" szerepének erősítése. 

Ha valaki konzervatív, akkor sokaknak úgy tűnik, mintha nem akarhatna korszerűsítést, Tisza pedig kifejezetten korszerű elképzeléseket fogalmaz meg itt is, és nem csak a városok tekintetében. De hát a korban ez nem véletlen, ha belegondolunk, csak a legközelebb álló hatalmas személyiségnek, a német birodalmat megteremtő Bismarknak a tevékenységébe, ahol a konzervativizmus valójában egy nagyon átgondolt, nemzeti-liberális fejlesztési politikát is jelentett.

Ha most tovább megyünk, akkor megnézzük a gazdasági területet, amellyel a választójogi cenzus kapcsán is bizonyos fokig foglalkozni kellett. A gazdasági kérdés az, amelyben Tisza István szinte manchesteri liberalizmust árul el időnként. Az az igazság, hogy ha valamiért lehet kritizálni és kell is kritizálni, az éppen az a hit, ami fiatalkorától kezdve kísérte. Úgy gondolkodott, hogy a szabad verseny, a piacnak az átalakító és igazságot osztó szerepe kapcsán kiválogatódó új vezető rétegek és a társadalomnak a gazdasági versenyképesség alapján való elrendezése automatikusan hoz magával bizonyos társadalmi békét, és éppen ezért őneki az állami beavatkozás kérdésében igen szűkkeblű volt a nézetrendszere. Ebben a tekintetben tehát tényleg inkább konzervatív liberálisnak lehet nevezni, amely ebben az időszakban éppen már a liberalizmus hanyatló irányzatát jelentette, hiszen a szociális kérdés Nyugat-Európában már igen erőteljesen kopogtatott. A mi viszonyaink között azonban a városoknak a sokkal kisebb népessége és politikai-társadalmi súlya miatt természetesen még volt kifutása ennek a tiszai gondolkodásnak. A gazdasági szabad versenyt gondolta például egy olyan mozzanatnak, ami majd az osztrák-magyar ellentéteket is csökkenteni fogja, mert véleménye szerint az osztrákok és a magyarok a kiegyenlítő gazdasági verseny következtében idővel már nem állnak majd olyan élesen egymással szemben.

A gazdasági kérdésekben Tisza egyértelműen a liberalizmus képviselője, és nem véletlen az, hogy a gazdasági kérdések tekintetében csak olyan szempontból jönnek elő olyan konzervatív elemek, amelyek sokkal inkább a magyar történelmi múltnak, a régi magyar nemesi örökségnek a szemléletét jelentik, például a családcentrikusság. A családcentrikusság, amelyben a magántulajdonnak teljesen természetesen motiváló ereje van, amely az embert alkotásra, munkára serkenti. Tisza István ebből a szempontból természetesen konzervatív ember volt, ez nyilván keresztyén felfogásából is következik, de hát a magyar nemességnek a családi-nemzetségi szolidaritásának hagyománya itt sokkal fontosabb, semmint valami átgondolt, esetleg akár neokonzervatívnak tekinthető gondolkodásmódnak. Tiszának tehát a gazdasági élet tekintetében még egyszer hangsúlyoznám a liberalizmusát.

Van viszont egy olyan mozzanat, amely kétségtelenül egyfajta pragmatikus jó kapcsolatot jelent a konzervativizmus felé, legjobb ilyen tanítványa egyébként Klebelsberg Kunó lesz, aki nem a gazdasággal, hanem az iskoláztatással foglalkozott. Nem véletlenül. Mint Tisza közvetlen munkatársa, erről a forrásvidékről szerzi azokat az alapelveket, amelyekkel a két világháború közötti iskolai és egyáltalán szellemi újjászervezést irányítja. Miről is van itt szó? Nagyon egyszerűen arról, hogy Tisza úgy gondolta, hogy a gazdasági kérdésekben felesleges az osztályharc, és azzal a magyar nemzeti egység szempontjából mindenképpen szembeszállt, ahogy egyébként a felekezeti viszálykodással is. Nem véletlen a bevezető előadásban említett katolikus-református békéért mindent megtevő Tiszának a képe. A magyarországi lakosság felét alig kitevő és alig többségre vergődő magyarságnak az egész országot megőrző tevékenységére koncentrált. Mi is volt ez a mozzanat, ami az osztályharcot feleslegessé teszi? - kérdezi Tisza. És az idő őt igazolta, kérem. Itt megint lehet őt bántani, lehet negatívan megítélni, lehet kritizálni, de az övé volt az igaz és a távlatos felfogás, és ez igazolódott Nyugat-Európában is, amit ő gondolt. Mi volt ez? Az, hogy a termelésnek a technikai szellemi befektetéssel való többtermelésre indítása fogja idővel megoldani az elosztási gondokat, vagyis magyarán egyszerűen technokrata módon a hatékonysági gondolattal vélte a társadalmi problémáknak a szociális-elosztási vetületét megoldani. És Nyugat-Európában is ez történt és értelmesen mindenhol ez történik. Azóta sajnos irtózatos vérveszteségek és gyilkosságok, tömeggyilkossági sorozatok alapján derült ki, hogy politikai hatalommal nem lehet gazdagságra felemelni embereket, s az egyenlősítés pedig tulajdonképpen csak a nyomorúságban és a szegénységben lehetséges.

A tiszai felfogás, arról szól tehát, hogy a jól képzett munkásnak az erkölcsileg megbízható és az egyre hatékonyabban termelő társadalomban természetes módon egyre több fog jutni. Ez számára természetes, hiszen a liberalizmus elismerte a társadalmi különbségeket és feszültségeket, de ezeket idővel egyre csökkenőnek gondolta, és a társadalmi békesség - szerinte - ilyen módon áll majd helyre. Tehát nincs szükség forradalomra. Ez a forradalomellenesség természetesen megint a konzervativizmussal rokonítja Tiszát, csakhogy itt megint van egy nagy különbség, mert Tisza nem nézte azt, hogy kik azok, akik társadalmilag a gazdasági hatékonyságot megvalósítják. Tehát nem úgy gondolkodott, mint az antiliberális konzervatívok, akik azt mondták, hogy de hát itt az új emberek, a "gyüttmentek" a régi törzsgyökös magyarok helyére kerülnek majd ezzel a kapitalizálódással, városiasodással és a hatékonysági kurzussal pozícióba kerülnek, és ez veszélyezteti az országnak a történetileg helyes ábrázatát. Tisza szerint ez nem így van. Ő rendíthetetlenül hitt abban a történelmileg kialakult hatékony magyar asszimilációban, amely nem csak nyelvileg, hanem érzelmileg és egyébként is ezt az országot össze fogja forrasztani, s ebben is neki volt igaza Az első világháború és Trianon volt az, amelyik végül is ezt megcáfolta, mégis eredendően neki volt igaza. /…/

Végül vegyük az egyházzal, a vallással, a hittel kapcsolatos nézeteit. Itt megint nagyon sajátos kétarcúságot találunk. Egyrészt Tisza István, ha úgy tetszik, konzervatívnak minősíthető, hiszen rendíthetetlenül istenhívő református keresztyén ember volt. És nemcsak úgy volt az, hogy személyesen e tekintetben meg volt győződve a hit igazságairól, hanem úgyis, hogy természetes módon gondolta azt is, hogy ahogy egyébként a politikában és a társadalomban a javakkal megáldott embernek szolgálnia kell, s így szolgálta természetesen egyházát is. Azonban ha megnézzük, hogy Tiszának a hitvallásos vagy dogmatikai vallásossága milyen, bizony akkor egyértelműen egy liberális típusú vallásosságot látunk. Nem véletlen, hogy vannak olyan megnyilvánulásai, amikor a teljesen szélsőliberális akkori genfi református papokra hivatkozik a dogmaellenesség tekintetében, amit egyáltalán nem lehet konzervatívnak (ortodoxnak) nevezni. Más oldalról pedig, hogy amikor az első világháború előtt a református egyházban viták voltak az ágendás könyv, tehát a szertartáskönyv, a liturgiai könyv körül, akkor nem véletlen, hogy a szintén a bevezetőben említett Ravasz Lászlóval éles konfliktusba kerül Tisza István, mert az ő racionalizmusa annyira illeszkedett a kor hasonló típusú, akár katolikus, de leginkább protestáns típusú liberalizmusához, hogy bizony ő el tudta azt képzelni, hogy a modern racionalizmusnak, tudományosságnak nem megfelelő keresztyén hitelemeket ha nem is kell kiiktatni, kiszedni, de háttérbe lehet szorítani. S így nem véletlen, hogy Ravasz László volt az, aki az úrvacsorai liturgiába beletett egy külön kérdést, amelyik a lélek hallhatatlanságára, az ember megváltottságára vonatkozik, ami éppen arról akart szólni, igen, itt megint van egy pont, ahol a keresztyén hitet nem lehet feladni. Tisza viszont volt annyira lojális, hogy e tekintetben is természetesen elfogadta az illetékesebbeknek a véleményét, és ebből nem lett nyílt konfliktus.

Azt látni kell viszont, hogy a Tisza által felfogott vallásosságnak erőteljesen politikai jellege is van. Nem véletlenül a protestáns-katolikus együttműködés terén kis könyvecskémben, amit róla írtam, erre a politikai ökumené szót használtam. Itt számára megint a magyarság egységének a célja, a megbékélt különbözőségeknek a keresztyénségben rejlő társadalomszervező és politikai ereje, ami nagyon fontos. Miközben Tisza ugyanakkor a református, a protestáns történelmi örökség szempontjából tényleg konzervatív. Tehát az egyházszervezet síkján, az hogy paritásos legyen az egyházvezetés, a papi és a világi elemek együttes vezetésével, az, hogy az egyetemes papság elvéből következik a protestantizmusban az, hogy mindenkinek tevékenynek kell lenni, ezeket ő mindig hihetetlenül fontosnak tartotta, de nagyon jellemző, hogy bizonyos dogmatikai elveket viszont, amelyek ezeket megalapozták, esetleg korszerűsíthetőnek, vagy nem nagyon hangsúlyozandónak gondolt.

Itt tehát megint azt látjuk, hogy az egész "Tisza-jelenség", akármelyik területről vesszük a példákat, a gondolkodást, liberális jellegzetességeket mutat, ahogyan az egész korszak domináns vonalai is ezzel jellemezhetők. Magyarországon van tehát egy történelmi liberális örökség, csakhát ezt ma a "liberálisok" fanyalogva kezelik, - jórészt persze nem is ismerik - pedig erre a színvonalra lehetne építeni. Tisza István a teljes liberális örökségnek nem csak ismeretében és tudatában van, hanem annak minden ponton addig a fenntartását, ápolását és természetes gondolkodási keretként létezését feltételezi, amíg az a magyar nemzeti államnak a létezésével nem kerül összeütközésbe, s addig, ameddig az nem kerül összeütközésbe a társadalmi konvenciókkal, szokásokkal, korlátokkal, amelyek a társadalom forradalmasítását akadályozzák.

A korban igazából a politikai hatalmi harcon túl elitváltási harcok, illetve elitváltási törekvések vannak, és ez az, amelyben Tisza István konzervatív lesz. Ő úgy gondolta, hogy a magyar történelem kiválogatta és kiválogatja a magyar társadalom elitjét, s akik az elitben vannak, azokat nem lehet lecserélni, mert ez ezért így vagy úgy vagy amúgy már minőségi társadalmi csoport, s abba lehet belépni, ahhoz lehet csatlakozni, abból ki lehet hullani, de ez a társadalmi csoport, amelyik a magyarság évszázados "létharcában" magát igazolta, tekintélyes és hatalmas alkotásokkal és személyiségekkel gazdagította a magyar történelmet, nos ezt nem lehet lecserélni. Igen, itt és ebben megint konzervatívnak lehet minősíteni Tisza Istvánnak a gondolkodását, azonban én úgy gondolom, hogy minden egyes társadalomnak és minden egyes társadalmi rétegnek joga van az önvédelemre, és önmagában az, hogy magát, vagy az adott fennálló struktúrát védi, még nem jelenti azt, hogy ezzel másoknak árt. Ez pusztán politika érdekképviseleti harcokat jelent, és itt ebben az összefüggésben Tisza István érdekképviseleti felfogása a magyar társadalmi struktúrának fennálló állapotát gondolta olyannak, amelyet a gazdaság, a művelődés, a politika mozgása, változása lassan-lassan majd itt meg ott módosít, átalakít, de amely összességében a történelemben jól teljesített, és éppen ezért semmiféle elitcserére nincs szükség. Tiszát azért gyűlölték sokan, mert Magyarországon az elitváltási törekvés különös, úgyis mondhatnám, hogy egy sajátos szemfényvesztéssel akart végbemenni. Arról van szó ugyanis, hogy a társadalomban például a presztízseket, a társadalmi tőkéket csak idővel, generációk munkájával lehet felgyűjteni. Sehol nem megy az, hogy akit a magyar népi kifejezés "gyüttmentnek" mond, az hirtelenjében a társadalom élére kerüljön, és ő határozza meg a dolgokat csak azért, mert mondjuk esetleg a leggazdagabb, vagy azért, mert esetleg megvette a legtöbb szavazatot. Tisza is úgy gondolkodott, hogy a társdalomnak nincs ilyen változásra szüksége, és főképpen emiatt gyűlölték őt azok a homo novusok, akik úgy gondolták, hogy nekik, magukat Európának kinevezve joguk van arra, hogy a magyar társadalmat vezessék. Ezért találták ki - Ady nyomán -, hogy a "magyar ugar", tehát mindenki, aki a történelmi magyar felfogást vallja, konzervatív, elmaradott, primitív, ők pedig a "modern" és az "európai", csak azért, mert megtanultak néhány brossúrát Párizsban meg máshonnan.

Ezt a véleményt manapság is hajlandók elfogadni olyan emberek, akik nem veszik a fáradságot, hogy elolvassák Tiszának az írásait, s ugyanakkor elolvassák az őt támadó úgynevezett progresszivista értelmiségiek írásait is. Mert akkor a lábjegyzetekben ugyanazokat az olvasmányokat fogják találni mindkét oldalon, csak természetesen ezekből az olvasmányokból egészen más következtetéseket vontak le. Ha ezt legalább elismernék, és hogyha innen indulnánk ki, akkor maga ez az egész mai napi politikáig elhatoló és egyébként sok tekintetben teljesen hamis és tévútra vezető vitának is véget lehetne vetni Tisza István személyével és politikájával kapcsolatban. Mert akkor ténylegesen azokra a kérdésekre lehetne összpontosítani, amely szerintem a korszak magyar politikájának is a helyretételét, újraértékelését és megértését, egy nemzeti konszenzusnak a létrehozását is eredményezné.

 /Tőkéczki László/